György Attila: Timur kapitány levelei Tekirdağból, nevezett Rodostóból

2020. november 27., 02:45
Éberling Anikó: Bubó álma (ablakkeret, vegyes technika, kasírozott vászon, 63 × 52 cm, 2017)

Első levél, lapi, valamiféle lehulló akármi, úgy hullik le, mint a szavazati arányunk és eredményeink.

Kedves Rózsi néném!

Igaz ugyan, hogy elárultál, de hát én akkor is úgy szeretlek Téged, hogy sosem felejthetem a Haladás-uccát, és hát, na, Csíxereda is hiányzik meg a drága Szeklerisztán s azok a mezei pockok…

Nékem el kellett menni. Mert el kellett menni, s a török szultány béfogadott, most itt eszem a száműzetés keserű whiszkászát, néha még a vezír kitekatot is küld.

Szomorú itt az élet, bár az emberek jó emberek, meg-megsimogatnak, mert kivert macska vagyok, de mégis, itt, a tengerparton, hiába a sok halbelsőség, itt, Isztambultól száz mérföldnyire mégis csak száműzetett vagyok.

Kellett nekem választásokon indulni…

Na, most nézhetem magam. Nézem is naphosszat itt, a Márvány-tengerben, erősen mutatós macska vagyok, kár, hogy otthon egy lyukas garast nem adtak értem.

Egyszer majd visszatérek, ha igen, igen, ha nem, akkor nem, kedves Rózsi néném, készülj fel azért vérszomjas bosszúmra és szeretetteli bajuszdörzsöléseimre.

Most iszom még egy kicsikét Ali bej savanyú tejéből, s hoszszan elrévedezek a hargitai egerek felé.

Baphomet s a macskák istene áldjon mindannyiunkat, jön még szebb világ!

Mancslendítés Rodostóból.

Hívetek, Timur (volt kapitány).

 

Második levél, útilapi.

Kedves Rózsi néném!

Itt ülök, dorombolgatok magamnak szerényen a sanyarú száműzetés harmadik napján, a messzi távolban.

Itt, a tengerparton nem is olyan rossz, de azért erősen hiányzik nekem a Hargita, a borbolyafenyők s azok a reggeli jó csípős hidegek.

De ha egyszer elveszett a szabadságharc s a választás, nekem el kellett jönni onnan.

Pedig most kezdett már jó dolgom lenni, a helyiek Timur effendinek szólítanak, s amikor a partra megyek, nem is rúgnak mindig oldalba.

Még halat is kapogatok, szép, kövér halakat, de nincs az a lazackonzerv, amit oda ne adnék egy soványka piricskei cickányért…

Vannak itt, drága Rózsi néném, egyéb száműzöttek is, vannak itt sziámiak meg bengáliak, meg caracaliak, állítólag egy vászluji is van, de azt még nem láttam, mert valahol a csapszékek asztalai alatt bujkál.

Itt éldegélek, senyvedek, szenvedek, szomorkodom száműzetésben, számkivetve, szerényen… (ej, beh’ szépre sikerült ez az alliteráció), s nem tudok nem reménykedni abban, egyszer csak megjön a felmentő levél Madzsarisztán padisahjától.

S akkor végre hazamehetek felemelt farokkal a Haladás uccába.

De addig még itt vagyok, nyalogatom a sebeim meg a végtagjaim és egyéb kiálló alkatrészeim, egyszer csak vége lesz ennek is.

Egyébiránt tudatom Kegyeddel, kedves, drága, egyetlen Rózsi néném, a minap nagy megtiszteltetésben részesültem, a fényességes arcú szultán megajándékozott egy csodálatos piros pokróccal, amin igen jó heverészni, s melynek párját kívánom Kegyednek is.

Ha egyszer hazamehetek, magammal viszem, s majd jól elheverészünk rajta, de előtte egyszer jól megnyuvasztalak, abban biztos lehet Magácska.

Szerető híve, Timur effendi

(volt kapitány)

Kelt a száműzetés harmadik

napján, itt Rodostóban.

 

Harmadik levél, útilapi.

Kedves Rózsi néném!

Én már itt azt sem tudom, milyen nap van, milyen hónap hányadika, itt sínylődöm keserves száműzetésemben.

Sokszor elgondolkodtam azon, vajon megérdemeltem-é én ezen keserves sorsot, csak mert elbuktam egy választást.

Hát, ejsze meg.

A helyi macskákkal összebarátkoztam, szeretik a nevemet, azt mondják, Timur török név és acélost jelent, nekem erről nem szeretne Sztálin jutni az eszembe, de hát ez van.

Mohácsról sokat nem beszélgetünk, Világosról annál többet, meg ’48, meg hát ez a legutóbbi bukás, aminek egyedül én vittem el a kárát.

Jó a szultán, jót ád, de mégis csak erősen hiányzik nekem az otthon, drága Rózsi néném, ha még egyszer megnyalogathatnád a füleim…

Újabban a hátam mögött Hunyadinak meg Szerinyinek szólítanak, de ezt csak halkan nyivákolva.

Tegnap ismét tonhalat küldött a padisáh, örök hála érte, fényeskedjék neki az összes ágyas meg bülbülmadár, meg amik még vannak neki, de ezt rendes macska meg nem eszi.

Nekem szalonna kell, meg a jó gyimesi büdös túró, és most elérzékenyültem, de rettenetesen.

Közben, mert az apanázs az udvartartáshoz nem elégséges, nagyságos fejedelmünk mintájára magam is nekifogtam a műbútorasztalossághoz, egyelőre széket még nem tudok csinálni, de remekül össze tudom karmolni őket.

Drága véreim, egyszer csak hazamegyek, kedves néném, Rózsi, akkor neked annyi lesz.

Itt, errefelé igen keveset szólnak magyarul, nagyjából annyit tudnak mondani, hogy „zsebemben van hat alma”, vagy „mész a kurva anyádba”.

Ezt is értjük, az alma is jó lehet valakinek, nekem biztosan nem, anyukám meg lehet, hogy kétes erkölcsű volt, de becsülettel hagyott az utcán.

Szerető hívetek,

Timur effendi, volt kapitány,

erdélyi száműzött macska.

 

Negyedik levél, útilapi.

Kedves Rózsi néném!

Te bezzeg otthon döglesz a drága jó Csíxeredában, ahol reggelente szeptember végén is mínusz négy fok van, bezzeg én sínylődöm itt a 25 fokos melegben.

Komolyan, kigombolnám a bundám, ha tudnám.

De hát nem lehet.

A minap, mert erősen honvágyam volt, hazahoztam a közeli cédruserdőből egy csalókához, vagyis tobozhoz csalókán hasonló valamit, azt szagolgatom.

És arra gondolok, és azon gyötröm magam, hogyan veszítettünk el mindent, Mohit, Mohácsot, Mindent, Megválasztást, már megint alliterálok.

Kedves Néném, Rózsi. Ha egyszer mi ismét találkozunk...

De addig is maradok szerető akármid, innen, a messzi távolból, ahol most is csak a szomszéd viszonylag romlott tőkehalát eszem, de hát ilyen az exilátus.

Jut eszembe, csókoltatom és szeretettel karmoltatom hajdani gazdáimat, akik engem ide száműztek, köpködjön rájuk és fújjon rájuk hét macskanemzedék.

Azt is meg kell mondanom, drága néném, újabban bizonyos görög étkekre kényszerültem, például a kalamata nevű olajbogyóságosságra, az sem olyan rossz, de azért jobb volt az a csomortányi egér. Pedig azért meg kellett harcolni.

De hát a száműzetés már csak ilyen. Most kibontok éles karmaimmal (azok még megvannak) magamnak egy Efes sört, amit egy brassói szász macskaember alapított errefelé, és tovább sírdogálok, mert erősen keserű ez a száműzetés.

Mint a komló.

Kelt Rodostó, októberius hava

elsején, itt, a díványon, izé,

Rodostóban, na.

 

Ötödik levél, útilapi.

Kedves Rózsi néném!

Mostanság rettenetes álmaim voltak.

Roppant hideg hagymákkal álmodtam, meg kövér tonhalakkal, meg törökországi száműzetéssel.

Azt hittem, hogy engem száműztek szép országomból, onnan, ahol zúg az a négy folyó, vagyis folyik, és Rózsi is ott áll a Hargitán, na, szóval onnan.

Hála Istennek, Inshallah, ez csak egy rémálom volt, mindjárt jön Attila gazdám, ad nekem bőségesen étket, és visszafekszem melléd, Néném, miután szétkarmoltam az undok pofádat.

De most végre kiderült, otthon vagyok. Megy a háttérben az M1, drága Ceci néni a helyén, mind megélünk.

Tényleg van egy piros pamlagom, pedig azt hittem, azt is álmodtam, ahogyan színes egereket is, de megvan.

Tegnap azt álmodtam, hogy Rodostóban vagyok, ezt magam is elhittem, de hát a macskafantázia már csak ilyen élethű tud lenni.

De nem, otthon vagyok, ott zúg az a fránya madár, turul, vagy micsoda, ej’, ha egyszer elkaphatnám…

Azért van baj elég, ha már madár, hát az a zöld-fehér sas is milyen ellenfeleket kapott a Bajnokok Kupájában? Juventus? Hát azok macskákokat esznek… Barszelona? Messssszi? Messzire van, de jó a hangzása. A Dinamó? Utoljára biciklétán láttam…

Na, most visszafekszem, és megnyugodtam, vége a száműzetésnek.

Mi van?!

A szomszédban törökül beszélnek, s azt hiszem, még mindig Rodostóban vagyok.

Jaj, aj, ajvé, nem is tudom, hogy mondjam.

Segítsetek, haza akarok menni.

 

Hatodik levél, útilapi.

Kedves Rózsi néném!

Bizonyisten, mindenemet odaadnám, beleértve bajuszom végét is, ha egyszer ismét otthon lehetnék, ott a Csíksomlyó alján, s láthatnám azt az undorító fejedet, jaj, mennyire hiányzik.

Itt vagyok továbbra is, a szultán által nemrég küldött piros szőnyegről kiderült, nem tud repülni, hát ennyit ezekről, ver minket a balsors mind a két kezével.

Drága, egyetlen, szerelmetes Rózsi néném, te most otthon szépen elvagy, s fekszel hajdani gazdám ölelésében, de ha én egyszer hazatérhetek!!! Csak a FennMirMurr segítsen meg engem, teszek én majd rendet.

Mostanában, mert rendkívül szűkölködünk, ismét csak lazacot eszünk meg fürjet meg kaviárt és különféle sajtokat.

Szomorú a macska sorsa a száműzetésben.

Belé-belégondolok a két kaparás közben, hogy otthon bizonyosan eljött a Kánaáááááán, hogy tejjel és mézzel folyik minden, talán még Friskies is kapható, de hát erre én gondolni sem merek, inkább vennék magamnak két dínárért kuglert.

Ittenség éppen béköszöntött az ősz, alig van huszonöt fok, s azt a hideg szelet is otthonról hozza a valamiau, hát őrizzetek meg emlékezetekben, mert egyszer csak hazamegyek.

Inshallah.

Muszáj ilyeneket is írjak, mert másként nem engednek ki, nem cserélnek almot, hát maradjunk, Rózsi néném, a vérfagyasztó viszontlátásra.

 

Szerető híved, Timur,

alig effendi már, Rodostóból,

kelt akármikor, már a napokat

sem tartom számon.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában)

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2021. július 31., 07:00
2021. július 28., 08:27
2021. augusztus 03., 08:33