Mirtse Zsuzsa: Hattyú az erdőben

Szerettem azt a kiserdőt. Nem igazi erdő volt, csak amolyan játék erdő, mégis jó volt benne csatangolni. Egyedül nem mehettem oda, mert veszélyes hely az, de apa barátjának a fiával mindig elengedtek. Tíz-tizenkét éves lehettem akkor.

Apához sokszor jöttek vendégek. Nem szerettem őket. Mindig úgy éreztem, hogy kifosztanak, ha csak egy időre is, de elveszik tőlem apát, olyankor nem én vagyok a világa közepe. Zsarnok lángok lobbantak a szememben jöttükre. Szeretni csak kisajátító szeretettel tudtam, mint valami kései Héra, védeni akartam a házi tűzhelyemet, ellenségemnek tekintve mindenkit, aki az apám iránt érzett, szinte szerelmes rajongásom útjába állt. Ezt a fiút azonban megtűrtem magam körül.

Vele elmehettem csavarogni – inkább úgy mondtuk: sétálni –, és apa sem bánta ezt, mert addig nyugodtan beszélgethetett a vendégeivel a fontos dolgaikról, amelyek engem cseppet sem érdekeltek. Zavartam is őket: nem tudtam csöndben megülni a szobámban, és mindent megtettem, hogy velem foglalkozzanak. Ez talán megtorlás is volt a részemről. Mama haragudott rám ilyenkor, mert ezt így nem illik, nem erre tanítottak.

A fiú jócskán nagyobb volt nálam. Én a gyerekkorból szerettem volna kilépni, ő a felnőttkorba készült belépni. Sem itt nem voltunk már, sem ott még. Ha menni lehetett, a kiserdőt kértem újra és újra, mert szerettem volna úgy megismerni, mint a tenyeremet. Az erdőket azonban sosem lehet kiismerni, bármennyire aprók is. Ahogy a gyerekeket sem.

Azért is vártam ezeket a portyázásokat, mert az erdőben sosem szorongtam, és sokszor összetalálkoztunk egy szép, fehér kutyával is, akit Hattyúnak neveztem el. Kóbor kutya volt, nem volt semmilyen neve, legalábbis mi nem tudtunk róla. Miután elneveztem őt, azt gondoltam, hogy ő a kutyám, akit csak nagyon ritkán láthatok – ezért kerestem vele minden találkozást. Általában ott kóborolt az erdőben, előbb-utóbb mindig szembejött velünk. Szelíd, kíváncsi kutya volt, tetszett, ahogy a szőre lobogott a szélben, s miután a fiú megbizonyosodott arról, hogy teljesen ártalmatlan, hagyta, hogy ismerkedjem vele. Innentől kezdve már nem voltak ellenemre a vendégeskedések, mert ezek jelentették nekem az ösvényt ahhoz a tisztáshoz, amelyen Hattyú lakott.

Azon a nyáron négyszer-ötször biztosan láttam őt, a köztes időkben pedig azt képzeltem, hogy velem lakik, velem él, mert apa természetesen nem engedte, hogy hazahozzuk. Nyár vége volt már, korán sárguló levelek jelezték az ősz közeledtét. Azon a napon is elindultunk az erdőbe, ami úgy negyedórás sétát jelentett, ha nem siettünk. És mi sosem siettünk. Mellettem haladt mindig, pedig neki sokkal hosszabb lába volt, és gyorsabban is tudott lépni, mert nem beszélt annyit menet közben, mint én. Úgy gondoltam, hogy ő a legjobb barátom, ha egyáltalán lehet nekem ilyen. A velem egykorú fiúk nem érdekeltek, az pedig fel sem merült, hogy lányokkal barátkozzam. Ő más volt, ő valahogy jól fogadott el. Legalábbis szerettem ezt képzelni róla. Hogy az ő fejében mi volt, azt nem tudom, de szívesen kísérgetett, akármilyen kisbéka is voltam – igaz, az is lehet, hogy ez csak áldozatkészség volt a részéről, az a fajta gondoskodó szeretet, amellyel a nagyobbak a kicsiket oltalmazzák.

Így mendegéltünk, én hadonászva meséltem neki valamit, amit akkor találtam ki, ő pedig csendesen hallgatott. Aztán egyszer csak az egyik kis ösvényen elém állt, testével eltakarta a kilátást, eltorlaszolta az utat. Megpróbált visszafordítani, de nem hagytam magam, kicsavarodtam a szorításából, visítani kezdtem, mint a zsákba zárt malac. Néhány méterrel arrébb pislákoló tűz nyomait láttam meg, fölötte a fa egyik vastagabb ágán összeégett állat teste lógott. Felakasztották és tüzet gyújtottak alatta. Az én fehér kutyám, Hattyú lógott ott meggyalázva a fán, elszenesedett bordacsontokkal, koromfekete bőrrel.

Jóval később tudtam meg, hogy abban az erdőben éjszaka időnként emberek is összeverődtek, üzekedtek a sötéttel – talán olyan sötét volt bennük, hogy tüzet akartak ellene gyújtani. Hattyú volt az áldozat aznapi ürességük oltárán.

Egymásra meredtünk. Nem tudott kitörni belőlem a sírás sem. Sosem láttam még közelről halált. Sosem éreztem még ilyen közel a halált.

– Puszilj meg… – kértem halkan a fiút. – Puszilj meg, de úgy, ahogy a nagyok szokták!

Látta rajtam, hogy most nem játszom. A kiserdő hirtelen temetővé vált, ahonnan az egyetlen menekülőútvonal csak egy másik testen keresztül vezethetett.

– Nem szabad, nekünk ezt nem lehet! – mondta komoly arccal, de azt éreztem, hogy ha most nem ad a szájából, nem ad a teste melegéből, kihűlök, és én is meghalok.

– Kérlek, kérlek, nem mondjuk el senkinek! – könyörögtem, sós patak folyt a nyelvemre, csurgott végig a nyakamon. Becsuktam a szemem, hátrahajtottam a fejem, felfelé, az ég felé, hátha onnan jön majd a csoda. Sokáig nem történt semmi, csak a nyakam kezdett fázni, a ruhám átvizesedni.

Aztán egyszer csak az ujját éreztem az arcomon, a mutatóujjával végigsimított óvatosan az ajkamon, és résnyire szétsimogatta a számat.

– Most ne nyisd ki a szemed – suttogta, és utána azt éreztem, hogy meleg, nedves száj érinti meg az ajkamat. Leginkább csak szagolgattam őt, ahogy a kis állatok szokták: megpróbáltam belőle magamba szívni az élet szagát, a túlélés szagát. Arcomat fogta két kezével, én pedig a karjába kapaszkodtam. Úgy szorítottam, hogy ujjaim nyoma jó ideig fehér csíkokat hagyott a bőrén. Hosszú perceket töltöttünk így abban a párás, meleg kunyhóban, amelyet magunkból építettünk. Oda nem jöhetett velem még apa sem. Végig nem mertem kinyitni a szememet. Akkor éreztem meg talán először, hogy ő sem lesz mindig mellettem, hogy egyszer minden test a saját koporsója lesz, hogy egyszer minden kunyhót odahagyunk, s ha fázom, a melegért, a páráért bármit megteszek, bárkit megcsalok.

Aztán egyszer csak összerezzent, hátralépett.

– Erről tényleg soha ne beszélj apukádnak – mondta zavartan.

– Megígérem – suttogtam maszatos arccal. – De ugye te mindig megleszel nekem? – kérdeztem rémülten, mintha rossz, bűnös dolgot tettem volna. Mintha megéreztem volna, hogy valami most Hattyúval együtt végleg véget ér.

– Persze – mondta, de nem voltam biztos abban, hogy be tudja tartani a szavát.

Hattyú átúszott a folyón, és azt kívántam neki, hogy a túlsó parton kapja vissza a szép, fehér bundáját, hadd lobogjon a szőre újra az égi szélben.

Hazafelé nem szóltunk egymáshoz. Az utat néztem a lábam előtt, a kósza köveket, fűcsomókat, ő pedig csak bámult a semmibe, maga elé.

Amikor újra találkoztunk, kerültük egymás tekintetét. Végül egymást is.

A képen egy erdőt látok. Kicsi erdő, amolyan játék erdő. Ott sétálok, maroknyi kislányként. Ha felemelem a fejem, az ágak között látom az égboltot. Még Hattyú elszenesedett teste fölött is olyan széles és kék… Aláfér minden sötétség.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. május 25-i számában.)