Első levél, lapi, valamiféle lehulló akármi, úgy hullik le, mint a szavazati arányunk és eredményeink.
Kedves Rózsi néném!
Igaz ugyan, hogy elárultál, de hát én akkor is úgy szeretlek Téged, hogy sosem felejthetem a Haladás-uccát, és hát, na, Csíxereda is hiányzik meg a drága Szeklerisztán s azok a mezei pockok…
Nékem el kellett menni. Mert el kellett menni, s a török szultány béfogadott, most itt eszem a száműzetés keserű whiszkászát, néha még a vezír kitekatot is küld.
Szomorú itt az élet, bár az emberek jó emberek, meg-megsimogatnak, mert kivert macska vagyok, de mégis, itt, a tengerparton, hiába a sok halbelsőség, itt, Isztambultól száz mérföldnyire mégis csak száműzetett vagyok.
Kellett nekem választásokon indulni…
Na, most nézhetem magam. Nézem is naphosszat itt, a Márvány-tengerben, erősen mutatós macska vagyok, kár, hogy otthon egy lyukas garast nem adtak értem.
Egyszer majd visszatérek, ha igen, igen, ha nem, akkor nem, kedves Rózsi néném, készülj fel azért vérszomjas bosszúmra és szeretetteli bajuszdörzsöléseimre.
Most iszom még egy kicsikét Ali bej savanyú tejéből, s hoszszan elrévedezek a hargitai egerek felé.
Baphomet s a macskák istene áldjon mindannyiunkat, jön még szebb világ!
Mancslendítés Rodostóból.
Hívetek, Timur (volt kapitány).
Második levél, útilapi.
Kedves Rózsi néném!
Itt ülök, dorombolgatok magamnak szerényen a sanyarú száműzetés harmadik napján, a messzi távolban.
Itt, a tengerparton nem is olyan rossz, de azért erősen hiányzik nekem a Hargita, a borbolyafenyők s azok a reggeli jó csípős hidegek.
De ha egyszer elveszett a szabadságharc s a választás, nekem el kellett jönni onnan.
Pedig most kezdett már jó dolgom lenni, a helyiek Timur effendinek szólítanak, s amikor a partra megyek, nem is rúgnak mindig oldalba.
Még halat is kapogatok, szép, kövér halakat, de nincs az a lazackonzerv, amit oda ne adnék egy soványka piricskei cickányért…
Vannak itt, drága Rózsi néném, egyéb száműzöttek is, vannak itt sziámiak meg bengáliak, meg caracaliak, állítólag egy vászluji is van, de azt még nem láttam, mert valahol a csapszékek asztalai alatt bujkál.
Itt éldegélek, senyvedek, szenvedek, szomorkodom száműzetésben, számkivetve, szerényen… (ej, beh’ szépre sikerült ez az alliteráció), s nem tudok nem reménykedni abban, egyszer csak megjön a felmentő levél Madzsarisztán padisahjától.
S akkor végre hazamehetek felemelt farokkal a Haladás uccába.
De addig még itt vagyok, nyalogatom a sebeim meg a végtagjaim és egyéb kiálló alkatrészeim, egyszer csak vége lesz ennek is.
Egyébiránt tudatom Kegyeddel, kedves, drága, egyetlen Rózsi néném, a minap nagy megtiszteltetésben részesültem, a fényességes arcú szultán megajándékozott egy csodálatos piros pokróccal, amin igen jó heverészni, s melynek párját kívánom Kegyednek is.
Ha egyszer hazamehetek, magammal viszem, s majd jól elheverészünk rajta, de előtte egyszer jól megnyuvasztalak, abban biztos lehet Magácska.
Szerető híve, Timur effendi
(volt kapitány)
Kelt a száműzetés harmadik
napján, itt Rodostóban.
Harmadik levél, útilapi.
Kedves Rózsi néném!
Én már itt azt sem tudom, milyen nap van, milyen hónap hányadika, itt sínylődöm keserves száműzetésemben.
Sokszor elgondolkodtam azon, vajon megérdemeltem-é én ezen keserves sorsot, csak mert elbuktam egy választást.
Hát, ejsze meg.
A helyi macskákkal összebarátkoztam, szeretik a nevemet, azt mondják, Timur török név és acélost jelent, nekem erről nem szeretne Sztálin jutni az eszembe, de hát ez van.
Mohácsról sokat nem beszélgetünk, Világosról annál többet, meg ’48, meg hát ez a legutóbbi bukás, aminek egyedül én vittem el a kárát.
Jó a szultán, jót ád, de mégis csak erősen hiányzik nekem az otthon, drága Rózsi néném, ha még egyszer megnyalogathatnád a füleim…
Újabban a hátam mögött Hunyadinak meg Szerinyinek szólítanak, de ezt csak halkan nyivákolva.
Tegnap ismét tonhalat küldött a padisáh, örök hála érte, fényeskedjék neki az összes ágyas meg bülbülmadár, meg amik még vannak neki, de ezt rendes macska meg nem eszi.
Nekem szalonna kell, meg a jó gyimesi büdös túró, és most elérzékenyültem, de rettenetesen.
Közben, mert az apanázs az udvartartáshoz nem elégséges, nagyságos fejedelmünk mintájára magam is nekifogtam a műbútorasztalossághoz, egyelőre széket még nem tudok csinálni, de remekül össze tudom karmolni őket.
Drága véreim, egyszer csak hazamegyek, kedves néném, Rózsi, akkor neked annyi lesz.
Itt, errefelé igen keveset szólnak magyarul, nagyjából annyit tudnak mondani, hogy „zsebemben van hat alma”, vagy „mész a kurva anyádba”.
Ezt is értjük, az alma is jó lehet valakinek, nekem biztosan nem, anyukám meg lehet, hogy kétes erkölcsű volt, de becsülettel hagyott az utcán.
Szerető hívetek,
Timur effendi, volt kapitány,
erdélyi száműzött macska.
Negyedik levél, útilapi.
Kedves Rózsi néném!
Te bezzeg otthon döglesz a drága jó Csíxeredában, ahol reggelente szeptember végén is mínusz négy fok van, bezzeg én sínylődöm itt a 25 fokos melegben.
Komolyan, kigombolnám a bundám, ha tudnám.
De hát nem lehet.
A minap, mert erősen honvágyam volt, hazahoztam a közeli cédruserdőből egy csalókához, vagyis tobozhoz csalókán hasonló valamit, azt szagolgatom.
És arra gondolok, és azon gyötröm magam, hogyan veszítettünk el mindent, Mohit, Mohácsot, Mindent, Megválasztást, már megint alliterálok.
Kedves Néném, Rózsi. Ha egyszer mi ismét találkozunk...
De addig is maradok szerető akármid, innen, a messzi távolból, ahol most is csak a szomszéd viszonylag romlott tőkehalát eszem, de hát ilyen az exilátus.
Jut eszembe, csókoltatom és szeretettel karmoltatom hajdani gazdáimat, akik engem ide száműztek, köpködjön rájuk és fújjon rájuk hét macskanemzedék.
Azt is meg kell mondanom, drága néném, újabban bizonyos görög étkekre kényszerültem, például a kalamata nevű olajbogyóságosságra, az sem olyan rossz, de azért jobb volt az a csomortányi egér. Pedig azért meg kellett harcolni.
De hát a száműzetés már csak ilyen. Most kibontok éles karmaimmal (azok még megvannak) magamnak egy Efes sört, amit egy brassói szász macskaember alapított errefelé, és tovább sírdogálok, mert erősen keserű ez a száműzetés.
Mint a komló.
Kelt Rodostó, októberius hava
elsején, itt, a díványon, izé,
Rodostóban, na.
Ötödik levél, útilapi.
Kedves Rózsi néném!
Mostanság rettenetes álmaim voltak.
Roppant hideg hagymákkal álmodtam, meg kövér tonhalakkal, meg törökországi száműzetéssel.
Azt hittem, hogy engem száműztek szép országomból, onnan, ahol zúg az a négy folyó, vagyis folyik, és Rózsi is ott áll a Hargitán, na, szóval onnan.
Hála Istennek, Inshallah, ez csak egy rémálom volt, mindjárt jön Attila gazdám, ad nekem bőségesen étket, és visszafekszem melléd, Néném, miután szétkarmoltam az undok pofádat.
De most végre kiderült, otthon vagyok. Megy a háttérben az M1, drága Ceci néni a helyén, mind megélünk.
Tényleg van egy piros pamlagom, pedig azt hittem, azt is álmodtam, ahogyan színes egereket is, de megvan.
Tegnap azt álmodtam, hogy Rodostóban vagyok, ezt magam is elhittem, de hát a macskafantázia már csak ilyen élethű tud lenni.
De nem, otthon vagyok, ott zúg az a fránya madár, turul, vagy micsoda, ej’, ha egyszer elkaphatnám…
Azért van baj elég, ha már madár, hát az a zöld-fehér sas is milyen ellenfeleket kapott a Bajnokok Kupájában? Juventus? Hát azok macskákokat esznek… Barszelona? Messssszi? Messzire van, de jó a hangzása. A Dinamó? Utoljára biciklétán láttam…
Na, most visszafekszem, és megnyugodtam, vége a száműzetésnek.
Mi van?!
A szomszédban törökül beszélnek, s azt hiszem, még mindig Rodostóban vagyok.
Jaj, aj, ajvé, nem is tudom, hogy mondjam.
Segítsetek, haza akarok menni.
Hatodik levél, útilapi.
Kedves Rózsi néném!
Bizonyisten, mindenemet odaadnám, beleértve bajuszom végét is, ha egyszer ismét otthon lehetnék, ott a Csíksomlyó alján, s láthatnám azt az undorító fejedet, jaj, mennyire hiányzik.
Itt vagyok továbbra is, a szultán által nemrég küldött piros szőnyegről kiderült, nem tud repülni, hát ennyit ezekről, ver minket a balsors mind a két kezével.
Drága, egyetlen, szerelmetes Rózsi néném, te most otthon szépen elvagy, s fekszel hajdani gazdám ölelésében, de ha én egyszer hazatérhetek!!! Csak a FennMirMurr segítsen meg engem, teszek én majd rendet.
Mostanában, mert rendkívül szűkölködünk, ismét csak lazacot eszünk meg fürjet meg kaviárt és különféle sajtokat.
Szomorú a macska sorsa a száműzetésben.
Belé-belégondolok a két kaparás közben, hogy otthon bizonyosan eljött a Kánaáááááán, hogy tejjel és mézzel folyik minden, talán még Friskies is kapható, de hát erre én gondolni sem merek, inkább vennék magamnak két dínárért kuglert.
Ittenség éppen béköszöntött az ősz, alig van huszonöt fok, s azt a hideg szelet is otthonról hozza a valamiau, hát őrizzetek meg emlékezetekben, mert egyszer csak hazamegyek.
Inshallah.
Muszáj ilyeneket is írjak, mert másként nem engednek ki, nem cserélnek almot, hát maradjunk, Rózsi néném, a vérfagyasztó viszontlátásra.
Szerető híved, Timur,
alig effendi már, Rodostóból,
kelt akármikor, már a napokat
sem tartom számon.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában)
Ma sem tudok róla többet, ő Johnny, Pennsylvaniából. Kutakodtam utána a neten, de semmit sem találtam ezzel a szópárral.
Bronzöntő barátom hívott fel néhány éve:
– Egy amerikai szobrász, „Johnny, Pennsylvaniából” a műhelyemben szeretné elkészíteni, majd velem öntetni pár szobrát. Nálunk nem fér el. Elvittem az egyetemre, de sokallta a napi háromezret a kollégiumi szobáért. Nincs valami ötleted?
– Agglegény szomszédomat most rúgták ki az állásából, van két használaton kívüli szobája, megkérdezem.
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.