A szobámmal kezdődött. Miután hazaköltöztünk, az első dolgom a rendrakás volt. Új huzat az ágyra, porszívózás, portörlés, a fabútorokat külön bútorápolóval is átkentem. Kevés volt. Átvizsgáltam a könyvespolcot. A már olvasott könyveket, amelyeket nem áll szándékomban újra elolvasni, bedobozoltam, szekrénybe tettem. Újra volt hely, hogy növekvő sorrendbe állítsam őket, műfaj szerint. Miközben ezzel a munkával teltek a napok, a kezdeti gyűlölet az egyetemi feladatokkal szemben lassan feloldódott, a rend növekedésével egyre gyorsabban és hatékonyabban oldottam meg őket.
De ez kevés volt. Bár szívesen lubickoltam volna a mosdatlanság, a fésülködésmentesség kényszermentes mocsarában, nem tehettem meg. Napi fürdés, napi két fogmosás, vitaminok, rendszeres ruhaváltás, hajmosás, fésülködés. Csak ne szippantson be a rendetlenség.
Aztán egy évekkel ezelőtt kapott, ezerdarabos kirakót bontottam ki. Három nappal később kész lettem vele. Ez is kevés volt.
Nem volt jobb ötletem, az emberekkel folytattam. Eleinte az egyetemi kapcsolatokat, aztán a lazább barátságokat zártam ki, végül nem maradt más hátra, a párkapcsolatomra is kimondtam a végszót. Úgyis haldoklott, bűzlött már rég. Ez sem elég.
Aztán kerítést festettünk, ami lefoglalt egy darabig, de mire végeztünk, megint nem tudtam aludni.
A mentő ötlet a ceruzáim szortírozásakor jutott eszembe. A pendrive-ok és a laptop tele van mindig káosszal. Két hatvannégy gigás és két nyolcgigás adathordozó, meg a gép fájljait néztem át. De alig két napig tartott. Az első éjszaka azonban, öt év tanácstalanság után, végre eszembe jutott egy jó téma a szakdolgozatomhoz. A képzésből van még egy év, épp időben.
Hiába, negyvennyolc órával később megint nem tudtam aludni.
Mindezek alatt néha sütöttem ezt-azt, pogácsát, kakaós csigát, a látszat kedvéért, hogy úgy tűnjön, háziassá, nem rendmániássá változtatott a karantén. Végül a vasalásra fanyalodtam. Ha van a házimunkának alja, akkor ez az. A mosás, teregetés már a kezdetektől az én feladatom. Én akartam így, sajnálom a ruhákat, ahogy koszosan, gyűrötten, büdösen kell együtt nyomorogniuk más koszos, gyűrött és büdös ruhákkal egy kosárban. Szinte kiáltoznak a tisztaságért.
Bár profin teregetek, marad gyűrött ágynemű, terítő, egy-két ing. Emiatt jutott eszembe.
Mivel a nedves ruha anyaga jobban kezelhető, szórófejes műanyag üvegbe vizet töltöttem. Néhány csepp illóolaj is került bele, legyen tökéletes. Az ágyneműre főként levendulát használtam, jó a molyok ellen és megnyugtató, stresszoldó hatású. A franciaágy lepedőire, paplanhuzataira ylang-ylangot választottam, nem minden hátsó szándék nélkül. Kiskoromban a kezembe akadt Dédi egyik régi tankönyve. Abban azt írták, hogy a család, a ház hangulata a legidősebb gyermek felelőssége. Ha a szülők veszekednek, a gyerek a hibás? Sosem értettem ezzel egyet, nincs bennem sem ekkora erő, sem ekkora hatalom, különben is hülyeség, de elfelejteni sem tudtam. Például ezért szedem általában én a virágot az asztalra.
Textilzsebkendők is akadtak a vasalnivalók közt. Az egyik, már foszló, barna színű zsebkendő sarkán hímzett monogramot találtam: E. A. Megnéztem a családfát, négy generációra visszamenőleg nincs senki ilyen kezdetű névvel, százhúsz évnél pedig nem lehet régibb az anyag. Anya udvarlói közt sincs ilyen. Találgatni kezdtem, mi lehet a név: Erdélyi, Erdőssy, Erdei? Attila, András, Anett, Alma? Ha Erdei Almának hívnának, és egy ilyen ronda színű zsebkendőm lenne, biztosan eldobnám. Kiábrándító pofonként jött a megvilágosodás, hogy turkálóból is kerülhetett hozzánk az a zsebkendő. Nyilván hiú remény, hogy csak borogatáshoz meg esetleg vajdaszentiványi tánchoz használták. A használt textilzsebkendő vetekszik a pelenkával, különösen, ha túl sokáig vár a szennyeskosárban. A beleszáradt zöldessárga takony ritkán jön ki egyetlen mosással.
Keményített lepedőt vasaltam utoljára. Néptáncos emlékeket villantott fel. Tizenhárom réteg, ez volt a legtöbb, amit viseltem. Zöld bársonyszoknya, fekete selyemkötény, alatta tíz réteg keményített alsószoknya és a pendely, lehetett öt-hat kiló legalább. A pendelyt magam varrtam, mint a keszkenőt. Csak ez a kettő maradt meg, minden mást vissza kellett adni az egyesületnek. A keszkenőt a járvány előtt hagytam el valamelyik táncházban, ki tudja, hol, a Fonóban, a Pótkulcsban, a Prágában, de még a Hagyományok Házában is lehet. Ki tudja, meglesz-e még, mire visszajutok oda.
Ez az egyetlen hiányzik. Nem az emberek, még csak nem is a tánc, hanem az a keszkenő. Én választottam a csipkét, benne világoszöld cérnával hímezve a monogramom. Azoknak a pillanatoknak emléke és jelképe, amikor igazán megforgatott végre valaki. Nem vagyok jó táncos, és nem ismerkedem könnyen, gyakran árultam hát petrezselymet. A keszkenőre nézve azonban ott éreztem magam azok között, akik tökéletesen tudják irányítani a testüket, nem botlanak meg, nem vesztik el az egyensúlyukat soha és végig tudnak pörögni öt percet anélkül, hogy elszédülnének. A bezárt szobában gyakran perdültem táncra a keszkenővel a kezemben. Mellettem láthatatlan legény csapott a csizmaszárára, s daloltuk a nótát a zenekarral kifulladásig.
„Fehér fuszulykavirág, ne jöjj hozzám napvilág, este gyere sötétbe, hadd üljek az öledbe.”
Aztán a vasalásnak is vége lett, vele a szorgalmi időszaknak. Hallom, már vannak enyhítések. Kezdődik minden elölről, végül, előbb-utóbb csak elnyel újra a zűrzavar, a rumli, meg az alaktalan tömeg. Pedig van még munka.
