HUSZONNYOLCADIK LEVÉL, ÚTILAPI.
RÓZSIMACSKA VÁLASZLEVELE TIMURHOZ.
DRÁGA HUGICÁM!
Legyél Te ott bármieeeeen basa, vagy pasa, pöff eszkedjél csak a kikötőben, nem is értem, rendes macska mit keres a nagy víz martján, tudod jól, itthon még a fürdőkádat is messze elkerültük.
Felszólítottál, hogy szépen beszéljek Veled, mert erősen érzékeny lett az idegállapotod, na, nem baj, hazajössz egyszer, s lesz akkor itt pszichoterror, akarom mondani pszichoterápia.
Figyeld csak meg. Teccel tudni, Timur pasa, itt azért még a régi rend van. Még a gazdánk is behúzza a farkát, vagy bármi is légyen neki, amikor a gazd’asszonyunk nekifog porszívózni. De legalább nincsenek komondorok és szelindekek és egyéb utálatos poroszlók a környéken.
Úgyhogy gyere haza, többet ne zelegorkodj, tekeregj, mártíromkodjál a Márvány-tenger mellett, ne politizálj, s egyáltalán, szállj magadba, s légy szerény. Itt a tegnap raktuk el a vegyes savanyúságot, bezzeg, ezt Te csak messziről utálod, nekem a szőröm majd’ elhullott belé, amíg kész lett.
Most éppen egy füstölt heringgel kacérkodom, rendesen, újságpapírban van felakasztva a teraszon, nem olyan, mint amit te küldtél, ez sokkal jobb.
Indulj hazafelé.
Úgy gondolom, a rendkívül rusnya fejeddel a bolgárok felől át nem engednek, a bosnyák-szerb határon is hiába próbálkozol, Magyarország felől meg se próbáld.
Talán a tengeren kéne jönnöd, először Konstanca, onnan fel a Dunán s az Olton. Vagy légi úton, szervezd meg, ha már ekkora úr lettél, te viccmacska.
Azokra a kutyákokra vigyázzál, s többé nekem macskagyökeret ne küldjél, a múltkor megettem, s két napig nem mertem kibújni a paplan alól a sárkányok miatt.
Szerető Nénéd, Rózsi.
(U.i: Itt hamarosan ismét választások lesznek. Már csak ezért is gyere haza, hív a macskabecsület).
Tekintettel arra, hogy Timur macska a felszólításnak eleget tett, és hazajött, levelezésének ezennel VÉGE (a szerkesztő)
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)
Kávém szinte kihűlt, oly régóta vagyok itt. Nem bírom rávenni magam az ivásra. Félek, hogy megpillantom a sápadt arcom barna felszínén. Azt pedig nem bírnám elviselni. Így is undorodom magamtól. Azt hittem, keserűségemen csak valami hasonló keserű segíthet. Tévedtem. Csak még fájdalmasabb.
Jött az Ember, alkonyatkor, lerángatta a nyakamról a láncot. Iszonyúan fájt, de csak nyüszíteni tudtam.
– Vigyázz, meg ne harapjon, lehet, hogy veszett – szólt az asszony. Jó messzire állt tőlem, egy bottal a kezében.
– Veszett a fenét – dörmögte az Ember és felállt. – Dobd ide azt a botot! És nyisd ki a kertkaput.
Talán jobb lett volna, ha magyarázkodás helyett a futást választom, töprengtem a túlvilág kapujában, miközben a fülkében az egyenruhás angyal árgus szemmel vizslatta a halotti bizonyítványomat. Még telefonált is közben, valakivel hosszasan beszélgetett, de hogy miről, azt a hangszigetelés miatt nem hallottam.