Jancsó Nóra: Időtlen komédia

2023. május 05., 08:12
Siklódi Ferenc: Boldog idők II. (linómetszet, 50×70 cm)

Az Idő ősrégi csontokkal piszkálta vasfogát, miközben egy ócska székre támaszkodva jelenlegi kiválasztottja fülébe lihegett. A szobát a régi karosszék recsegése töltötte be, ahogyan rátámaszkodott, a lemenő nap pedig a huzatos ablakon keresztül árasztotta be utolsó sugarait; még egy végső erőpróba, és átadja helyét a hűvös éjszakának.

Az öregember elég rosszul festett íróasztalánál görnyedve, sehogy sem sikerült írnia; a szavak mondatba rendeződésük előtt szétfolytak elméjében, láthatatlan hullákat hagytak a még mindig hófehér levélpapíron. Így történt ez minden egyes napon, amióta szeretője elhagyta, széttépett lapok és kiürült borosüvegek követték lábnyomát. Ő meg éjt nappallá téve könyörgött, esedezett ébren forgolódva ágyában, hogy szerelme visszasomfordáljon életébe, mint valami hűtlen macska, ahogy azelőtt mindig tette. De mégsem jött. A tinta már kezdett beleszáradni az üvegcsébe, ezért eldöntötte: tesz még egy utolsó próbálkozást.

Keze remegett, izzadságcseppek gyülekeztek ráncos homlokán. Az egyik pont akkor gördült le, amikor az Idő kacagva elővette viseltes zsebóráját, amely a mély kabátzsebből kirántva még hangosabban tiktakolt, és fenyegetően a széken ülő füléhez tartotta. A férfi összerezzent és írni kezdett, de önsajnálata klisés, erőltetett mondatokat szült, az obszidián színű tinta erőszakosan hagyta nyomát a papíron: Ma halt meg az anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan.*

A szavak hamisan csengtek, mintha valaki már leírta volna azokat, mégis olyannyira megbénította a gyász, hogy képtelen volt folytatni, de kihúzni is az esetlen kezdést. Írószere lomhán lógott lefelé érzéketlen kezéből, egy csepp tinta elkezdett a szőnyeg irányába csúszni a fémen. Az Időnek elege lett a gyászos várakozásból. Rácsapta órájára a fedelet, és visszasülyesztette zsebébe.

– Most már elég! – nógatta sorsdöntő cselekvésre az előtte ülőt.

A férfi nem bólogatott ugyan, de nyilvánvalóan egyetértését fejezte ki, ahogyan tolla éles végével bőrét karcolgatta, és eszébe jutott, hogy kudarcai fájdalmát semmi sem enyhítette jobban az önzetlen áldozatoknál. A fekete folyadék kárminvörös cseppekkel keveredett, ahogyan az Idő egyhangúan kiszedte legutóbbi csemegéje maradékát fogai közül, és a vérfoltok új történetet írtak a papírra.

 

 *Idézet Albert Camus: A közöny című regényéből

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)