György Attila: III. Ingrid Thyrkerin

2020. június 06., 07:21
Mara Kinga Villő: Valóság (olaj, vászon, 80 × 80 cm, 2010) – Fotó: Farkas Dávid

Ingrid a nevem. Ez annyit jelent: lovas istennő. Valóban szeretem a lovakat, noha azokat gondozni a szolgák feladata. Én mégiscsak az vagyok, aki, és én lovaglok, nem rajtam lovagolnak.

Lehet, apámtól örököltem ezt a gőgöt. Érdekes ember volt. Valahonnan messziről érkezett, és karddal verekedett meg tisztességért és vagyonáért, amit rám hagyott. Harald király mellett vitézkedett, s még sokfelé, míg itt, Skonében birtokot nem kapott. Sokan félték fekete íját, ívelt kardját, és kevesen szerették.

Kevés szóval szólott. Velünk, gyermekeivel sem nagyon. Ha igen, akkor a távoli, idegen nyelvén, a türkök nyelvén, amit kicsit megtanultunk. Ha bort ivott, csak így beszélhettünk vele. És ivott, gyakran.

Fivérem, Rolf természetét örökölte. Ingerlékeny ember, aki szeretetet csak a hadakozásban talál. Megértem nő létemre is ezt: magam is lodbroki vérből származom, Tostesttontól. Nagyanyám a messzi Bulgáriából származott, a vad besenyők földjéről. Apám, a türk, csak nyugtalan vérét hagyta rám, s egyenes lábait, ami lovasnépnél szokatlan, karcsú bokáimat, és a vérszomjat.

Tizenhét évesen részt vettem a Rusz elleni prédáláson. Nálunk, varégoknál, ez így szokás. Töltöttem italt az embereknek, és Kijev alatt részt vettem a csatában is. Apámat akkor láttam először és utoljára nevetni, amikor hazatértem. A hadizsákmányból kivett egy keresztet, és tűzbe dobta, majd kikotorta belőle az ezüstöt. Aztán sokat ivott, és furcsa dolgokról énekelt.

Nagybátyám állítólag híres vitéz. Ott, túl a hegyeken és a Volga fölött. A hungárok földjén. Bátyám, Rolf, régóta készül arra menni.

Én nem fogok. Valakinek meg kell tartani az itthoni birtokot, s várni a dombtetőről a hazatérő hajókat.

Bolgár nagyanyám szomorúsága van a szívemben, lodbroki anyám forró szenvedélye, s ennek az ismeretlen, türk embernek, apámnak a nyughatatlansága. Néha kezembe veszem a kardját, rajta a kettéosztott nappal, napot és holdat formáz, és valami furcsa rúnák vannak belevésve, amit nem tudok elolvasni. De ismerősek. Valahogy otthonosak. Majd Rolf bátyám elviszi ezt a kardot, messzire. És ha Odin is úgy akarja, meg Freya is, akihez én imádkozom: visszajön vele.

A Rusz felé indulunk, újra. Apám szerint örökségünk van ott, bár én ezt nem hiszem.

Anyámat nézem, szívós, erős húsú testét, szőke haját és kék szemét, amit én nem örököltem: hogy tudott együtt élni ezzel az emberrel?

Talán azért, mert keveset beszéltek. Apám Harald király szolgálatában megkeményedett, s mint a jomsvikingek: megtanult befele sírni. Jó apa volt, noha egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ölelt meg.

Rolf bátyám az ő vérét örökölte, noha nekem kellett volna, mint leánygyermeknek. Az én feladatom majd férjhez menni: és kérőm is van már Kattegattból. Nem láttam még, de neves tengerjáró hírében áll. Talán jó lesz vele.

Azért néha a Russzal álmodom. És apám álmát is álmodom, a bormámoros éjszakánként énekelt dalokét, amit alig értettem. Tudom, valami galambról énekelt, meg gyászról, csatamezőről és az elmúlásról.

Ha rossz kedve volt: és többnyire rossz kedve volt, vadászni ment. Elejtett egy bölényt, vagy egy vaddisznót. Jól élt a közösség belőle, s tarsolyában valahogy mindig akadt néhány ezüst, amit számolatlan szórt a szomszédok elé.

Most mennem kell. Apámnak kell bort vinnem, aki mogorván ül, Kelet felé néz, és nagyokat sóhajt időnként. Keze ügyében öreg íja, amelyet már aligha tudna felajzani.

Rolf bátyám útra kész.

Csizmáját bekentem zsírral, lovának enni adtam. Talán visszatér Kijevből. Én maradok. Valakinek gondját kell viselni Tyrkernek, az idegennek, apámnak.

Thor vezérelje őket, s minket Freya őrizzen meg. Meg apám istenei, akiket nem ismerek.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. áprilisi számában)

Legnézettebb
2020. augusztus 06., 09:02
2020. augusztus 09., 10:20
2020. augusztus 11., 09:16
2020. augusztus 06., 11:17
2020. augusztus 10., 10:53
2020. augusztus 06., 10:44