A tenger mélykékje összemosódott a színtiszta ég babakékjével. Csak a csillogásból lehetett rájönni, hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik. Az augusztusi nap úgy lebegett felettünk, mint anyám énfölöttem, amikor vonakodtam házi feladatot írni.
Reggel hétkor indultunk, kilenc órája voltunk úton. Már csak egy fél óra volt hátra. Fél óra, mert igaz, hogy már megláttuk a Fiume épületei mögött elterpeszkedő Adriai-tengert, de még a szállásunkat is meg kellett találni.
Hallgattuk az érthetetlen horvát zenéket, mert a rádió csak horvát adókat fogott be, magyar nyelvű közvetítésről nem is álmodhattunk.
Anyám vezetett. Woland hátradőlve, két kezét az üléstámla mögé kulcsolva sütkérezett. A bátyám a játékkonzolján hülyéskedett valami verekedős játékkal, én meg, mint egy igazi turista, szívtam magamba az új ingereket, bámészkodtam az ablakon keresztül.
Egyszer csak Woland felült. Elővette a telefonját. Amikor a semmiből előkapja a telefonját, rendszerint mindig a híreket nézi; ám most nem ez történt.
– Hol a töltő? – kérdezte nyugodt hangon.
– Nem tudom – válaszolta anyám.
– Mi? – Woland hangja egy kicsit izgatottabb lett. – Nem te tetted be?
– De, de…
– Hát akkor hogyhogy nem tudod?
– Basszuskulcs, mindjárt odaérünk a szállásra, ott majd előkeresem neked, jó? De ha neked annyira kell, akkor akár segíthetsz is majd.
– De nekem most kell! – Woland majdnem üvöltött.
Anyám sóhajtott egy nagyot, aztán:
– Akkor Andris… figyelsz te rám? Andris! Légyszi, nézd meg hátul, a csomagtartóban, hogy hol van Wolie töltője.
– Most nem tudom, anya…
– Tedd már le azt a kurva játékot, nyaralni jöttünk! – indulatoskodott Woland. – Majd megnézem én, a francba! – mondtam, és azzal a lendülettel hátrahajoltam. Becsatolva nem ment, kikötöttem magam, aztán térdig hátra ereszkedtem. Szinte az összes táskába, bőröndbe, sportszatyorba beletúrtam könyékig, de sehol semmi.
– Egyikben sem találom – mondtam visszaülve, egy kicsit közönyösen. – Nem találom sehol.
– Egyikben sincs?
– Nincs.
– Hogy a picsába raktad te azt el?! Biztos, hogy elraktad?
– El hát, te hülye!… Úgy emlékszem…
– Úgy emlékszem? Úgy emlékszem?! Most akkor elraktad, bazmeg, vagy nem?
– Betettem valami töltőt…
– Az én töltőmet beraktad vagy nem? Válaszoljál már rendesen!
– Akkor nem raktam be… na, most már jó?!
– Jó? Jó?! Nem jó, bazmeg! Hogy fogom föltölteni a telefonomat, he?
– Veszel majd egyet.
– Én? Én felejtettem el berakni? Majd te veszel nekem egyet. Nem én voltam olyan hülye, hogy ne rakjam be…
– A te töltőd volt, te hülye! Mért nem ellenőrizted le, hogy beraktuk-e?! Mindent nekem kell csinálni? Ott mászkálsz félóránként az éjjeliszekrényed előtt, basszus! Nem jutott eszedbe, hogy megnézd, hogy be van-e rakva az a kurva töltő?!
– Azt mondtad, te bepakolsz, nem? Nem? Akkor onnantól rád volt bízva a dolog. Meg volt beszélve, bazmeg, hogy én a nagypapának átviszem a vásároltat, te meg bepakolsz. Én elintéztem a dolgomat, te basztál bepakolni a töltőt.
– Wolie – szóltam közbe –, az én töltőm jó a tiedbe is… én eltettem az enyémet…
Nem hallották meg. Utólag kétséges az is, hogy egyáltalán kimondtam-e, vagy csak gondoltam.
– Mindent én csinálok, én viszem a gyerekeket iskolába, mosok, dolgozom, takarítok, összepakolom mindenki cuccát, főzök, te meg néha, nagy nehezen, két napi unszolásra kimész virágokat öntözni…
– Hát ez…
– Ne vágj közbe, vagy azt hiszed, ha átviszed nagypapának a vásároltat, már nagy lehet az arcod, hogy mennyi dolgot csináltál?
– Ez nagyon nem így van!
– …és akkor beszólsz egy ilyen kis hülyeség miatt, ami nettó hülyeség, mert az én telefonom töltőjével is fel lehet tölteni a kibaszott telefonodat, de csak azért is bele kell kötnöd mindenbe, ami hozzám kapcsolódik, mert semmi sem jó neked, ami…
– Te csinálsz mindent?! Az én fizetésemből tartjuk fenn magunkat! Az ötből négy napot tizenkét órázok, bazmeg, mer’ a főnök nem enged el, és igenis, kiveszem a részemet a házimunkából, de…
– Látod? Én egy csóró, földönfutó szolga vagyok a te szemedben, és ebből kurvára elegem van már, mert ez rohadtul nem igaz, az az igazság, hogy te egy önző, lusta féreg vagy, ez az igazság!
– Igen, te meg egy idióta kurva! Az vagy, egy idióta kurva, aki a töltőt sem képes rendesen berakni! Egy életképtelen picsa vagy!
– Egyedül fogsz megrohadni az öregek otthonában, most, hogy a gyerekeid előtt is így leszerepeltél! Szép volt!
– Szerencséd, hogy te vezetsz, különben egy akkora pofont kaptál volna, te szar!
Anyám erre fejbe vágta Wolandot. Woland egy pillanatig köpni-nyelni nem tudott. Aztán ökölbe szorította a kezét, és felemelte, pont úgy, mint aki behúzni készül egyet, anyám erre felkapta a kezét. A kormányt szerencsére nem rántotta el.
Woland erőt vett magán, nem ütött.
Ezután csend lett, vagy tíz percig.
Anyám aztán megszólalt:
– Vedd elő a térképet, kérlek, olyat keressél, hogy Ul. Strossmayerova.
Sikeresen találtunk parkolót. Kiszálltam a kocsiból, felnyitottam a csomagtartót, és kivettem a bőröndömet.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 7-i számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.