Hegedűs Imre János: Bujdosó szivárvány

2020. szeptember 17., 12:29
Mara Kinga Villő: Esküvő (olaj, vászon, 50 × 50 cm, 2010) – Fotó: Farkas Dávid

A kamarás homlokához nyomta a tenyere élét, védte szemét az erős napsütéstől, s nézte a generális háza népének kirakodását. Ládákat, vásznakat, bútorokat, fegyvereket hoztak, sok kényes portékát, lovakat vezettek, pereputtyostól jött a híres vezér, de csak a szolgái sürögtek-forogtak, ő rá nem tette volna a kezét semmire, az aljanép dolga a cipekedés. Nézte, nézte a kamarás a nagy kavargást, „szeme is fájt az erős nézésben”, s várta, mikor bukkan elő a szőke fejecske, mikor pillantja meg végre a mindig kacagásra futó szájat, a párta alól kiszemtelenkedő hajtincseket, az apró kezecskéket, amelyek úgy rebbennek, amikor beszéd közben hadonászik, integet, mint a fürjek vagy a fogolymadarak, ha a vadászatokon eldördül a nagyságos fejedelem puskája. A termete is inkább madárhoz hasonlított, vékony volt testének minden porcikája, a karjai, a lábai s főleg a nyaka, na, a nyaka valóban olyan kecses volt, alig hitte az ember, hogy meg tudja tartani a fejet.

Először az asszonya, Bercsényiné lépett le a hintó hágcsójáról a földre, utána Zsuzsi, igaz, ő inkább libbent – a Márvány-tenger sirályai villannak így –, a szoknyáját fél kézzel emelintette meg, a másik kezében kalitkát tartott, valamilyen érdekes állatka futkározott abban. A kamarás nem ismerte, miféle szerzet az a szőrcsomó, evet, mármint mókus nem lehet, gondolta, az otthon, a háromszéki erdőkben honos.

A pestis, a mirigyhalál űzte ki Bercsényi urat Pérából, Konstantinápoly híres negyedéből, s költözött közelebb a nagyságos fejedelemhez. Valamilyen oltalmat remélt titokban a szent életű embertől, pedig tudta, nem válogat a fekete halál, papot, urat, szerzetest egyaránt kaszál, háza népéből két szolgát és egy jezsuitát vitt el.

A kamarás a hintóhoz sietett, de túl későn, nem tudta kezét nyújtani az asszonyoknak, azok már a földön álltak, mire odaért, így csak mélyen meghajolt, de zavarában olyan balszerencsésen, hogy nem a nagyasszonyt, inkább Zsuzsit tisztelte meg hajbókolásával. Nem is maradt el a csúfondáros beszéd, híres volt ez a leánygyermek csípős nyelvéről. Kacagását az ablak nélküli, süket falak verték vissza:

– No, kigyemed is elmehetne kéregető koldusnak Konstantinápolyba. Éppen csak féreglyukat nem fúrt orrával a földbe, úgy lehajolt.

Bercsényiné, az úri méltóságáról híres Csáky Krisztina védelmébe vette a lovagot:

 – Ne bántsd, te gyermek, a kamarás urat, tudhatnál annyit róla, hogy Versailles-ban, a napkirály udvarában tanult jó modort, tudja ő, mivel tartozik az asszonyi népnek.

Hervadó rózsa volt már Bercsényiné, az egykor híres szépasszony, arcbőre, mint a pergamen, háta meggörbült, vállai előreestek, s a keze is reszketett, amikor kézcsókra nyújtotta a gavallérnak. Csak szív alakú szája, ovális szeme és büszke orrának íve őrizte hajdani, tündöklő szépségét.

Zsuzsi nem sokat törődött az etikett szabályaival, két hatalmas csókot cuppantott Kelemen arcára, amitől az még nagyobb zavarba jött.

Nagyot fordult a világ ezzel a költözködéssel. A nagyságos fejedelem gyakran látogatta leghatalmasabb hívének a házát, s kíséretéből soha nem hiányozott kedves kamarása. Az idők nagy gondjait, bajait görgették az urak asztal mellett az ebédlőben, hadjáratok terve, udvari intrikák, a bécsi udvar és a felséges török szultán alattomos egyezkedése volt legtöbbször terítéken. A két fiatal nem sokat bajmolódott az országok, a hadvezérek dolgával, a fal melletti lócán susmusoltak, de ha túl hangos volt Zsuzsi kacarászása, átküldték őket az asszonyszobába, oda valók a rakoncátlan fiatalok.

Ezt inkább Zsuzsira értették a fejedelmi udvar emberei, Bercsényi Miklós, Csáky Mihály, Sibrik Miklós, Zay Zsigmond báró, mert Kelemen túl volt már a harmincon, s nem telt el olyan nap, amikor ne gondolt volna házasodásra, asszonyra, gyermekre. De hát… szegény embernek lyukas a tarisznyája. Mivel tartaná el a pereputtyot, amikor ő is eltartott személy, a nagyságos fejedelem szolgája?

Legalább Zsuzsi ne lenne ágrólszakadt. Őt Bercsényi nagyasszony vette szárnyai alá, oktatta, nevelte, s amikor akkorára cseperedett a felvágott nyelvű leánygyermek, társalkodónőjének fogadta. Volt miből öltöztesse, taníttassa, az úr pokolban is úr, tartja a mondás, a nemes grófnő pénzesládája színültig tele volt aranyakkal.

Alig múlt el nap, hogy a fiatalok ne találkoztak volna. A kápolnában szemben ültek egymással, s bizony megtörtént, hogy a szent rítus egy-egy mozzanatát nem követték szabályosan, hol Zsuzsit, hol Kelement kellett megbökni oldalból, hogy felálljon, hogy letérdepeljen, hogy keresztet vessen, hogy bűnbánóan a mellét verje az „Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem” mormolásakor. Szemveréssel fölért, úgy nézték egymást, ez is misztérium volt, nem az Isten országának, hanem a gyarló, földi életnek a misztériuma. Kezdetben itt, az Úr színe előtt pattant a rügy, szökkent szárba, ágazott, bokrosodott, terebélyesedett szívükben a szerelem-fa, s lassan az egész udvar, a nagyságos fejedelem népe kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy a bujdosásban is bujdosó nagycsaládnak új hajtása nő, friss, egészséges oltványa. Mekkora szerencse ez! A köszvényes, krákogó öreg urak és csoszogva járó matrónák tekintete elmelegedett, amikor a két fiatalra néztek, amikor arra gondoltak, talán-talán gyermeksírás veri föl itt, idegenben, pogányok földjén az áporodott csendet, magyar sírás lesz az, nem török, nem örmény, nem zsidó, nem görög. Magyar!

Kezdetben a nagyságos fejedelem szigorú, puritán erkölcse miatt csak a főutcán sétálgattak föl s le, de közel volt a mező, s azzal az ürüggyel, hogy a lovagnak virágcsokrot kell szedni, harangvirágot, kankalint, sárga tárnicsot, kilopakodtak a közeli rétre, ahol Kelemen már a Zsuzsi kezét is megfoghatta. A lány hevesen tiltakozott, még pofonnal is fenyegetőzött, ami, szerencsére, soha nem csattant el, de a napok, a hetek puhították őt is, s nemsokára a hihetetlenül kicsi, apró kezecske ott lapult Kelemen hatalmas markában, s néha-néha, ha senki nem látta őket, még csókot is lehelt az ujjbegyekre.

Eddig jutottak. A kézfogásig és a kézcsókig. S mintha láthatatlan rács ereszkedett volna közéjük, tapodtat sem haladt Kelemen a hódításban. Pedig vérében ott bizsergett a várat ostromlók lázas türelmetlensége, szerette volna megölelni és szájon csókolni Zsuzsit, de a kis tigris karmait mutogatta, emiatt kapitulálni kellett. Csak éjszaka, álmában következett be a csoda, olajfák árnyékába puha lámaszőr pokrócot terített, s úgy hullottak le róluk a ruhadarabok, ahogy földre pilinkélnek ősszel a megsárgult vagy vörös színbe játszó falevelek. De hát… álom s esős idő!

Zsuzsit végül az udvar monoton, egyhangú élete puhította meg. A kora reggeli ájtatosságok, a szertartások, az audienciák, a férfiak vadászatai, ahová ő nem mehetett, a török és más országokból érkezett követek fogadása, a korrespondenciák szerkesztése semmit sem jelentett számára, varrt, hímezett az asszonyával, néha olvastak is, francia regények, leveleskönyvek fordultak meg a kezükben, de okos fejecskéjében ott motoszkált, tett-vett, fúrt-faragott az a kis manó, amely a leánygyermek gondolatait csajkába ülteti s leereszti a szerelem patakán, le egészen a végtelen tengerig, amiben előbb-utóbb minden fiatalnak el kell merülni.

Sétáltak is néha Kelemennel a Márvány-tenger partján, annak mormolása is tompította az éberségét és feledtette azokat a szabályokat, amelyeket ifjú hölgyek számára akkortájt előírtak.

Egy hónap múlt el, a friss, a lázas szerelem első hava, s amikor jó messzire kimerészkedtek a mezőre, egy közeli olajfaligetben két nagy tenyere közé fogta Kelemen a lány aprócska arcát, kemény mozdulattal hátrahajtotta a fejét, s szájon csókolta. Márványhideg volt az első pillanatokban Zsuzsi mindkét ajka, de lobbant a vér, lazultak az ajkak, s szenvedélyesen, hosszasan csókolt már ő is, megérezte, milyen hatalmas érzés, mekkora isteni adomány egy nő számára, ha birtokolhat egy férfit. Kelemen finom bajuszkája fölkavarta a vérét, s okos, méla, barna szemei minden ellenállását megtörték.

Mintha börtönlakatot vertek volna le, a beszéd, az édes csevegés is az első, kierőszakolt csók után indult meg köztük:

– Maga csúnya, gonosz, erőszakos, goromba ember! Mit csinált kéd velem? – mondta Zsuzsi, ahogy kifulladásából magához tért. – Hogy álljak én a grófné nagyságos asszony színe elé, ha hazaérek? Anyám helyett anyám ő, s olyan szeme van, mint a hermelinnek. Azonnal észreveszi rajtam a kegyelmed szájának a nyomát, és én hazudni nem tudok.

– Ne mondj te semmit, édes Zsuzska! Nem tartozik grófnő nemzetes asszonyra a mi dolgunk. S ha mégis szólni akarsz, akkor mondd meg az igazat, azt, hogy mi úgy szeretjük egymást, mint szivárvány a Márvány-tenger vizét, amit felszippant, hogy felhőkkel ékesítse a kék eget. Hamarosan ott leszek nála, és megkérem a kezed. Nem hiszem, hogy megaprehendálna rám emiatt, járatos nőszemély ő a szerelem tudományában, már a harmadik férjét fogyasztja – nem kis étvággyal. Neked meg azt mondom, ne szólíts te engem kédnek, nem vagyok vénember. Hadd lám, ki tud-e repülni abból a kicsi szádból négy kedves szó, szavacska: „Édes, egyetlen, drága Kelemenem.” Mert tied vagyok én szőröstül-bőröstül, pennástól, kalamárisostól. Ja igaz, majd elfelejtem! Téged még meg sem kérdeztelek: akarsz-e a feleségem lenni?

– Akarok hát! – mondta Zsuzsi inkább durcásan, dacosan, mint ellágyuló hangon. – Mit mondtál? Hogy kell ezentúl szólítsalak? „Édes, egyetlen, drága Kelemenem?” Jól kicifráztad! Tudnék én ellenállni annak, aki úgy tudja csűrni-csavarni a szavakat, mint te? Aki nádmézes téntával írja a leveleit?

Sokáig, nagyon sokáig csókolóztak, s csak akkor indultak hazafelé az olajfaligetből, amikor megnyúltak az árnyékok s a kápolna udvarán a templomszolga verni kezdte a dobot. Vecsernyére hívta az udvar népét.

Hithű ember volt a fejedelem, s másoktól is megkövetelte az egyházi előírások betartását. Csak a fekvőbetegek hiányozhattak a miséről, gyónni, áldozni kellett, böjtidőben tilos volt húst enni, második, igazi otthonuknak nevezte a kápolnát, amit nagy anyagi áldozatokkal kibővített, csinosítgatott, fölújított. Szófogadó és engedelmes volt a két fiatal, de – ahogy teltek a hetek, hónapok – az Úr által teremtett erdő-mező lett az igazi templomuk. Nem volt ebben semmilyen pogánykodás, ellenkezőleg, erősödött, izmosodott bennük a hit, ha fölnéztek a hihetetlenül kék égboltozatra, látni vélték a Mindenható áldásra kitárt kezét. Igen, hittek rendületlenül abban, hogy a frigyre, az ő frigyükre áldás száll alá a mennyből, s édes lesz számukra az eddig keserű élet. Hazát veszítettek, bujdosók lettek, de a szerelem megajándékozza őket egy másik hazával, láthatatlan, megfoghatatlan szerelemfölddel, ebben gyökerezik meg és nő az égig a boldogság fája.

Sokat barangoltak, amíg rejtekhelyet találtak maguknak. Át kellett vágniuk a megművelt szántóföldeken, a gyapotültetvényeken, szelíd hajlatú szőlős dombokon, addig mentek, amíg egy vízmosásos helyen bozótos területet találtak. Olajfák, elvadult mandulacserjék, oleander- és rozmaringbokrok nőtték be ezt a szurdokot, Kelemen még kecskerágót, galagonyát is felismerni vélt, görögjuhar, gyertyán szegélyezte a búvóhelyet, középen a tisztást illatos levendula borította. Szerelmeseknek való hely. Nyulak laktak benne az ő honfoglalásuk előtt.

– Ez a mi templomunk – mondta Kelemen. – Adjunk nevet neki! Legyen Tündérvölgy, nem messze a szülőfalumtól amúgy is így hívnak egy szép patakmedret.

S hogy ne csak a szavak mesterének tartsa őt a lány, letérdepelt, átölelte Zsuzsi térdeit.

– Látod? – mondta. – Nem szégyellem ezt az új hitet, ezt a szerelemvallást, mert erre teremtette az Úristen az embert. „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet…” Ez áll a Bibliában, s nekünk végre kell hajtani az Úr parancsát. Én már látom, Zsuzska, a kedves, apró fejecskéket, az arcocskákat, hallom a kacagásukat, amelyek még a nagyságos fejedelem szomorú arcára is mosolyt varázsolnak.

– Na csak ne siess úgy előre azokkal a kis fejecskékkel, arcocskákkal! Azt hiszed, a nőnek is olyan könnyű, mint a férfiaknak? Nem vagyok már gyermek, tudom pontosan, mit jelent a nő számára a férfiak szájából olyan könnyen kiröppenő két szó: „szaporodjatok, sokasodjatok”. Aztán még meg sem kérted a kezem Bercsényiné nagyságos asszonytól! Ki tudja, mit határoznak sorsom felől az urak? Ágrólszakadt vagyok én is, akárcsak te, és árva, mint az égi madár.

Így hullámzott, így csapódott egyik parttól a másik partig bennük a remény és a reménytelenség, a bizakodás és kétségbeesés, a hit és hitetlenség.

Tudták, addig jöhetnek Tündérvölgybe, amíg tart a jó idő, amíg tart a mediterrán meleg, ha beköszönt a ködös, szeles, esős évszak, a tél, nem tudnak elbújni itt a világ szeme elől.

Úgy rendezték be a lugast, mintha az végső otthonuk lenne. Zsuzsi színes szalagokat, fonalvégeket aggatott a bokrokra, puha ágyterítőt hozott, Kelemen tíz körmével tépte, kacorjával aratta a levendulát, s úgy rakta egymásra a marokkévéket, mint a zabolai asszonyok a párnákat a tisztaszobában. Minden találkozás egy-egy levendularéteget jelentett, ropogósra száradtak azok, illatuk összevegyült a fehér, a sötétpiros, a lila oleanderek és a rozmaring szagával. Nőtt, magasra nőtt a levendulaágy, annál nagyobb csak Kelemen vágya volt, akarta, kívánta a lányt, sanyarú legényélete beteljesülését remélte itt, a Tündérvölgyben. De Zsuzsi ellenállt, keményen harcolt, dulakodtak, mit a túzokmadarak. Csupán a kemény körtemellekig jutott el Kelemen, annak bimbójára szorította rá a száját – eszeveszett kín és gyönyör volt az mindkettejük számára.

Magasabbra szállt az áhítat a Tündérvölgyben, mint a kápolnában celebrált misék zsolozsmája. Hol állva, egymást átölelve, hol ledőlve a levendulaágyra, tombolt bennük a vágy, búgott, mint mély hangú, húros hangszer, máskor süvöltött harsányan, akár a kuruc tárogató, végül megszólalt a legszebb zene, a szerelemzsoltár. Párbeszédben valósult meg ez a zsoltár, énekesmadarak egymással feleselő, egymásnak válaszoló párbeszédében. Kiléptek önmagukból, kiléptek az eseménytelen hétköznapokból, más nyelv, más szófűzés tódult ajakukra, különös, szokatlan szavak szakadtak ki a szájukból:

Zs. Téntás mackó!

K. Rozmaringszál!

Zs. Te fáklya!

K. Te kehely!

Zs. Szókatedrális!

K. Tomporos, búbos kemence!

Zs. Gyémántbajusz!

K. Nektárfelhő!

Zs. Cédrustörzs!

K. Bazsarózsa!

Zs. Bujdosó szivárvány!

K. Jó szagú szél!

Zs. Árbocrúd!

K. Mézodú! 

Forrott a kazán, gyöngysorba, csokrokba, csomókba rendeződtek a szavak, s fölfedezték – mint aranyásók a ritka rögöt – a vallomás, az óda, a ditirambus szépségét:

Zs. Hajlék vagy, biztos otthon, kupolás ház.

K. Kacagásodtól szilánkjaira hasad a csönd.

Zs. Szép szavadtól cseppfolyós lesz a lég.

K. Ahol jársz, virágok bimbaja pattan.

Zs. Alkimista! Arannyá változtatod a meddő anyagot.

K. Tested titkok kútja.

Zs. Örökkévalóság koszorúja fejed körül.

K. Megáll kedvedért Isten kezében a világfaragó véső.

Zs. Levelet hajt mézes szavadra a kiszáradt fa ága.

K. Délibáb dereng szemed kékjében.

Zs. Zsoltárok zengenek, ha írsz.

K. Tündér nevetés forrása a szád.

Zs. Szamárkenyérré változnék szerelmed nélkül.

K. Újjászülsz engem, mint anya, síkos csatornán át, a magzatot.

Zs. Csengő szavadtól meghal a kétely, a bánat, a szomorúság.

K. Gyömbér ízű, mirha illatú csókod az édes anyaföld csókja.

Zs. Barna szemeidben látom az idő lábnyomát.

K. Hárfa húrja pengi, klarinét rikoltja nászdalunk.

Zs. Kerubok védik lángpallossal búvóhelyünk.

K. Gyermekkorom emlékei zsibonganak bennem, ha ölellek.

Zs. Hallgatásod felkészülés ékesszólásra.

Nem keresgélték a szavakat. Eszelős révületben születtek azok, jöttek, szálltak akaratuktól függetlenül, úgy csapongtak, mint szélben a gyapotmezők pihéi, mint a Márvány-tenger madarai: szabálytalanul, s mégis törvénynek, a szerelem törvényének engedelmeskedve. 

Tavasz volt, április, amikor Zsuzsi kisírt szemekkel érkezett Tündérvölgybe. Kelemen ijedten kérdezte, mi baja eshetett, mi ríkatta meg az ő mátkáját.

– Beteg a nagyasszony – zokogta Zsuzsi. – Isten a megmondhatója, meddig él, a kirurgus szerint már nincs neki sok hátra. Eltűnt arcáról a pír, szemei beestek, köhög, fulladozik, az éjszaka többször hányt, kutyául van szegény. Uram, Teremtőm! Mi lesz velem, ha meg talál halni az egyetlen jótevőm? Mindent neki köszönhetek. Ha meghal, szőlőinda leszek, karó nélkül.

– Ne sírj, Zsuzskám! Majd csak rád tekint az Úristen. Gondja van neki az árvákra. Aztán itt vagyok én. Bújjunk egymás árnyékába, ahogy az ének mondja. Ha elköltözik asszonyod az örök hazába, odatérdepelünk a nagyságos fejedelem elé, s megkérjük, adja áldását ránk. Engem úgy szeret, mint saját gyermekét, s kiókumálja a nagy eszével a mi jövőnket. Bízzuk rá magunkat.

– Utolsó reményünk ez, drága Kelemenem. Én is gondoltam már erre. Gazdámra, Bercsényi generális úrra nem számíthatunk, abba is hálni jár már a lélek. Felöltözni sem tud már rendesen az inasa nélkül.

Szakadozó lélekkel, riadtan, gondterhelten tértek vissza aznap szállásukra, Zsuzsi a Bercsényi-házba, Kelemen az ő kedves, kamranagyságú szobájába.

Néhány nap telt el. Pangó, eseménytelen, szürke napok. A természet ébredezett az áprilisi melegben, de a fiatalok lelkében, mint gyertya lángja elhagyott, üres szobában, csak halvány reményként pislákolt.

Egyik reggelen futár érkezett, üzenetet hozott Bercsényi Miklós generális úrtól. Instálva, alázattal kéri a nagyságos fejedelmet és az udvar minden emberét, jöjjenek házába, mert felesége végrendelkezni akar. Megírta testamentumát, amit tanúk előtt kell felolvasni. Ő képtelen erre, ezért Sibrik Miklós főudvarmestert kéri, ismertesse fennhangon, Isten és az udvar előtt, a haldokló végső akaratát.

Széles ágyban feküdt a nagyasszony. Hófehér volt az ágytakaró, patyolatfehér a csipkés főkötő, beesett arca is krétafehér, szemei világítottak a láztól, ajkait pengevékonyra szorította össze. Látszott rajta, hogy nagy döntések születtek, amelyeket minden bujdosónak ismerni kell.

Körülállták az ágyat, megtelt a nagy terem. Kelemen leghátul, az ajtófélfának dőlt, Zsuzsi a beteg kezét fogta. Bercsényi átadta a végrendeletet Sibrik Miklósnak, aki feltörte a pecsétet, és olvasni kezdett: 

Testamentum

Laudaetur Iesus Christus!

Én, Bercsényi Miklósné, született Csáky Krisztina, tiszta elmével, erős akarattal végrendelkezem a következőképpen:

Minden vagyonomat, pénzemet, ingóságomat az én drága uramra, gróf Bercsényi Miklósra hagyom. Azt adom vissza neki, amit életemben tőle kaptam.

A fejedelem őnagyságának adományozom aranykötésű imakönyvemet és egy gyémántgyöngyökkel díszített Krisztus-keresztet.

Inasaimnak, szolgáimnak személyenként tíz-tíz tallért hagyok.

S mivel az én drága uram, Bercsényi Miklós egészsége is megromlott, gondozásra szorul, ezért szigorú paranccsal, megtagadás esetén súlyos átokkal, meghagyom, hogy az én nevelt lányom és társalkodónőm, Kőszeghy Zsuzsi legyen az ő felesége. Kössék meg a frigyet még a gyászév letelte előtt. Foglalja el a helyem, amivel ő a grófi címet is megkapja. 

Halk sikoly szakította félbe Sibrik Miklós monoton felolvasását. Zsuzsi sikolya volt. Szájára tette a kezét, úgy fojtotta el a hangját.

Kelemen térde megroggyant. Az ajtófélfa tartotta meg, hogy nem esett össze. 

Ha ekkora áldozatot hoztunk édes hazánkért – folytatta a végrendelet felolvasását Sibrik úr –, ha holtig tartó bujdosásra adtuk a fejünket, kövessük a keresztet vállaló Krisztust itt, a vad idegenben is, áldozzuk fel magunkat egymásért.

Végrendelkezésem megmásíthatatlan, a túlvilágon is átkot szórok arra, aki megszegi.

Írtam mindezt az Úr 1723. esztendejében, 25. április havában

gróf Bercsényi Miklósné, született Csáky Krisztina 

Kelemen kitántorgott a Bercsényi-házból. Maga sem tudta másnap, hogy jutott haza. Kamrájában, ami háló- és írószoba is volt egyben, leült megszokott helyére, ahol annyi papírt és téntát fogyasztott el, s hangtalanul sírt. Folytak a könnyei, átitatták a kedves nénjének írott, be nem fejezett levelét.

Két vagy három óra telt el így. Üresség kongott a fejében. Úgy érezte, ismét gálya himbálózik alatta, úgy érezte, hullámtarajokról zuhan a mélybe, akárcsak az emlékezetes útjukon, amikor áthajóztak Franciaországból a török szultán földjére.

Tompa kábultságából kopogás riasztotta fel. Az ablakán kopogott valaki.

Kinyitotta az ablakot. Villámcsapás sem riasztotta volna meg jobban. Zsuzsi arca derengett a félhomályban.

– Eressz be gyorsan, drága Kelemenem, különben nem élem túl ezt az éjszakát. Együtt fogtok eltemetni asszonyommal.

A kamarás kirohant, ölébe vette a szédelgő, rogyadozó lányt, bevitte a szobájába, és a keskeny pamlagra fektette, ahol ő aludni szokott.

A lány hangja durva volt, rekedtes, zavaros:

– Gyakni akarok, Kelemenem. Gyakni! Érted? Gyakni! Azt akarom, amit te annyiszor kértél, követeltél a levendula ágyon, a rejtekhelyünkön. Én ellenálltam, meg akartam várni a szent házasságot, de szétdúlták, szétrombolták az életünket a hatalmasok.

Kelemen bezárta az ajtót, elfújta a gyertyát, letérdepelt a kerevet elé, és reszkető kezekkel, ügyetlenül vetkőztetni kezdte a lányt. Nehezen boldogult a sok gombbal, kapoccsal, de végül földerengett Zsuzsi hófehér teste. Holdvilág szűrődött be az ablakon, amiatt nem zuhantak vaksötétbe.

Vadult tépte le magáról a ruhadarabokat, pattogtak a francia köntös gombjai, s ráfeküdt a lányra. Sokáig csókolta a melleit, a nyakát, a száját, csak azután hatolt be az élet nedves, síkos alagútjába.

Sikoly hangzott el most is, de boldog sikoly, nem halálos, mint a végrendelet felolvasásakor.

Tapasztalat nélkül, a szeretkezés iskolája nélkül, lassan-lassan megérezte a két fiatal az élet alapritmusát, ami boldogságkábulatba ringatta őket.

Elernyedés után megindult a szó, a beszéd, Zsuzsi monológja volt az, nem dialógus:

– Nem dönthettem másképpen, drága egyetlenem. A végrendeletet megszegni nem tudom, Bercsényi úr hatalma olyan nagy, hogy azt még a nagyságos fejedelem sem tudja, s valószínű nem is akarja keresztülhúzni. Az bizonyos, hogy elhálni vele a házasságot nem lehet, ezt nekem a nagyságos asszony szóban is elmondta, amikor mindenki hazament. Megfogta a kezem, minden erejével szorította – a halálnak lehet ilyen csontkeze –, s reked, károgó, reszelős hangon szólt: – Zsuzsi, nevelt lányom, ha meghalok, a te kötelességed lesz gondozni, ápolni utolsó éveiben, hónapjaiban a generális urat. Ő hazájáért áldozta az életét, te, asszonyállat, áldozd fel magad ő érette. Tudnod kell, hogy elhálni vele a házasságot már nem lehet, élj mellette, mint egy apáca. Amúgy is az lett volna a sorsod az én halálom után, a nagyságos fejedelem beadott volna valamelyik klastromba. Így pedig grófné leszel, nemzetes nagyasszony, belekóstolsz az úri életbe.

– Ezért jöttem hozzád még ezen az éjszakán – folytatta a lány. – A fáradtságtól, a nagy izgalomtól elaludt az asszonyom, az úr szobájából horkolás hallatszott, s én szaladtam, rohantam, nem is tudom, hogy jutottam el idáig azért, hogy háljuk el mi ketten a frigyet, amit Bercsényi generálissal nem lehet elhálni. Legyél balkézről kötött társam, édes mátkám, titkos uram, hozzád fogok járni, amíg csak lehet. Most már igazi nászágy lesz a levendulaágy, amit te olyan szorgalmasan, kévét kévére rakva, elkészítettél Tündérvölgyben. Bűn ez, tudom, főbenjáró bűn, de én vállalom az elkárhozást, mert csak ennyi marad számunkra az életből. Összecsaptak fejünk fölött a hullámok, Kelemen, s mi, akár a játékos delfinek, közben-közben kidugjuk fejünket, orrunkat az árból, levegőt veszünk. Cseppnyi levegőt, kortynyi levegőt. Ilyen szűkre szabta az Úristen a mi boldogságunkat. Gyermeknek, éretlen leánykának tartott eddig az udvar, most lettem asszony, érett asszony, s ha keserű is az íz a számban, megédesíti azt a te csókod.

Derengett az ablak. Zsuzsinak menni kellett. Nem engedte, hogy Kelemen elkísérje.

– Nem szabad hajnalban minket együtt lássanak – mondta. – Tenyérnyire zsugorodott a mi hazánk, az oleanderekkel, mandulacserjékkel, rozmaringbokrokkal kerített, levendulával beborított szurdok. Az időnk éppen ilyen szűkre szabott, mert én házasságtörő asszony nem leszek. Amelyik pillanatban kimondjuk pap előtt Bercsényi úrral az igent, felgyújtjuk és elégetjük a levendulakévékből rakott szerelemágyat. Voltak idők, amikor ilyen máglyán égették meg a hűtlen asszonyokat, vagy agyonkövezték őket. Nem a máglyától, nem a repülő kövektől félek. A lelkiismeretem nem engedi az erkölcstelen életet. Most még senkihez sem tartozom, csak a tied vagyok, éljünk felgyorsult életet, Kelemenem. Hihetetlen, de nekünk a jövőt kell bepótolni. Április hónapot mutatnak most a kalendáriumok, az inastól tudom, ő súgta meg, Bercsényi úr őszire tervezi velem a nászt. Ugye, szereted a meséket, Kelemenem? Azokban három napból áll egy esztendő. Számolj, életem! Most áprilisban vagyunk, hat hónapunk van, ez a mi mesebeli három napunk. Éljünk úgy, hogy ezt a hat hónapot, mint jó háziasszonyok gyúródeszkán a tésztát, sirítsük rá egész további életünkre.

És úgy cselekedtek. Az idő, a kérlelhetetlen hóhér behajtotta rajtuk Zsuzsi szavait.

 Amikor csak szabadulni tudott Zsuzsi a generális mellől, futott, rohant Tündérvölgybe. Türelmetlenebb volt a szeretkezésben, mint Kelemen. Csókolták, tépték, harapták egymást, önkívületben élték meg a perceket, az órákat.

Az egyik olajfa kérgére minden alkalommal egy-egy rovátkát vágott Kelemen az éles tőrjével.

– Ez a mi naptárunk – mondta. – Szerelem és halál naptára. Szerelemé, mert minden találkozás az egekbe visz, s a halálé, mert gyilkosan rövid.

Október dereka előtt három nappal jelezte Zsuzsi, hogy hozhatja kedvese a gyújtószerszámot, elérkezett a szerelem utolsó órája. Bercsényi úr nem várja meg a gyászév leteltét, 15. octobrisra tervezi a frigy végleges megkötését valamilyen titkos bizottmány előtt.

Úgy állt a két fiatal a levendulapamlag előtt, mint az örök tüzet őrző Vesta-szüzek. Némán, szó nélkül. Üres tekintettel. Gondolathiányosan.

Kelemen tüzet csiholt, a száraz levendula lángra lobbant.

Magasra csaptak a lángok a csodás szurdok közepén.

A szerelem lángja kialudt.

 

(Karantének)