HUSZONKETTEDIK LEVÉLVÁLTÁS, ÚTILAPI.
RÓZSIMACSKA VISZONTVÁLASZA TIMURNAK
Jaj, te Timur, te Timur, drága hugicám, hogy nem sül le a szőr a pofádról…
Ezt a gyalázatot, ilyen szégyent hozni Reááááánk?!
Pfuj.
Te minden székely macskák szégyene, te, hát nem átallottál koszlott kikötői kóbor macskává vedleni?! Hol a macskaméltóságod? Ha Kőrösi macska el tudott menni Nepálig, te is hazasétálhatnál, de nem, te ott a kikötőben kunyerálsz a messzi Antáliában.
Leveledet olvasván gazdánk és személyzetünk búskomorságba esett, gazdaasszonyunk csak sírdogál, és készített neked egy pakkot, miközben én megpróbáltalak kikarmolni a családi képekről.
Szóval, bár meg nem érdemled, küldünk neked most egy pakkot, mint Nyilas Misinek, lesz benne fekete cipőkrém is, suvickold bé vele a képeden a maradék fehérséget, legalább ne ismerjenek fel.
Lesz a pakkban még zakuszka és vinete, tökfőzelék meg cékla (ezt mi már úgyse nagyon esszük, de neked ott jó helyen van), pityókát nem küldünk, azt mi is a törököktől vesszük.
Kicsi szalonnát is tettünk mellé, meg tepertyűt, hátha felnéznek ezért majd rád a vagabundus társaid, meg valami almási füstölt sajtot. Váljon egészségedre.
Szilvapálinkát nem küldünk, mert a bolond fejeddel ki tudja mit csinálsz ott tőle, s aztán kereshetünk, hova lettél el ismét.
Egyébiránt tudatom, mi itt továbbra is jól megvagyunk a házi őrizetben, a maszkot még nem szoktam meg, jaj, ha egyszer elkaphatnám azt a vírust, hogy meghóhérolnám…
Sanyarú, szerencsétlen sorsod miatt a pakkot most gyorspostával küldjük, egy vándorsólyom viszi, le nem fog szállni, mert annyi esze annak is van, majd lepottyantja neked holnap este valahol a negyedik és ötödik szemeteskuka között a mólón.
Szerető, haragos nénéd, Rózsi.
(Gyere haza, úgy hiányzik az a tökfejed,
kénytelen vagyok már dísztököket nézegetni, mikor eszembe jutsz…)
Kelt Csíxereda, Haladás ucca
HUSZONHARMADIK LEVÉL, ÚTILAPI.
KEDVES, SZERELMETES RÓZSI NÉNÉM!
Drága, egyetlen, hőn imádott Rózsi néném, nyávogásban ki nem fejezhető hálával köszönöm a pakkot, amit küldtetek, a kísérő szép sorokat megpróbálom elfelejteni, mert a belbecsben van a lényeg.
Ahogyan igen helyesen jelezted, meg is érkezett a pakk, tényleg sebes volt az a sólyom, amelytől küldtétek, én már órák óta vártam a mólón a negyedik és ötödik kuka között, s hát egyszer csak jön, s pont oda dobta le, majdnem fejbeütött vele.
Aztán tovább is repült, pedig szép mellehúsa lehetett neki.
Azóta a dolgom teljesen jóra fordult.
Először is meghívtam a környékbeli macskákat egy közös lakomára, a zakuszkát erősen szerették, lehet azért, mert olajos volt, még a paszulyost is megették. A vinetén erősen csudálkoztak, mert azt ugyan errefelé is eszik, de kikeverve majonézesen még nem láttak, nyalogatták is befele rendesen.
A céklát odaadtam Ömer pasának, aki napközben egy halas kordét húzogat, és nemzetiségére nézve szamár, de nagyon befolyásos, és nagy tiszteletben áll errefelé. Hersegtette a céklát, s meg is hálálta.
Elárulta nekem, a móló vége felé, a kétszázharmincnyolcas számú halászbárka már rég elhagyatott, oda beköltözhetek, még ponyva is van rajta, ott engem senki nem zavar.
Jaj, drága néném, leírhatatlan volt az én örömem, egyből elévettem a szalonnát is, meg a füstölt sajtot, hát ilyeneket még a kikötőben nem ettek, volt nagy hálálkodás és zabálás.
Most már újra effendinek szólítanak, s újra felemelt farokkal sétálhatok.
A töpörtyűt félretettem magamnak.
A bárka alja, amely immár úri szállásom, kicsit lyukas ugyan, s pici víz is van benne, de az orra teljesen száraz, ilyen tágas lakosztályban száműzetésem óta nem laktam.
Most megyek, és utánanézek a halfej-kereskedelemnek itt a kikötőben, mert azt hiszem, át kéne vennem az irányítását, most, hogy ennyi hívem lett.
Drága Néném, erősen köszönöm a pakkot. S küldjetek még, mert az itt nekem igen jó. Az se baj, ha avas a szalonna. Tegyetek túrót is legközelebb.
Szerető, hálás híved, Timur effendi,
kelt a Márvány-tenger partján, 238-as számú úszó lakosztály.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júniusi lapszámában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.