Az Idő ősrégi csontokkal piszkálta vasfogát, miközben egy ócska székre támaszkodva jelenlegi kiválasztottja fülébe lihegett. A szobát a régi karosszék recsegése töltötte be, ahogyan rátámaszkodott, a lemenő nap pedig a huzatos ablakon keresztül árasztotta be utolsó sugarait; még egy végső erőpróba, és átadja helyét a hűvös éjszakának.
Az öregember elég rosszul festett íróasztalánál görnyedve, sehogy sem sikerült írnia; a szavak mondatba rendeződésük előtt szétfolytak elméjében, láthatatlan hullákat hagytak a még mindig hófehér levélpapíron. Így történt ez minden egyes napon, amióta szeretője elhagyta, széttépett lapok és kiürült borosüvegek követték lábnyomát. Ő meg éjt nappallá téve könyörgött, esedezett ébren forgolódva ágyában, hogy szerelme visszasomfordáljon életébe, mint valami hűtlen macska, ahogy azelőtt mindig tette. De mégsem jött. A tinta már kezdett beleszáradni az üvegcsébe, ezért eldöntötte: tesz még egy utolsó próbálkozást.
Keze remegett, izzadságcseppek gyülekeztek ráncos homlokán. Az egyik pont akkor gördült le, amikor az Idő kacagva elővette viseltes zsebóráját, amely a mély kabátzsebből kirántva még hangosabban tiktakolt, és fenyegetően a széken ülő füléhez tartotta. A férfi összerezzent és írni kezdett, de önsajnálata klisés, erőltetett mondatokat szült, az obszidián színű tinta erőszakosan hagyta nyomát a papíron: Ma halt meg az anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan.*
A szavak hamisan csengtek, mintha valaki már leírta volna azokat, mégis olyannyira megbénította a gyász, hogy képtelen volt folytatni, de kihúzni is az esetlen kezdést. Írószere lomhán lógott lefelé érzéketlen kezéből, egy csepp tinta elkezdett a szőnyeg irányába csúszni a fémen. Az Időnek elege lett a gyászos várakozásból. Rácsapta órájára a fedelet, és visszasülyesztette zsebébe.
– Most már elég! – nógatta sorsdöntő cselekvésre az előtte ülőt.
A férfi nem bólogatott ugyan, de nyilvánvalóan egyetértését fejezte ki, ahogyan tolla éles végével bőrét karcolgatta, és eszébe jutott, hogy kudarcai fájdalmát semmi sem enyhítette jobban az önzetlen áldozatoknál. A fekete folyadék kárminvörös cseppekkel keveredett, ahogyan az Idő egyhangúan kiszedte legutóbbi csemegéje maradékát fogai közül, és a vérfoltok új történetet írtak a papírra.
*Idézet Albert Camus: A közöny című regényéből
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Álltunk a téren, mint egy hadsereg, mint a halálra ítéltek hadserege. Előző életeink alapján kiválasztották a legelvetemültebb személyeket, paradicsomszagú lével lefújták őket. Mintha azok örültek is volna, hogy frissítőt kapnak a hamuval takart testükre. Tudták, hogy itt úgysem lehet enni. Az illat valami szépre emlékeztetett mindannyiunkat.
Caprara, császári tábornok, Felső-Magyarország parancsnoka ostromgyűrűbe fogta Munkácsot. Az ágyúk átmenetileg elhallgattak: Caprara Zrínyi Ilona válaszára várva fel s alá járkált vezéri sátrában. Időnként megállt a sátor szélesre tárt bejáratában, onnan kémlelte a füves síkságot, amely a tábor és a vár közt zöldellt: felbukkan-e a futár alakja, s milyen válasszal érkezik?
Szeptember nyolcadika van. Anna ma lenne tizennégy. Hosszú, szőke haja lenne, mint nekem, gyakorlott mozdulattal fogná össze lófarokba, az egész copfon végigsimítva húzná a mellkasára, idegesen készülődne a gimibe, pufogva, hogy miért nem keltettem fel, magára mérgesen, miért nézett a legjobb barátnőjével éjfélig filmet.
Egy sámlin ül a nappaliban. Azon, amin faragott kis mókusok vannak. Még a fiának vette, amikor kicsi volt, de nem tetszett neki. Ha ránézett, azonnal sírni kezdett. Onnantól kezdve csak az anyja használta. Mindig ezen ült, hogy alacsonyabban lehessen, közel a szőnyeghez, ahol a fia járni tanult, és ahol fakockákból építkezett. Ahol kimondta a legelső szavakat.
A buszállomáson nyugodtan várakozott. Tudta, hogy itt, az egyetemi város sarkán, ahova annyi, de annyi autóbusz tart, két, számára alkalmas autóbusz is megáll. A kilences és a tizenegyes. Az már gondba ejtette, lesz-e, aki a nehéz bevásárlókocsiját beemeli a buszba. Olyan magasak azok a lépcsők!
Amikor megláttam a márványba vésett feliratot, majdnem elröhögtem magam, de azért visszafogtam, elvégre most előtted állok, illetve fölötted, vagy inkább rajtad, épp a gyomrod tájékán. Habár neked már nincs is gyomrod. Mikor is haltál meg? Igen, annak már három éve. Emlékszel, milyen sokat jártunk ide?
Még csak száz lépés, és ott van, Stefan számolta minden egyes lépését, amit a színháztól egészen eddig, a város másik feléig tett. Mindig ugyanazon az útvonalon jött, most mégis sűrűn hátrapillantott a válla felett, mintha valaki követné, de az nem lehet, hiszen odafigyelt, mindig odafigyel.
– Hát ennyi volt – mormolom magam elé. Nem szól, csak vállat von, majd az asztalon áthajolva gyengéden kiemeli kezemből a benne tartott lapokat, s míg az elszámolásra várakozik, bűvészhez méltó ügyességgel kevergetni kezdi. Az asztalon heverő dámához nem nyúl, hagyja ott vesztegelni a zöld asztallapon, mintha babérkoszorúja lenne.
Tizenegyen állták körben a kutat és néztek bele, lefelé. Odalentről a barna hajú ifjú viszont felfelé bámult. Senki sem szólt egy szót sem, csak a szél hangja hallatszott, mintha üvegszilánkokat rezegtetne a sivatagban. És csupán nekem tűnt fel, hogy egyvalaki betonból készült kútgyűrűket látott, betonkávát.