Ott állt az egész ország a Szentlélek eljövetelének lángjai alatt. Traktorista Laciéknál rántott csirke volt uborkasalátával, a babiloniak a tévét nézték, mert abban nyelveken szólnak, Ágnesék megkereszteltették Nimródot, és sokan mentek templomba csak úgy, megszokásból. Mások szintén megszokásból cukrászdába vagy kirándulni, megint mások az autómosóba, mert hallottak valami fura zörejt a kipufogó felől, és reménykedtek, hogy az alvázmosástól majd elhallgat, és akadtak, akik a rádiót hallgatták, hátha megint elmondják ugyanazt, hogy legyen az életüknek valami ritmusa. A régi királyok nehéz árnyékai pedig történelmi traumákat könnyeztek szomorúságukban, hiszen hiába állt ország és világ, és hiába lobogtak fölöttük a Szentlélek eljövetelének lángjai, attól még az urak nem lettek dicső urak és a szolgák sem lettek hű szolgák, csak nyomorult fogyasztók és még nyomorultabb szolgáltatók, akik alig várják, hogy kijöhessenek végre a templom hűs csöndjéből, és újra átadhassák magukat a haláltáncnak, amit jóléti társadalomnak becéznek.
Palinak aznap is a heresérvét műtötték, a kis Panka a nagyszülőket rémisztgette az online oktatásban való részvétel címszó alatt a legdivatosabb koreai horroranimékkel, Barbara pedig otthon ivott egyedül. Pali rocksztár volt, Panka kiskamasz, Barbara pedig közepesen fizetett teológus. Persze nem lévén konfliktuskereső alkat, távoli rokonoknak és közeli ismerősöknek többnyire annyival írta körül munkakörét, hogy a jövő nemzedékeknek írja át a Bibliát. Miután így tett, általában hosszabban bánta meg bűneit, mint másnaposan szokta. Ki mit vesz komolyan.
– Nászéjszakánkra sose kél hajnal, kelj hát útra a fekete haddal – jutott eszébe Barbarának a Deadnotpunks együttes egyik önmeghatározó és önsorsrontó strófája, amit férje, a zenekar alapító-frontembere sokszor dúdolgatott neki intim pillanataikban, még Panka születése előtt. Pali akkor még tudott úgy ölelni, mint egy férj, mint egy családfenntartó, mint egy végső üzekedése előtt utolsót vonító, romantikus kóbor kutya.
Mikor Pali és Barbara szeretkeztek, az egyrészt nagyon régen volt, másrészt olyan volt, mint egy álom. Végtagok, szőrzetek, testnedvek olvadtak össze véletlenszerűen az önimádó nemlét felejtést kereső pillanataiban. Polipcsápokként keresték egymást a saját szenvedélyükbe fulladó testrészek. A mondatoknak nem volt több értelmük, mint amennyit az üzekedés pillanatnyi, vak bódulata nekik tulajdonít. És a mozdulatoknak sem volt több értelmük, mint amennyi a minimális emberi tisztesség látszatához kell. Az igazi szexhez azért van szükség ilyen bonyolult morális felhangokra, mert nincs benne semmi emberi. És ahogy a Deadnotpunks együttes mondja: aki angyal akar lenni, ember – aki ember akar lenni, állat. Vagy ahogy szintén ők mondják: kultúra ül ösztöneink fészkén.
Pali is azok közé a meghasonlott európaiak közé tartozott, akik képesek megfogalmazni sebeiket, de begyógyítani már nem tudják őket. Ezért vett feleségül egy teológust, nemzett neki gyermeket és szokott le a heroinról. Ahogy mondani szokta: aki a krisztusi kor előtt nem hal bele a rakendrollba, annak utána már nem illik. Pali sok ilyet mondott. A lángoló Notre-Dame-ról, a lángoló őserdőkről és a világjárványról is megvolt a véleménye, de még a húsvétról és a pünkösdről is. Ez a kis Pankát először egyáltalán nem zavarta, hiszen ebben nőtt föl, de Barbarát annál inkább. Szegény asszonynak egy idő után úgy sajgott a szakmai önérzete az ura kocateologizálásától és apokaliptikus jóslataitól, hogy inni kezdett. De mert jó keresztény volt, csak akkor művelte, mikor lányuk már elaludt. Sajnos ez általában éjszaka történt, és mivel Barbara ittasan szerette a háztetőről nézni a csillagokat, elfelejtette, hogy hol ér véget a háztető, beleesett a borostyánba, és nem tudott fölállni. Pali kirohant a zajra, és karjaiba vette feleségét. Barbara megúszta pár zúzódással, viszont Pali heresérvet kapott, mert ijedtében nem combizomból, hanem derékból emelt, és ettől valahogy kiugrott neki a heréje. Hú, de fájt! Jajgatott szegény rocksztár, Panka fölriadt, és ő is bőgni kezdett. De mire a szülei rájöttek, hogy fölöslegesen vesztek össze azon, hogy melyikük vezesse a kocsit a balesetire, hiszen ugyanannyira képtelenek vezetni, ráadásul mentőt is hívhatnak, újra álomba sírta magát. Mire megint fölébredt, már sokkal nyugodtabban fontolgatták a válást. De azért nem akarták elkapkodni a dolgot, ezért úgy döntöttek, Pali feküdjön egy hetet a kórházban, és gondolkodjon, Barbara maradjon otthon és gondolkodjon, Panka pedig rémisztgesse addig a nagyszülőket az online oktatásban való részvétel címszó alatt a legdivatosabb koreai horroranimékkel. Mivel a világjárvány a világnak a kis család felé eső részén épp kezdett lecsengeni, a rút realitások nem álltak megfontolt tervük útjába, csak nagypapa morgott kicsit, hogy nem tud olyan gyorsan futni, mint Panka, és majd jól elszalad a kisunokája, ő meg nem éri utol, és beleesik neki a patakba. De végül ő is belátta, hogy nincs miért panaszkodnia, hiszen neki már rég megműtötték az összes sérvét, és az italról is leszokott. Ráadásul bölcs öreg lévén pontosan tudta, milyen nehéz az értelmiséginek meg a művészembernek tisztességes családként megszaporodni, így végül türelmesen és zokszó nélkül támogatta a gyerekpesztrálással a két szerencsétlent.
Szóval Barbara otthon ivott egyedül, és kedvenc lelkigyakorlatát végezte: a Szentírást olvasgatva arra próbálta rávenni magát, hogy ne ítélkezzen Isten aljas, kicsinyes, idióta, gonosz és szarházi gyermekei fölött, akik az emberiség döntő többségét alkotják. Ha már egyszer áldott szép pünkösdnek van gyönyörű ideje.
Legalább a világgazdaság omlana végre össze – könyörgött Barbara, mert az önfenntartásban hitt, akárcsak Keresztelő János és más korai kollégái, de még sose tudta rendesen megvalósítani, és úgy érezte, ha senki sem lesz többé konzumidióta fogyasztó körülötte, akkor neki is könnyebb lesz majd megállni. Meg hát jót is tenne végre a szerencsétlen emberiségnek, ha nem a kereskedők kasztja uralkodna tovább.
Kint zuhogott az eső. Barbarának hirtelen nem jutott eszébe, mi is a hivatalos teológiai álláspont a Szentlélek eljövetelének idejéről. Mármint éjfélkor már biztos itt van, akkor is, ha nem érzi?
Részegen nem szeretett szakmai körökkel beszélgetni, így a férjét hívta föl a kórházban. Pali kicsit le volt szedálva a fájdalomcsillapítótól, de nagyjából értette a kérdést.
– Akkor jön, ha eláll az eső, hogy ki ne hunyjon a lángocskája – felelte bágyadtan Barbarának. Aztán hozzátette: – Tudod, hogy a legszakrálisabb növénybe estél bele?
– Mi van? – kérdezte Barbara.
– Hát nem tudod mit jelent a borostyán? Krisztus vére Krisztus testén.
Ekkor Barbara megértette, és így szólt:
– Nem akarok elválni.
Pünkösd volt, és elállt az eső.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 19-i számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.