Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Villon–Faludy: A haláltánc-ballada
Klári óvatos alapossággal vizsgálgatta a férfiakat. Akivel legutóbb randizott, azt állította, hogy az olajiparban dolgozik. A részletekről annyit mondott: egy kisebb, unalmas, de vidám értékesítési csoportnál. Klári három órát pazarolt rá az életéből, mire rájött, hogy a férfi igazából benzinkutas. Ez még annál a hidegburkolónál is rosszabb volt, aki úgy mutatkozott be: veszélyes csempész vagyok.
Klári elvált, gyermektelen asszony volt. Maga sem tudta, hogy biztonságot vagy kalandot keres-e. Testileg elégedett volt magával, szexuálisan is egészséges, megkeserednie még nem igazán sikerült, és bírt némi kíváncsisággal és életvággyal is. Az internetes ismerkedést hamar kinőtte, inkább divatos salsa-, tangó- meg társastáncklubokba járt. Majd rájött, hogy csak lecserélte a nagyvonalúan bunkó online randipartnereket rafinált, számító, kéjsóvár, opportunista, ravasz kis görényekre.
Barátnője unszolására kipróbált egy néptáncklubot is, de a csujogatástól megfájdult a feje, a dobbantásoktól rángott a háta, a bajuszos férfiakat nem bírta, a sima képűek meg mind fiatalabbak voltak nála. Végigcsinált egy bált, ahol ugyanúgy émelygett a pálinkaszagtól, mint a bérszámfejtéstől kezdő korában (mielőtt továbbképezte magát full öko-cash menedzserré), és a nagybőgős azzal próbálta fölszedni, hogy ha nála alhat, másnap megmutatja a kecskefarmját. Oda is adta a telefonját Klárinak, hogy hívjon már egy taxit a nagybőgőnek, s amíg jön, nézegessen képeket a kecskékről. A nőt erős szédülés fogta el, taxiban ülő kecskéket vizionált, majd saját, beépített melegítőmatracos ágyát, amiben egy nagybőgő hortyog, és időnként lehányja a saját húrjait. Úgy futott el a bálból, mint akit kergetnek, még a telefon is a kezében maradt. Barátnője másnap fejcsóválva ígérte meg, hogy lehetőleg kommentár nélkül visszajuttatja a készüléket a hoppon maradt muzsikusnak.
– Hát ez meg mi? – torpant meg Klári egy magányos, ostobán változatos klímájú tavaszi délutánon egy szűk, belvárosi utcácskában, egy elegáns ajtó előtt. Az ajtó fölött régimódi cégtábla a boldog békeidők betűtípusával: Haláltánc-klub, haladó egyéneknek és magányos csoportoknak.
– Ezek is valami alanyi adómentes, fiatal művészek – legyintett Klári. Mégis maradt. Az ajtó, a kilincs, a kopogtató, a cégtábla mind egységes arculatot képviselt, nem a romkocsmás szedett-vedettséget. Inkább olyasféle régi klubra hasonlított, ahol sohasem létezett úriemberek szivaroznak, és néha kihívják egymást párbajra. Klári szerette a Csengetett, Mylord? sorozatot és a Poirot-filmeket. Benyitott a Haláltánc-klubba.
Nem csalódott: a félhomályos, tébolyult ószeresek és műgyűjtők rémálmainál egy fokkal rendezettebb helyiségben klasszikus, pincérbajszú, kiélt arcú fiatalember ült fekete szvetterben, hatalmas, táskás szemekkel. Az Addams Family családfőjére emlékeztetett, csak nem volt olyan jólöltözött.
– Készen áll a halálra? – kérdezte kedvesen a fiatalember.
– Tessék? – Klárit mindig meglepte, ha magázták.
– Pardon. Ön először jár nálunk. A megszólítás csak a játék része.
– Játék?
– A haláltánc misztériumjáték. Mint a betlehemes vagy a passió.
– Hé, ez nem valami színjátszó szakkör, ugye?
– Nem, ez valóban táncklub, asszonyom. Csak sokan megijednek a haláltánctól, azért szoktam mondani a betlehemest, mert az olyan kis barátságos.
– A passió meg pláne.
– Bizony! – bólogatott a kiélt ifjú, aki végig úgy vigyorgott és meresztgette táskás szemét, mintha görcs rángatná. Aztán Klári elé tolt némi aláírnivalót a saját felelősségről, mentegetőzve, hogy milyen költséges volna az újraélesztéshez szükséges személyzet és eszközpark fönntartása egy ilyen kicsi, nem profitorientált klubban. Lehúzta a nő bankkártyájáról az egy alkalmat – tényleg nem volt drága –, és teljesen törvényesen kiállította a számlát. Majd tapsolt, és vidáman kurjantott:
– Danse macabre, avanti, à la morte!
Ez lehetett a jel, mert Klári előtt kitárult egy vaskos, párnázott ajtó. A nő belépett a táncterembe, és elvesztette látását.
Amikor visszanyerte, kéz a kézben állt egy körben valakikkel, akiket csak homályosan látott, de ettől valahogy nem lett nyugtalan. Mindegyik alak elég nyeszlettnek tűnt, különösen, amelyik megszólalt:
– Jó halált. Én vagyok a mai parkettmesterük. Kezdődjön a tánc! A parkettmester (micsoda hülye név, miért nem mindjárt sarokcsiszoló – morgott magában Klári) utasítására megfogták egymás kezét, és dísztelen lépésekkel megindultak körbe. Klári egy ideig várta, hogy jöjjön valami figura. A tempó a közepesnél is lassabb volt, az arcok és alakok mégis elmosódtak. A lépések alig kopogtak, pedig Klári próbaképpen odadoppantott erőből is. Aztán türelmetlenül oldalra nézett. Csak azért nem sikoltott föl, mert mire lélegzethez jutott, azt is fölfogta, a látvány annyira valószerűtlen, hogy jobb elfogadni. Bírt némi hajadonkori kábítószeres kalanddal, így tudta: ilyen egyértelmű és tiszta hallucináció az Európában forgalmazott drogoktól akkor sem következhet be, ha nagyon sokat fizet érte. A Halál a középkori freskókon látható összes ábrázolásmódot vetésforgóban változtató fizimiskával nézett rá szokott közönyével, hol oszlófélben lévő, hol csupa csont markába fogva Klári kezét, egy ritmusra ringatózva a nővel.
– Azt hittem, a Haláltánc-klub elnevezés ennél valamivel metaforikusabb – kezdte könnyedén a beszélgetést Klári, miután meggyőződött róla, hogy nem fog elájulni. Észrevette: teste valójában nem is produkálja a megszokott pánikjeleket. Sőt, semmilyen jelet nem produkál. Érezte például, hogy nem dobog a szíve. Vagyis nem érezte, hogy dobog... vagyis... nos, aki a pontos részletekre kíváncsi, látogasson el a klubba.
– Ne aggódj. Amit látsz: te vagy – felelt tárgyilagosan a Halál.
– Hogy mit látok és mi vagyok? – értetlenkedett Klári.
– Ez a te haláltáncod. Ennek a táncnak te vagy a Halála. Te vagy a Halál. Csak a tudati azonosulás első fázisában látod magad kívülről.
– De hát én saját magamat is látom kívülről – méltatlankodott Klári, majd lenézett, és látta: nem mond igazat. Ahol a testének kellett volna lennie, nem volt semmi. Momentán egy légüresnek tűnő, kellemesen semmitmondó térben keringett a Halál egymaga, ő meg mellette nézte a semmiből. Legalábbis ebből a szögből, ahonnan látta. De ha nincs, hogy lát? És hogy lehetne ő a Halál, mikor ő Klári, elvált, de még szexuálisan vonzó és kíváncsi asszony, aki nem sajnálja magát, és nem is fél az élettől?
– Ennek a táncnak te vagy a Halála.
– Nem értem – ismerte be Klári. Aztán eszébe jutott valami.
– Miért fizettem a táncért, ha egyszer én vagyok a Halál?
– Ó, a pénz a halál adománya. Minél több pénz megy keresztül egy emberen, annál inkább a holtak birodalmának lakója. És természetesen ez egy szolid cég, amely szolid ügyfelekkel foglalkozik.
– Ezt az anarchista-memento-morista-antikapitalista dumát én nem veszem be – replikázott Klári. – És különben is: micsoda marhaság ez az egész? Mindenkinek megvan a saját halála. Minek ehhez egy hülye klub?
– A holtak birodalmát hidegen hagyják az élők ideológiai és politikai nézetei. A klubot pedig te hoztad létre a tudatodban. Jól mondtad: mindenkinek megvan a saját halála. A tied ez a klub.
– Akkor a klub nem is létezik?
– Sok hozzád hasonló, elvált asszony él a földön, aki még szexuálisan vonzó és kíváncsi, nem sajnálja magát, és nem is fél az élettől. Ők is ezt hozzák létre a tudatukban. Klári kissé elgyöngült saját gondolatait hallva. De azért nem adta föl, és úgy döntött, ezúttal megpróbál kicsit őszintébbnek tűnni:
– Azért vagyok én a Halál, mert nem vagyok képes együtt élni egy férfival sem?
– Azért vagy te a Halál, mert létezésed az élet tagadása.
Klári most először érzett félelmet a beszélgetés alatt.
– Mit jelent az, hogy én vagyok a Halál?
– Azt, hogy senkinek nem adsz életet, és senkinek nem segítesz az élet körébe lépni. Nem is tehetnéd, hiszen a holtak birodalmának lakója vagy születésed óta.
– Jó, és mit jelent ez az elkövetkezőkben?
– Azt, hogy önmagad számára is láthatatlanná válsz, és csak a működésed következményein keresztül érzékeled majd létezésed halvány visszfényét.
– Konkrétabban?
– Konkrétabban olyan lesz, mintha folyamatosan aludnál, és azokban a pillanatokban, mikor kioltod valakinek az életét, fölriadsz, és eszedbe jut minden. Aztán, mikor az illető kileheli a lelkét, visszasüllyedsz az álomba. A legtöbb Halál ezért válik egy idő után szadista kéjgyilkossá. Áldozataik szenvedésétől maguk is szenvednek, egyikük sem élvezetből csinálja, de a kínzás az egyetlen módja annak, hogy hosszabban emlékezhessenek az évtizedekre, amikor még emberek voltak.
Klári egyre rosszabbul érezte magát.
– De hát én szeretek élni! Táncolni is azért járok!
– Hazudsz – mondta a Halál kedvesen, de határozottan, ahogy eddig is.
Klári érezte: elveszti a csatát. Gyűlölt veszíteni. És előre gyűlölte azt a létezést is, amit a Halál fölvázolt számára. Hirtelen eszébe jutott, hogy egyszer valami ezós pasija azzal szédítette, hogy a primordiális allegorikus alakok úgy menekülnek a szóviccektől, mint ördög a tömjénfüsttől. Aztán eszébe jutott egy öreg szóvicc, amit az ezós pasi szerint már a szíriuszi ősszékelyek is csak végső unalmukban mesélgettek egymásnak csillagközi vándorútjaikon.
– Figyu, te, Halál, vagyis én, vagy mi, vagy mi a szösz. Azt a viccet ismered, hogy horgászik Móricka, arra megy egy bácsi.
– Mit fogtál, kisfiú?
– Majd megtudja a halála után!
– Micsoda komisz egy istentelen gyerek!
– Most miért, a hal álláról meg lehet mondani, hogy milyen hal!
Klári elvesztette a látását. Mikor visszanyerte, egy fodrászat előtt állt ugyanabban a szűk, belvárosi utcácskában, ahol a Haláltánc-klubot is megpillantotta. Nem érezte jól magát, oda is okádott a járdára, és remélte, hogy nem látja senki. Aztán hazafelé indult, és közben azon tűnődött, hogyan is kellene élnie ezek után.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. október 27-i számában)
