Első levél, lapi, valamiféle lehulló akármi, úgy hullik le, mint a szavazati arányunk és eredményeink.
Kedves Rózsi néném!
Igaz ugyan, hogy elárultál, de hát én akkor is úgy szeretlek Téged, hogy sosem felejthetem a Haladás-uccát, és hát, na, Csíxereda is hiányzik meg a drága Szeklerisztán s azok a mezei pockok…
Nékem el kellett menni. Mert el kellett menni, s a török szultány béfogadott, most itt eszem a száműzetés keserű whiszkászát, néha még a vezír kitekatot is küld.
Szomorú itt az élet, bár az emberek jó emberek, meg-megsimogatnak, mert kivert macska vagyok, de mégis, itt, a tengerparton, hiába a sok halbelsőség, itt, Isztambultól száz mérföldnyire mégis csak száműzetett vagyok.
Kellett nekem választásokon indulni…
Na, most nézhetem magam. Nézem is naphosszat itt, a Márvány-tengerben, erősen mutatós macska vagyok, kár, hogy otthon egy lyukas garast nem adtak értem.
Egyszer majd visszatérek, ha igen, igen, ha nem, akkor nem, kedves Rózsi néném, készülj fel azért vérszomjas bosszúmra és szeretetteli bajuszdörzsöléseimre.
Most iszom még egy kicsikét Ali bej savanyú tejéből, s hoszszan elrévedezek a hargitai egerek felé.
Baphomet s a macskák istene áldjon mindannyiunkat, jön még szebb világ!
Mancslendítés Rodostóból.
Hívetek, Timur (volt kapitány).
Második levél, útilapi.
Kedves Rózsi néném!
Itt ülök, dorombolgatok magamnak szerényen a sanyarú száműzetés harmadik napján, a messzi távolban.
Itt, a tengerparton nem is olyan rossz, de azért erősen hiányzik nekem a Hargita, a borbolyafenyők s azok a reggeli jó csípős hidegek.
De ha egyszer elveszett a szabadságharc s a választás, nekem el kellett jönni onnan.
Pedig most kezdett már jó dolgom lenni, a helyiek Timur effendinek szólítanak, s amikor a partra megyek, nem is rúgnak mindig oldalba.
Még halat is kapogatok, szép, kövér halakat, de nincs az a lazackonzerv, amit oda ne adnék egy soványka piricskei cickányért…
Vannak itt, drága Rózsi néném, egyéb száműzöttek is, vannak itt sziámiak meg bengáliak, meg caracaliak, állítólag egy vászluji is van, de azt még nem láttam, mert valahol a csapszékek asztalai alatt bujkál.
Itt éldegélek, senyvedek, szenvedek, szomorkodom száműzetésben, számkivetve, szerényen… (ej, beh’ szépre sikerült ez az alliteráció), s nem tudok nem reménykedni abban, egyszer csak megjön a felmentő levél Madzsarisztán padisahjától.
S akkor végre hazamehetek felemelt farokkal a Haladás uccába.
De addig még itt vagyok, nyalogatom a sebeim meg a végtagjaim és egyéb kiálló alkatrészeim, egyszer csak vége lesz ennek is.
Egyébiránt tudatom Kegyeddel, kedves, drága, egyetlen Rózsi néném, a minap nagy megtiszteltetésben részesültem, a fényességes arcú szultán megajándékozott egy csodálatos piros pokróccal, amin igen jó heverészni, s melynek párját kívánom Kegyednek is.
Ha egyszer hazamehetek, magammal viszem, s majd jól elheverészünk rajta, de előtte egyszer jól megnyuvasztalak, abban biztos lehet Magácska.
Szerető híve, Timur effendi
(volt kapitány)
Kelt a száműzetés harmadik
napján, itt Rodostóban.
Harmadik levél, útilapi.
Kedves Rózsi néném!
Én már itt azt sem tudom, milyen nap van, milyen hónap hányadika, itt sínylődöm keserves száműzetésemben.
Sokszor elgondolkodtam azon, vajon megérdemeltem-é én ezen keserves sorsot, csak mert elbuktam egy választást.
Hát, ejsze meg.
A helyi macskákkal összebarátkoztam, szeretik a nevemet, azt mondják, Timur török név és acélost jelent, nekem erről nem szeretne Sztálin jutni az eszembe, de hát ez van.
Mohácsról sokat nem beszélgetünk, Világosról annál többet, meg ’48, meg hát ez a legutóbbi bukás, aminek egyedül én vittem el a kárát.
Jó a szultán, jót ád, de mégis csak erősen hiányzik nekem az otthon, drága Rózsi néném, ha még egyszer megnyalogathatnád a füleim…
Újabban a hátam mögött Hunyadinak meg Szerinyinek szólítanak, de ezt csak halkan nyivákolva.
Tegnap ismét tonhalat küldött a padisáh, örök hála érte, fényeskedjék neki az összes ágyas meg bülbülmadár, meg amik még vannak neki, de ezt rendes macska meg nem eszi.
Nekem szalonna kell, meg a jó gyimesi büdös túró, és most elérzékenyültem, de rettenetesen.
Közben, mert az apanázs az udvartartáshoz nem elégséges, nagyságos fejedelmünk mintájára magam is nekifogtam a műbútorasztalossághoz, egyelőre széket még nem tudok csinálni, de remekül össze tudom karmolni őket.
Drága véreim, egyszer csak hazamegyek, kedves néném, Rózsi, akkor neked annyi lesz.
Itt, errefelé igen keveset szólnak magyarul, nagyjából annyit tudnak mondani, hogy „zsebemben van hat alma”, vagy „mész a kurva anyádba”.
Ezt is értjük, az alma is jó lehet valakinek, nekem biztosan nem, anyukám meg lehet, hogy kétes erkölcsű volt, de becsülettel hagyott az utcán.
Szerető hívetek,
Timur effendi, volt kapitány,
erdélyi száműzött macska.
Negyedik levél, útilapi.
Kedves Rózsi néném!
Te bezzeg otthon döglesz a drága jó Csíxeredában, ahol reggelente szeptember végén is mínusz négy fok van, bezzeg én sínylődöm itt a 25 fokos melegben.
Komolyan, kigombolnám a bundám, ha tudnám.
De hát nem lehet.
A minap, mert erősen honvágyam volt, hazahoztam a közeli cédruserdőből egy csalókához, vagyis tobozhoz csalókán hasonló valamit, azt szagolgatom.
És arra gondolok, és azon gyötröm magam, hogyan veszítettünk el mindent, Mohit, Mohácsot, Mindent, Megválasztást, már megint alliterálok.
Kedves Néném, Rózsi. Ha egyszer mi ismét találkozunk...
De addig is maradok szerető akármid, innen, a messzi távolból, ahol most is csak a szomszéd viszonylag romlott tőkehalát eszem, de hát ilyen az exilátus.
Jut eszembe, csókoltatom és szeretettel karmoltatom hajdani gazdáimat, akik engem ide száműztek, köpködjön rájuk és fújjon rájuk hét macskanemzedék.
Azt is meg kell mondanom, drága néném, újabban bizonyos görög étkekre kényszerültem, például a kalamata nevű olajbogyóságosságra, az sem olyan rossz, de azért jobb volt az a csomortányi egér. Pedig azért meg kellett harcolni.
De hát a száműzetés már csak ilyen. Most kibontok éles karmaimmal (azok még megvannak) magamnak egy Efes sört, amit egy brassói szász macskaember alapított errefelé, és tovább sírdogálok, mert erősen keserű ez a száműzetés.
Mint a komló.
Kelt Rodostó, októberius hava
elsején, itt, a díványon, izé,
Rodostóban, na.
Ötödik levél, útilapi.
Kedves Rózsi néném!
Mostanság rettenetes álmaim voltak.
Roppant hideg hagymákkal álmodtam, meg kövér tonhalakkal, meg törökországi száműzetéssel.
Azt hittem, hogy engem száműztek szép országomból, onnan, ahol zúg az a négy folyó, vagyis folyik, és Rózsi is ott áll a Hargitán, na, szóval onnan.
Hála Istennek, Inshallah, ez csak egy rémálom volt, mindjárt jön Attila gazdám, ad nekem bőségesen étket, és visszafekszem melléd, Néném, miután szétkarmoltam az undok pofádat.
De most végre kiderült, otthon vagyok. Megy a háttérben az M1, drága Ceci néni a helyén, mind megélünk.
Tényleg van egy piros pamlagom, pedig azt hittem, azt is álmodtam, ahogyan színes egereket is, de megvan.
Tegnap azt álmodtam, hogy Rodostóban vagyok, ezt magam is elhittem, de hát a macskafantázia már csak ilyen élethű tud lenni.
De nem, otthon vagyok, ott zúg az a fránya madár, turul, vagy micsoda, ej’, ha egyszer elkaphatnám…
Azért van baj elég, ha már madár, hát az a zöld-fehér sas is milyen ellenfeleket kapott a Bajnokok Kupájában? Juventus? Hát azok macskákokat esznek… Barszelona? Messssszi? Messzire van, de jó a hangzása. A Dinamó? Utoljára biciklétán láttam…
Na, most visszafekszem, és megnyugodtam, vége a száműzetésnek.
Mi van?!
A szomszédban törökül beszélnek, s azt hiszem, még mindig Rodostóban vagyok.
Jaj, aj, ajvé, nem is tudom, hogy mondjam.
Segítsetek, haza akarok menni.
Hatodik levél, útilapi.
Kedves Rózsi néném!
Bizonyisten, mindenemet odaadnám, beleértve bajuszom végét is, ha egyszer ismét otthon lehetnék, ott a Csíksomlyó alján, s láthatnám azt az undorító fejedet, jaj, mennyire hiányzik.
Itt vagyok továbbra is, a szultán által nemrég küldött piros szőnyegről kiderült, nem tud repülni, hát ennyit ezekről, ver minket a balsors mind a két kezével.
Drága, egyetlen, szerelmetes Rózsi néném, te most otthon szépen elvagy, s fekszel hajdani gazdám ölelésében, de ha én egyszer hazatérhetek!!! Csak a FennMirMurr segítsen meg engem, teszek én majd rendet.
Mostanában, mert rendkívül szűkölködünk, ismét csak lazacot eszünk meg fürjet meg kaviárt és különféle sajtokat.
Szomorú a macska sorsa a száműzetésben.
Belé-belégondolok a két kaparás közben, hogy otthon bizonyosan eljött a Kánaáááááán, hogy tejjel és mézzel folyik minden, talán még Friskies is kapható, de hát erre én gondolni sem merek, inkább vennék magamnak két dínárért kuglert.
Ittenség éppen béköszöntött az ősz, alig van huszonöt fok, s azt a hideg szelet is otthonról hozza a valamiau, hát őrizzetek meg emlékezetekben, mert egyszer csak hazamegyek.
Inshallah.
Muszáj ilyeneket is írjak, mert másként nem engednek ki, nem cserélnek almot, hát maradjunk, Rózsi néném, a vérfagyasztó viszontlátásra.
Szerető híved, Timur,
alig effendi már, Rodostóból,
kelt akármikor, már a napokat
sem tartom számon.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.