Jánoki-Kis Viktória: És mégis kék

Napszemüvegben sétálok végig a folyosón, nem érdekel, ha a többiek összesúgnak a hátam mögött. Iszonyúan unom ezt a kórházat, muszáj valamivel tompítanom a látványt. A társaság fele eltávon, a másik fele látogatót vár. Csak hozzám nem jön senki. Tipikus szombat. Bekopogok dr. Szederkényi ajtaján. Kiszól, hogy fáradjon be, művésznő. Csukom magam mögött az ajtót, leülök a dokival szemben, szeretem, amikor csak ketten vagyunk, és nem kell rajta osztozkodnom a sok féleszűvel.

– Hogy telt a délelőttje? – kérdezi.

– Festegettem.

Értetlenül néz rám.

– Mármint fejben. Napok óta dolgozom egy képen. Kedd reggel, amikor lent voltam cigizni a parkban, láttam egy gyönyörű részletet. Ahogy a fatörzsek között áttört a fény, rájöttem, hogy ez a hangulat, ez a kompozíció, ezek az arányok és színek tökéletesen kifejezik azt, amit érzek.

– És mit érez, Emília?

– A kontrasztot, doktor úr. Hogy kint teljes pompájában tombol a természet, én meg itt rohadok bent ebben az átkozott bolondgyűjtőben.

– Köszönöm szépen, a kollégáim nevében is.

– Ugyan, doktor úr. Tudom, hogy nem sértődős fajta. Szóval hetvenszer száznyolcvanas fekvő vászonra fogom föltenni, előbb a hátteret kékkel, lazúrosan, megcsorgatva, aztán jöhet a sárga, a barna és a többi szín. ­Már a címét is kitaláltam: És mégis kék. – A doki úgy néz rám, mint aki azt várja, nyögjem már ki végre, mit akarok. – Igazából, azt hiszem, én készen állok arra, hogy hazamenjek.

– Á! Szóval készen áll arra, hogy hazamenjen. – Föláll, az ablakhoz lép, lenéz az udvarra. – És mi lesz a férjével? Hisz ne feledjük, elsősorban miatta került ide.

– Oszkár számomra nem létezik. A pénze sem kell már. Visszamegyek dolgozni a rajzfilmstúdióba. Mit kezdjek egy olyan férjjel, akit teljesen hidegen hagy, hogy majdnem elpatkoltam? – Mondhattam volna úgy is, hogy aki miatt majdnem megöltem magam, de ez elég patetikusan hangzik. Egyébként sem értem a mai napig, hogyan eshettem ennyire kétségbe egy impotens balfék miatt, aki sosem értett meg igazán, csak birtokolni akart.

A doki felsóhajt.

– A krízisen túl vagyunk, ez tény. De tekintve a jelenlegi gyógyszeradagját, és a terápia során feltárt mélyebb problémákat, én azt javaslom, várjunk még egy kicsit.

Leveszem a napszemüveget, megdörzsölöm a homlokomat, sírni tudnék, de erősnek kell mutatnom magam, különben sosem kerülök ki innen. A doki még mindig az udvart kémleli, gondolom, valami prominens vendéget vár, aki fizet is a munkájáért. Már épp belevágnék az indokaim felsorolásába, hogy miért is lenne nekem jobb otthon, amikor hirtelen felderül az arca, és felém fordul.

– ­Másrészről viszont, kedves művésznő, el kell ismernem, hogy nagyon szépen haladtunk az elmúlt három hónapban, úgyhogy most megérdemel egy kis kimenőt.

– Kimenőt?

– Jöjjön ide!

Felpattanok a székből, mellé lépek. Biccent, hogy nézzek le a parkolóba. A lányom száll ki egy tűzpiros autóból, és indul a porta felé. Földbe gyökerezik a lábam. Azok után, hogy a hányásomban fekve talált rám a műterem közepén, és neki kellett hívnia a mentőt, nem gondoltam volna, hogy valaha újra látni akar.

– Na, mi lesz már? Siessen! Kirándulni viszik.

Kirontok az irodából, a papucsom klaffogva visszhangzik a folyosón, rohanok le a lépcsőn, de még hallom, ahogy a doki utánam kiált: napzárta előtt érjenek vissza!

A kórház egyhangúsága után most olyan a mellettünk elsuhanó várost csodálni, mint amikor életemben először festettem a szabad ég alatt. Kinyílt előttem egy másik világ, rádöbbentem, hogy a fű nem zöld, hanem lila meg kék, és az árnyéka sárgán csillog. Ezernyi szín bontakozott ki előttem azon a napfényben úszó zebegényi domboldalon. És ugyanebben a tüzes napsütésben fürdenek most az Andrássy út épületei. Még a Terror Házát is szépnek látom, ahogy itt ülök a lányom mellett, ebben a gyönyörű autóban, amelyet minden bizonnyal az apja vett neki, míg én a kórházban lábadoztam.

– Hogy megy az egyetem, kislányom?

– Jövő héten szigorlatozom római jogból. Kicsit tartok tőle.

– Biztos jól sikerül majd. Okos vagy, mint az apád. – Sziréna hangja közeledik, elhúz mellettünk egy mentő. – Egyébként tudsz róla valamit? Engem letiltott a telefonján.

– Én sem érem el soha – feleli kurtán Mónika, és bekapcsolja a rádiót.

– Hová megyünk?

– Még mindig nem találtad ki?

Megkerüljük a Hősök terét, átfut az agyamon, hogy mi lesz velem, ha az állatkertbe akar vinni a lányom, de aztán a Szépművészeti Múzeum oszlopai között felbukkannak a hatalmas plakátok, és önkéntelenül felkiáltok:

– Matisse!

– Na? Örülsz? – kérdezi, és végre elmosolyodik.

Leparkolunk az épület mögött, kilépek a járdára, bámulom a platánfák rikító lombjait, nem is tudom, mikor éreztem utoljára ezt a boldogságot. Talán öt évvel ezelőtt, mikor az Adrián nyaraltunk hármasban. Megáll mellettem a lányom, igazgatja magán a fehér farmerkabátot. A kórházban csak köszöntünk egymásnak, de most már nem tudom magam tovább türtőztetni. Közelebb lépek hozzá, és szorosan átölelem.

Nem ölel vissza. Érzem a testtartásából, hogy minden izma megfeszül.

Elindulunk a múzeum bejárata felé. Összevissza beszélek a társaimról, akikkel egy kórteremben lakom, az idióta foglalkozásokról, amelyeken mindig kiborul valaki, a rémes kosztról, meg a fejben megkezdett festményemről, amit szeretnék majd nekiajándékozni. Mónika mindenre csak hümmög, és a vállát vonogatja. Lepakolunk a ruhatárban, átsétálunk a kiállítótérbe. Kezdek begőzölni. Minek akart velem találkozni, ha máris unja? Mély levegőt veszek. A dokival százszor is átbeszéltük, hogyan kezeljem a családtagjaim iránt érzett indulatomat. Objektivitás, távolságtartás, vészhelyzet esetén figyelemelterelés. Az utóbbi mellett döntök. Szemben velem fehér paraván, rajta nagy fekete betűkkel: Henri Matisse, A gondolatok színe. Átfutom a fotókkal illusztrált életutat, és próbálok a festményekre összpontosítani. Egy pillanat alatt eldöntöm, melyik érdekel, melyik nem. A többség vázlat, a remekművek nincsenek itt. Ahhoz el kell menni Párizsba vagy Moszkvába. A Csendélet aranyhalakkal azért behúz. Böngészem. Próbálom megfejteni. Iszonyú színgazdag, tele van gyönyörű részletekkel, elolvadok tőle, még ha az alsó aranyhal úgy is néz ki, mint egy sárgarépa. Imádom ezt a festőt. Laza, nemtörődöm, gátlástalan. Sosem érdekelte, ki mit gondol róla, csak ment előre a maga útján. Bárcsak én is képes lennék rá. De amikor rám tör a félelem és az ürességérzet, nincs az az antidepresszáns, ami segítene. Szótlanul kerülgetjük egymást Mónikával. Az Ülő rózsaszín akt mellett bevárom. Erőt veszek magamon. Elhessegetem a rossz gondolatokat. Halkan mesélni kezdek neki a képről:

– Látod, hiába van ötször visszatörölve, lekaparva, minden rétegből maradt ott valami. Végig lehet kísérni, hogy a folyamatos egyszerűsítéssel hogyan jutott el a látvány esszenciájáig. És lényegében mozdul is a kép, bal profilból bejön szembe. Micsoda szín- és fényjáték!

Mónika közelebb lép hozzám.

– Anya, a doktor úr szerint át kellene menned egy másik intézménybe, ami Budakeszin van. Ott tudják leghatékonyabban kezelni az olyan típusú embereket, mint te.

– Tessék?

– Az ország legjobb szakemberei foglalkoznának veled. És ott művészetterápiát is tartanak. Festhetnél egész nap.

– Te mi a francról beszélsz? – kérdezem, kissé hangosabban a kelleténél.

– Pár napja felhívott az orvosod, hogy beszéljek veled személyesen, és támogassalak a döntés meghozatalában – folytatja suttogva.

– Te ezért rángattál engem ide? Hogy diliházba küldjél? – Tekintetem összeakad a sarokban ülő biztonsági őrével.

– Nem, anya, nyugodj meg!

– A drágalátos édesapád találta ki az egészet, ugye?

– Apa semmit nem tud az egészről.

– Szóval tartod vele a kapcsolatot!

Az őr feláll, egyenesen felénk tart.

– Anya, kérlek! Fogalmam sincs, hol van.

– Ne hazudj! – kiáltom.

– Hölgyeim, csendesebben vigadjanak, különben ki kell önöket kísérnem a tárlatról.

– Engem ugyan nem kell kikísérni! Megyek magamtól is! – üvöltöm az őr arcába, és elindulok a kijárat felé. Átvágok az ajándékbolton, leverek valamit az üvegpolcról, csörömpölve landol a padlón, de nem nézek hátra. Mindig ez van! Én őszintén közeledem a szeretteimhez, ők meg összeesküdnek ellenem, és hátba szúrnak.

Az aulában Mónika utolér. Megragadja a karomat.

– Várj! ­­– mondja ijedten. – Gyere, menjünk vissza a kórházba!

Elrántom a kezem, szaladok tovább, le a lépcsőn, át a négysávos úton. Dudálnak az autók, az egyik csikorogva fékez. Rohanok tovább a Hősök terén. Furcsán néznek rám az emberek. El kell jutnom a Városligetbe. Lihegek, szedem a lábam, ahogy tudom, és csak akkor fordulok meg, amikor már biztos vagyok benne, hogy leráztam a lányomat.

A Stefánia út végén taxit hívok. Még jó, hogy kivettem a táskámból a telefont és a pénztárcát. A kórházban szoktam hozzá, hogy ezek nélkül nem megyek sehová. Bemondom a címet, hátraülök, semmi kedvem a sofőrrel csevegni. Nem érdekel se Oszkár, se Mónika, se a doki. Álnok disznók mind. Haza akarok menni. Össze kell szednem magam, és ez csak úgy fog menni, ha mindenki békén hagy, és újra festhetek. Igen, a kép kész, már csak föl kell tenni a vászonra, otthon minden megvan hozzá.

A Czabai-kertnél szólok, hogy itt jó lesz. Leáll az autó, kipattanok. A taxis utánam kiált, hogy mi lesz a pénzzel. Adok neki egy tízezrest, nem kérek visszajárót. Elhajt. Kulcsom nincs. Átmászom a kerítésen. Megkerülöm a házat. Fölveszek egy követ a sziklakertből, betöröm a teraszajtót, nyitom a zárat. A nappalink éppen úgy néz ki, ahogy utoljára láttam. Oszkár cuccai sehol, elvitte a hangfalakat, a dámszarvastrófeát, és minden fotót, amely róla és Mónikáról készült. Kiveszek a bárszekrényből egy üveg fehérbort, lecsavarom a tetejét, megkóstolom. Finom. Megiszom a felét, fejbe vág az alkohol, de jólesik. Átvágtatok a műterembe. Magamra zárom az ajtót. Leülök a fotelba, becsukom a szemem, fölsóhajtok. Halántékomban érzem a szívverésemet. Mintha egy maraton után értem volna célba. Percekig ülök mozdulatlanul. Aztán elszívok egy szál cigit, kinyitom a túlélő fiókot, magamba tömök egy csomag sós mogyorót meg egy tábla csokit. Leöblítem a maradék borral. Átöltözöm festőruhába. És dolgozni kezdek.

Előkeresek egy hetvenszer száznyolcvanas vásznat, fölteszem az állványra, kinyomom a színeket, kobaltkék, ultramarin, cölinkék, sárga, vörös, és egy kis fehér. Előttem van, mit akarok csinálni, a kompozíció, a főbb irányok és a színhangulat. A kék háttérrel fogok kezdeni, aztán jöhet a sárga, a fák törzse között átütő napfény. Megfogom az ecsetet. Az ultramarin fölé tartom, de a vörösbe nyúlok. Nem tudom, miért. Felhordom az első réteget lazúrosan. Lecsurog. Mint a könnyek és a kiáltások. Megint a vörösbe mártom az ecsetet, és a vászon kétharmadánál elhelyezek egy durva sebet. Mintha valakibe beleszúrtak volna egy kést. Spaklival felteszek rá néhány réteget, hogy erősebb legyen a textúrája. Elfröccsen oldalra. Hagyom száradni. Visszaülök a fotelba. Dohányzom. Nézem a képet. Beszélgetek vele. Elképzelem rajta a következő ecsetvonásokat. Fölállok. Megfordítom a vásznat. Alulra is vörössel festek. Már csak az érdekel, hogy ki tudjam fejezni, amit érzek.

Dörömbölnek az ajtón. Megremeg a kezem, az ecset arra mozdul, amerre nem akarom. Egyre hangosabb a dörömbölés.

– Anya, itt vagy? Istenem!

Hallom, hogy sír. Kinyitom az ajtót. Bejön. Megölel. Nem ölelem vissza. Leül egy székre a műterem sarkában. Oda, ahová kiskorában is mindig ült. Tenyerébe hajtja az arcát, hosszan vár. Aztán felsóhajt, és rám néz. Tekintete komor, szigorú.

– Most vagy visszajössz velem a kórházba, vagy engem nem látsz többet.

– Legyen az utóbbi – felelem, és visszafordulok a vászonhoz.

– Rendben. ­– Feláll, megfogja a kilincset. – Az orvos szerint borderline-os vagy, de szerintem meg egyszerűen csak egy önző és kiszámíthatatlan ember, akit rohadtul nem érdekel, ha másnak fájdalmat okoz! Tudom, hova költözött apa, de eszem ágában sincs elmondani. Ennyi év után megérdemel egy normális életet. Nélküled.

Nyitja az ajtót, elindul. Fogom a spaklit, gyorsan belemártom a vörösbe, a lányom mögé lépek, és végighúzom a hátán a festőkést. Jó erősen, hogy a vörös csík tisztán kirajzolódjon a hófehér farmerkabáton.

Mónika megfordul. A szeme könnybe lábad.

– Amióta csak az eszemet tudom, rettegek tőled! – mondja, és faképnél hagy.

Besötétedett. Kimegyek a konyhába. A spájzban találok pálinkát, iszom egy felest. Leülök az étkezőasztalhoz. A hűtőszekrény fölött ott maradt a Bad Kleinkirchheim-i fotó hármunkról. Úgy tűnik, a kedves férjem ezt nem akarta magával vinni. Napokon át síeltünk, termálfürdőztünk, aztán egyik éjjel felébresztettem Oszkárt, a fejére öntöttem egy üveg vörösbort, a ruháit meg szétvágtam ollóval, és kihajigáltam az erkélyről. Már nem emlékszem, miért haragudtam meg rá, de másnap reggel hazaindultunk. Egyikünk sem szólalt meg a hatórás autóúton. Én pontosan tudom, miért nincsenek barátaim. Hogy engem miért hagy el mindenki. Csak képtelen vagyok elviselni. Ugyanaz az érzés, mint mikor nyolcévesen ott álltam a nagyanyám mellett, és a rendőr azt mondta: egy teherautóval ütköztek, igen, sajnos mindketten meghaltak.

Iszom még egy felest, visszamegyek a műterembe, elszívom az utolsó szál cigarettámat. Nézegetem a képet, hol közelebbről, hol távolabbról. Toporgok körülötte. Nincs mit hozzátenni. Nincs mit elvenni belőle. Vörös festék hófehér vásznon, és egy mély seb. Az állvány mögötti polcon meglátom az altatóm dobozát. Úgy tűnik, se a mentők, se a rendőrök nem akarták elvinni. Kinyitom. Maradt benne egy bliszter. Zörög az ujjaim között. A lámpa fénye fehérén csillan az áttetsző műanyagon. Imádtam az édesanyámat. És a lányom retteg tőlem. Mély levegő. Objektivitás. A figyelem elterelése. Zene. Igen, zenét kell hallgatnom. Elindítom mobilon a kedvenc dalomat, de sírhatnékom támad tőle. Leállítom. Összekuporodom a fotelben. Markomba vág a bliszter, ahogy szorítom. Mérhetetlenül fáradt vagyok. Szeretném, ha végre vége lenne már ennek az egésznek.

Kinyílik az ajtó. A lányom az. Nem szól semmit, csak néz rám.

Fölállok. Visszaveszem az utcai ruhámat. És vele megyek.

A szerző a KMI12 program résztvevője.