– Turbolya, légy szíves, ne böködjél már a bajuszod végével, szeretnék aludni – motyogta Zsázsa félálomban manópárjának a puha sásnyoszolyán, a meleg lapulevél-dunnák alatt.
– Szóval szerinted túl hegyes a bajszom, Zsázsa? – kérdezte sértődötten Turbolya, aki eddig szintén félig aludt, de mert olyan volt a természete, hogy a sértődéstől teljesen föl szokott ébredni, most is ez történt. Zsázsa meg se hallotta, és már újra álomba motyogta volna magát, de Turbolya nem hagyta an - nyiban a dolgot:
– Szóval túl hegyes a bajszom? Hát tudod mit? Akkor megyek, és levágom! Hallod? Le bizony! Sőt, még a szakállamat is levágom, aztán kiakasztom az ablakba légycsalogatónak! Akkor majd örülni fogsz, he?
– Prrr-pityipúúú – hortyikált erre Zsázsa édes álmában.
– Mi az, hogy prrr-pityipúúú? Jól megsértesz, aztán hortyikálsz tovább, mintha manó se történt volna? Hát manóba se veszel engem? Na, majd lesz nemulass mindjárt, mert direkt fölkelek, és nem tudom, mit csinálok, de az kellemetlen lesz! Hallod? Te megsértés után hortyikálva pláne megsértő kutyafüle, te! – hadarta Turbolya egyre hangosabban.
– Hú! Fölébredtem! Kipattant a szemem! De miért? Mi a baj, Turbolya? – kérdezte riadtan Zsázsa.
– Mi az, hogy miért? Hát te nem is figyeltél arra, amit eddig mondtam, amiért, és amivel, és ahogyan, végzetesen és numizmatikusan megsértettél? – pörölt mérgesen Turbolya.
– De manócskám, a numizmata érmegyűjtőt jelent, nem? Ez most hogy jön ide, de tényleg? Hiszen nekünk nincsenek is érméink... – motyogta erre Zsázsa, próbálva közben visszatérni álmai békés birodalmába.
– Te csak ne manócskázzál itt nekem! Ha tudnád, hogy fáj a szívem, mikor így elbagatellizálod az érzelmi életünket! – fokozta a feszültséget Turbolya. De erre már aztán Zsázsa is fölriadt úgy igazándiból, meg is mérgesedett szintén, és máskor oly szelíd kis lelkét elöntötte a getva, a katyvasz, meg a rittyó, s így förmedt rá kedvesére:
– Most kezdjél el nagyon gyorsan békén hagyni engem a zöldségeiddel, Turbolya, jó lesz-e? Emlékszem, ismertem előtted egy fikuszt, egy parlagi kaktuszt, meg egy éjmanót, azok is mindig ilyen hányaveti frikkfrakkokkal kezdtek el érzelmeskedni minden piszlicsáré bagatellből kifolyólag. Rettenetesen untat és idegesít az ilyesmi, és a lelkivilágomat is rosszul érinti, szóval nem szeretnék erről többet beszélni, ha jól értem, igaz?
– Ne hasonlítgassál engem, legyél már olyan kedves, mindenféle széltalálta, szerencsétlen, posványos lelkületű régi ismeretségeidhez! – vágott vissza dacos lélekkel Turbolya, majd így folytatta:
– Hiszen egészen biztos lehetsz abban, hogy soha senki nem szeretett téged olyan áhítatosan tiszta, önzetlenül merész és büszkén levendulaszagú szerelemmel, mint én, akit folyamatosan sértegetsz ezekkel a kellemetlen, posványos szellemi mélységekbe rántó és mindenféle dolgokkal!
Zsázsa erre aztán határozottan fölült az ágyban, szétborzolta összeborzolt haját, és olyan komolyan nézett Turbolyára, hogy attól minden eleven és holt dolog a világon, aki, vagy ami történetesen nem Turbolya azonnal összeaszalta volna magát, és aztán nagyon halkan így szólt:
– Ide figyelj, én nagyon szeretlek. De ha ezt fogod csinálni rendszeresen, akkor egyfolytában idegesek és boldogtalanok leszünk. És én így nem akarok élni. Úgyhogy nem biztos, hogy szerintem van ennek így értelme, hogy mi ketten egy forrásból igyunk ezután.
Turbolya erre nem mondott semmit, csak szintén nagyon komolyan és hosszan nézett Zsázsára. Többek között azért is szerelmesek ők egymásba, mert olyan hasonlóan tudtak nézni. És nemcsak ilyenkor, hanem akkor is, ha éppen boldogok, de sajnos most nem így állt a dolog.
Aztán Turbolya szó nélkül fölállt, és pakolni kezdett, Zsázsa pedig szintén szó nélkül nézett tovább.
– A zellerszárakat meg a bambuszrudakat itt hagyom, együtt ültettük őket, egyikünk sem dolgozott rajtuk többet, mint a másik. Meg hát neked jobban is jönnek itt, mint ahová én megyek. A műhelyt meg majd kipakolom valamikor. Majd elkérem a kucsmagombáéktól a gyökérkordét, arra fölfér minden holmim – mondta hosszú, néma matatás után Turbolya.
– Jól van, köszönöm. Azért egyél valamit… van a kamrában csalánlekvár meg kenyér – felelte csüggedten Zsázsa.
– Nincs nekem most étvágyam. Jobb, ha megyek! Vigyázz magadra. Majd üzenek a széllel.
– Vigyázz magadra te is!
Azzal Turbolya vette a hosszabbik sétabotját, az okosabbik kalapját meg a nagyobbik tarisznyáját, és olyan halkan lépett ki az otthonukból, ahogy csak a nagyon-nagyon szomorú manók tudnak.
Kisvártatva régi barátaival, Gévagombával meg Vándorkagylóval ivott a Pocsolyaparti Semmisztőben.
Bókológyömbérgyökér-gyöktörzspárlatot ittak. Ez volt minden erdei kocsmák legszigorúbb itala, és direkt azért volt ilyen szép, bonyolult neve, mert ősi szokás szerint csak addig ihatta az erdőlakó, ameddig ki tudta mondani. Időnként persze előfordult, hogy valakit elkapott a virtus, és megszegte a hagyományt. Az így pórul jártak általában hetekig feküdtek, és egy évig csak langyos kamillateát ihattak, valamint egy életre megtanulták tisztelni az erős párlatokat. És mindenki ismeri annak az ugróvillásnak a történetét, aki egyszer úgy bebókológyömbérgyökér-gyöktörzspárlatozott, hogy akkorát ugrott tőle, hogy nem tudott visszaesni a földre, és elvitte a déli szél...
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.