Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Futottak az elöljárók a hivatalba, a rendőrségen összeszedtek húsz kiszuperált gázálarcot (még a 2150-es nyugdíjasblokád idején gyűlt össze a sosem használt készlet), akinek nem jutott, az bedezodorozott ruhaneműt csavart arca elé, fejére. Ettől aztán minden szentádámi úgy nézett ki, mint valami botcsinálta terrorista. A főleg idegenforgalomból élő falut, amit az Istergamó ékszerdobozának is neveztek az útikönyvek, aznap elkerülte a szokásos turistaáradat. A bűzt már a határban is érezni lehetett, aki nem fordult vissza a 22-es főúton, az akkor fogta menekülőre, mikor meglátta a gázmaszkos vagy bebugyolált fejű helyi őrülteket.
Az országos protokoll szerint evakuálni kellett volna a falucskát, de az elöljárók nem viseltek volna el ekkora szégyent, így szédelegve összedugták gázmaszkos fejüket, és erősen tanakodtak, hogy mitévők legyenek. De nem sokra jutottak, hisz képtelenek voltak megállapítani a bűz forrását. Mindenhol egyformán büdös volt a faluban. Hirtelen megjelent Sanyi, a vízszerelő, aki olyan rendes volt, hogy minden reggel átúszta az Istert, és kijelentette: a bűz bizony a folyóból árad.
Az elöljárók és a falu népe (egyre többen verődtek össze, már-már lincshangulat uralkodott) megegyeztek: kémiai természetű problémáról van szó. Az iskola kémiatanárát, Marika nénit kezdték hát noszogatni, mérje meg a vizet, hogy kémiailag miért ilyen büdös. Igazából többen is voltak a faluban, akik értettek ehhez a titokzatos tudományhoz, de ők mind házi pálinkafőzésre használták képességeiket, és az elviselhetetlen bűzre hivatkozva már kora reggel eszméletlenre itták magukat.
A polgármester a dolog komolyságát jelezve átadta Marika néninek a gázálarcát, ő maga pedig a tanárnő lila pillangós kendőjével födte el képét. Marika néni előhozta az iskolai szertárból a kísérleti kémcsöveket, lapmérőket, üvegtátogókat, pipenilléket, mászteszteket, egy kis légmoholót és pár pikszis szervetlenítő savat. Aztán belelábolt a bűzlő Isterbe a Tűzoltó-öbölben, ahol rendesen strandfürdőzni szoktak a szentádámiak, és lögybölt, kavart, mintát vett, mért, analizált, moholt, szervetlenített. A falu apraja-nagyja ott fulladozott, és meregette kíváncsian a szemét, kivéve a részegeket. Ment a nagy lögybölés meg analizálás órákig, Marika néni csak hümmögött, az elöljárók a kezüket tördelték – a polgármester reszketve figyelte a szeme sarkából, ahogy néhány nyugdíjas asszony jó fogású köveket gyűjt kézitáskájába. Végre Marika néni azt mondta: nahát! S minden magyarázat nélkül fürdőruhát kért. Hozták neki rohanva, ő meg átöltözött a bokorban, aztán beúszott az Isterbe néhány szerkentyűvel. Mikor kimászott, tenyerében három ezüstgyűrű ragyogott. A népek közelebb furakodtak.
– Ez az én régi jegygyűrűm! Megismerem a rókagombás-kisangyalos mintáról. Tíz éve dobtam az Isterbe, mikor Tekla megcsalt a pékkel – kiáltotta emlékeitől megrendülve Bandi.
– Az meg az enyém! Hat éve dobtam az Isterbe, mikor Parkőr Péter a szomszéd faluban óriáspókká változott! – kiáltotta könnyekkel adózva a régi szerelem emlékének Piroska.
– Az pedig az enyém! Egy éve dobtam az Isterbe, mikor Ilonka nem volt hajlandó évek után sem elfogadni, hogy Irénkétől, Augusztinától és Adrienntől származó gyermekeimnek is joguk van ahhoz, hogy teljes értékű apjuk legyen, és mindig azzal jött, hogy mennyit iszom, na hiszen, bagoly mondja verébnek, kisanyám... – kezdett rá az ismert litániára Máté, akinek még nem gyógyultak be a sebei, de nem is folytathatta, mert a népség másik szélén ácsorgó Ilonka közbevágott:
– Persze, mert egy élvhajhász sertés vagy, szaporodsz feszt eszed nélkül meg élvezkedsz, dagonyázol a saját mocskodban, te önző here, te tévelygő giliszta, te vérnősző őstulok, te gombatelep, te ártány...
– Elég, elég, egy évig hallgattuk a műsort – tiltakoztak a népek –, inkább magyarázza meg Marika néni, hogy függ össze a gyűrű meg a büdös!
– Úgy jön össze, gyerekek – emelte föl színpadiasan a bizonyítékokat a szorgalmas pedagógus, aki biológiát is tanított –, hogy az Ister lóalga-koncentrációja rendkívül magas a Tűzoltó-öbölben, mert itt megáll a víz, mindenki feredőzik, sokan bele is pisilnek.
A szentádámiak lesütötték a szemüket.
– A lóalga pedig imádja az ammóniát. A lóalga végterméke egy sajátos vegyület: kötetlen metánlepedékek, álló pepinek és szabad mononok alkotják. Ezért kerüli el az öblöt például a hussanó nele. Neki ez már túl savas közeg, de nekünk alapvetően nem árt. Viszont ha egy ilyen, savakkal gazdag vízben ezüst kezd oldódni – emelte föl mutatóujját Marika néni –, akkor lepedékek, peptidek és mononok mind rinyagáz, kénes pohat és piszalég formájában távoznak a vízből, és akkor bizony olyan büdösek, mint... itt minden.
– De hát Marika néni – szólt a nép megrökönyödve –, három vacak jegygyűrű miatt van az egész?
Válasz helyett a kémiatanárnő az egybegyűltekhez fordult:
– Gyerekek, tegye föl a kezét, aki dobta már a jegygyűrűjét az Isterbe!
Kiderült, hogy Szentádámot és környékét a világ legromantikusabb és egyben legcsapodárabb népsége lakja. Az Ister menti falvakban eddig is tudta mindenki legalább tíz másikról, hogy kiket és hányszor jegyzett el életében, aztán hányszor bontották föl eljegyzéseiket, de most, hogy elkezdték összeadni a konkrét számokat, kezdett a dolog valami bizarr rekordkísérletre emlékeztetni. Az elöljárók kezében sisteregtek a simogatós telefonok: ha János háromszor jegyezte el Borbálát, és az első kettő között Borbála titokban eljegyezte magát Bélával bosszúból, amiért János rendszeresen csalta őt Lilikével, aki éppen Samuval bontotta föl az eljegyzését, akkor az összesen tíz darab jegygyűrű... Még az adatfelvétel felénél se tartottak, mikor a polgármester kezében megállt a készülék (pedig titokban egy anonim kecskekereső oldalt nézett, mert megfájdult a feje a számolástól), s a derék patrióta fölkiáltott:
– De miért dobáljuk mindannyian a gyűrűinket pont a Tűzoltó-öbölbe?
Egy pillanatig csönd volt, aztán a szentádámiak egymás szavába vágva sorolták:
– Mert a hangulat! A fíling! Az idill! A romantika! A táj végzetszerűsége! A folyó metaforikája! Az életérzés! Mert olyan romantikus! Szimbolikus! Apokaliptikus! Meg filmszerű! Meg álmodékony! Meg mert az Isterbe jegygyűrűt hajítani ordítva zokogó lélekkel nemes, nagy ívű gesztus, mitől a tátongó, vérző sebként sajgó szív legalább egy picikét beheged! Meg a kocsma is közel van ám a Tűzoltó-öbölhöz!
A polgármester hevesen bólogatott, s a végén csatlakozott a kórushoz, hisz ugyanez volt vele is:
– Bizony, a kocsma igen közel van a Tűzoltó-öbölhöz!
Folytatták a számolást. A végén tizennégyezer-hatszázhetvenöt, vagy kilencezer-negyvenkettő, vagy ötvenegyezer-nyolcszázhét darab jegygyűrű jött ki, hisz volt, aki szégyenében kevesebbet vagy épp dicsekvésből többet diktált be. De a három pártra szakadt falu a két legfőbb dologban megállapodott: a legfejlettebb ökoipari módszerekkel szabadítják meg az Istert a gyűrűktől és a bűztől, valamint a kihalászott ezüstöt a köz javára fordítják. Hiszen mindenki szabad akaratából dobta az Isterbe a gyűrűjét, vagyis az Úr színe előtt lemondott már róla – ahogy a falu plébánosa is magyarázta, aki szintén szeretett úszni, és közben néha áldást is osztott, jártában-keltében pedig megszentelte már itt-ott az Ister partját.
Az elöljárók intézkedtek, így hamarosan fémkeresővel és sűrű hálóval fölszerelt hajók halászták ki a víz fenekéről mind a huszonháromezer-háromszázöt vagy tizenhatezer-hétszáznyolcvankettő darab ezüstgyűrűt. A büdösség elpárolgott, ahogy Marika néni megjósolta, hiszen már nem oldódott a savas közegben az ezüst, és a kötetlen lepedékek sem távoztak sietve a vízből rinyagáz és piszalég formájában.
Amikor mindezzel megvoltak, megbízták az ötvös-szobrász Poszáta bácsit, hogy olvassza be a jegygyűrűket, és csináljon belőlük egy szép szobrot az Ister parton, hogy örökre fönnmaradjon a legyőzött büdösség szenzációs és tanulságos történetének emlékezete.
A színezüst emlékmű két méter átmérőjű, félbetört jegygyűrűt ábrázolt, melynek egyik végéről gázálarc csüngött. A művész a gyűrűbe míves betűkkel ezt a feliratot gravírozta az eljövendő nemzedékek okulására:
A házasságnak nincs szaga.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. január 19-i számában.)
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.
Erika férje nem érez szagokat, újságolta Lacinak a felesége. Andi informatikát tanított, Erika a kolléganője volt. Mikepércsen laktak, néha elhívták Andit és Lacit szalonnát sütni. Olyankor mindig volt némi vita, ki vezessen. Laci szívesen sörözött volna Ferivel, Andi viszont azt mondta, Erika megígérte, hogy lesz finom édes vörös bor az apjától, feltétlenül kóstolja meg.
Köszöntelek, és csak testvéries morogással mondom, fejezd be ezt a száműzetéses hülyeséget, s gyere haza Rodostóból, ne mind piszkáld ide a leveleidet.
Értem én, hogy elveszítettél valami hülye választást, szégyenedben el kellett bujdosnod, na, de nem lett volna elég például Bükklokára menni, nem, te egyenesen Rodostóig mentél, Törökföldre, mert világéletedben szeretted a tonhalat, meg a baklavát.
Én itthon alig várom, megcsapkodhassam a fejedet, addig még kicsit pihenek itt a szolgánkon, izé, na, gazdánkon, és megeszem az emlékedre még egy tasak pulykát.