Kákonyi Lucia: Az éjszaka nem lányoknak való

2021. május 08., 08:42

A betonfalak visszaverik a kattanást, ahogy elfordítom a kulcsot. A csillogó lakatpánt is a helyére kerül, belesimul a rozsdás vasajtóba. Szokásos szombat éjszaka után szokásos zárás, szokásos hajnal, átlagos romkocsma. Beledobom a kulcscsomót a táskámba, előbányászom a cigarettámat. Rágyújtok, de még nem indulok. Megállok a hosszú vaslépcső tetején. Innen belátom az egykori gyár egész területét. A betonkerítésen a szögesdrótok megvannak, az őrtornyokat sem bontották el. Csupán a vad graffitik törik meg a hely szürkeségét. A parázs némi melegséget hoz a hajnali homályba, meg emlékeket. Nagyapám innen ment nyugdíjba a hetvenes évek végén, itt tettek a melósok zsíros kenyeret a Lenin-szobor kezébe, kevés volt a munkabér, egyen az elvtárs zsíros kenyeret, ők ennél többre vágytak. Sokszor jártam itt gyerekkoromban, behozott az öreg, hogy eldicsekedjen egyetlen lányunokájával. Előtte nagyanyám szépen megmosdatott, megfésült, még masnit is kötött a hajamba, én meg ragaszkodtam a kopogós lakkcipőmhöz, bár nyomta a nagylábujjamat, nagyapám ki akarta vágni a cipőm orrát, hogy kényelmesebb legyen, de nem engedtem. Fogta a kezem az öreg, peckesen lépkedett, én meg élveztem a cipőm kopogását a macskaköveken. Örülök, hogy nem élte meg a bezárást és azt sem, hogy bulinegyed lett a gyárból, ahol tanonc volt, szakmunkás lett, majd meós meg művezető, jó, hogy nem látja a bárokká és romkocsmákká átalakított szerelmét. A gyár volt az élete. Mit gondolna, hogy pultos vagyok a romkocsmává lett üzemcsarnokban? Biztos mondogatná, kicsikém, az éjszaka nem lányoknak való. Vajon látja, onnan fentről, hogy mi történik idelenn, a falak mögött?

Piros ruha parázslik a hamuszürke hajnalban. A nő a gyárépületek között botorkál, a macskakövön megbicsaklik a bokája, dülöngél. Kezében törött sarkú participője, azzal integet, és rekedt hangon kiabál. „De jó, hogy még itt van, a fényképeim bennmaradtak.” Az utolsó slukk mélyen behatol a tüdőmbe, érzem a nyomást. Lassan fújom ki, addigra a nő odaér és felbiceg a fémlépcsőn. Csapzott a haja, sápadt az arca, a bal lábán piros magas sarkú szandál, a másikon nejlonharisnya, legalább nyolc centiméter a különbség. Hideg lehet a hajnali macskakő meg a vaslépcső. Emlékszem rá, egy ötvenes pasassal érkezett, de őt most nem látom.

Kattan a zár, újra benn vagyok a romkocsmában. A vibráló fények meg a lüktető zene nélkül kietlen és sivár az ipari dizájn. A korábbi nyomás a tüdőmből alattomosan a gyomromba kúszik, pedig már rég elnyomtam a cigit. A nő a csuklójára húzza a törött sarkú szandált, négykézlábra ereszkedik és úgy keresi az elveszett fényképeit. A bárpult előtt talál néhányat. Gyűröttek, némelyiken cipőnyom, valaki megtaposhatta az éjszakai tülekedésben a pultnál. A bárszéken próbálja kisimítani a törésvonalakat. Hiába. A táskájába gyűri. Négykézlábra ereszkedik, tovább kutat. Újabb képeket talál. Felzokog. Hozzálépek. Kiveszem a kezéből a fotót. Kamasz lányok születésnapi bulija. Önfeledten táncolnak, valaki fekete filctollal férfi-nemiszerveket rajzolt a szájukba. A bőgés nem csitul, a nő csúszik-mászik az italoktól ragacsos betonon. Újabb brutálisan eltorzított képek és lassan összeáll a történet. A férfi, akivel érkezett, a gyermekei apja lehet.

Hét óra körül léptek be a bárba. A nő próbált természetesen viselkedni, könnyednek, fiatalnak látszani, szűk szabású ruha, piros körömcipő, piros táska, erős smink, de a szeme mosolytalan. Bármennyire is igyekezett elvegyülni a tömegben, össze-összenéztek a háta mögött. Talán túl sok volt a piros vagy túl erős a smink. A férfi a pulthoz vezette, felsegítette a magas bárszékre, nem kérdezte, mit kér, automatikusan rendelte a koktélt, Old fashioned rozswhiskyvel. Sohasem kóstoltam, de utáltam, hogy hosszú percekig tartott, mire elkavartam a barna cukrot a poharakban; ilyenkor mindig összegyűlt a tömeg a pultnál. Persze rozswhisky nem volt, de a bourbon is megfelelt nekik. Már a végénél jártam, éppen naranccsal hintettem meg az italt, amikor bőrszerkós Iván türelme elfogyott. Nehezen bírta alkohol nélkül. Siettetett. Mindig szomjas volt.

A rozswhiskys átnézett Ivánon, úgy kérdezte tőlem: „A céges buli melyik szinten van?” „A legalsón.” Bólintott, tudta, merre van a lejárat. A nő poharához koccintotta a sajátját, rámosolygott. „Ugye, milyen jó ötlet volt a bulinegyedet a gyár területére költöztetni? Menő díszlet, nem? Gyere!” Lesegítette párját a magas székről és a kilátóponthoz vezette. Nem hallottam őket, de láttam, ahogy a férfi mutogatott, magyarázott, biztosan elmondta, hogy az az a pont, ahonnan mindent belátni, korábban ott volt a munkafelügyelő üvegkalickája, onnan figyelte a műhelyekben folyó munkát a különböző szinteken, de mára már elbontották. A nő a padlót nézegette, párja most mutathatta meg a kalitka jól látható nyomait a vasbeton aljzaton. Szürcsölték az italt, a nő bólogatott, keresztbe vetette magán a piros táskát, figyelmeztethette a férfi, nehogy leejtsen valamit a kavargó tömegbe, mert sohasem lesz meg. Visszahozta az üres poharakat, rendelt még egy italt, odavitte a nőnek, magára hagyta, és lefelé indult.

A nő a korlátnak támaszkodott, szürcsölte a koktélt, nézelődött a kilátóból. Iván kiszúrta. Mellé lépett, véletlenül meglökte. Beszédbe elegyedett vele, erősen gesztikulált, az asztaluk felé mutogatott. A nő addigra a második koktéllal is végzett. Iván kivette a kezéből az üres poharat, a pultra tette és az asztalukhoz vezette a nőt. Az engedelmesen követte, szemmel láthatóan tetszett neki a helyzet. Leült, keresztbe vetette a lábát, a szoknyája feljebb csúszott. Iván elismerően csettintett és beszéd közben meg-megérintette a nejlonharisnyás női lábat. A piros ruhás nem húzta lejjebb a felcsúszott szoknyát, a lábát sem vitte arrébb. Iván gyengéden cirógatta. Tudtam, hogy imádja a szép lábakat, elmesélte, hogy az anyja pedikűrös volt, gyakran bevitte az üzletébe óvoda után, és ha Ivánka egy szép női lábat látott, elengedhetetlen vágyat érzett, hogy megcsiklandozza, az édesanyja nem győzött szabadkozni a vendégek előtt. A nő néha az alsóbb szintek felé nézett, de onnan nem láthatta be a terepet, nem tudhatta, hogy merre jár a párja, éppen mit csinál. Iván ismét a pulthoz lépett, cinkosan rám kacsintott. „Keverj még egy koktélt, olyat, amit a hölgy ivott.” „Nem olcsó”, válaszoltam. „Írd a többihez!”, utasított, kicsit barátságosabban hozzátette: „Hamarosan rendezem.”

Hányszor, de hányszor láttam hasonló jeleneteket, de én csak egy pultos vagyok, nem őrangyal, a vendégek vigyázzanak magukra. Ahogy elfordultam, a felső tükörben láttam, hogy még ketten csatlakoztak hozzájuk, az orrkarikás rockercsaj meg a neccharisnyás barátnője. Piros ruhás sugárzott, egyre magabiztosabb lett. Menekülj, üvöltöttem magamban, de ő bociszemmel bámulta Ivánt és belekortyolt az újabb italba. A táskájából papírfényképeket vett elő, mutogatta, mesélt, nem értettem, mit mond, a rockercsajok teljesen begerjedtek a papírképektől, mert ők már csak a digitálisat ismerték. Az orrkarikás elkérte a fotókat és eltűnt velük. Iván táncolni vitte a piros ruhást, ő a férfi kulcscsontjának támasztotta a fejét, bódultan mozgott. Vajon hogyan hatott rá a nikotintól és izzadságtól bűzlő bőrkabát? Begerjesztette? Az orromban éreztem a szagot, ismertem a zsigeri érzéseket. Hol lehetett a piros ruhás párja? Elsétáltam a kilátópontig. Fiatal nőkkel táncolt lent, sokat nézhette a diszkós videóklipeket, gyakorolhatta a koreográfiát, ő volt a bulikirály, a parkett ördöge. Egyre merészebb pózokat mutatott be, még szaltózott is, majdnem fejbe rúgott valakit. Csak meg ne sérüljön, gondoltam, mert akkor hívhatjuk a mentőket, jöhet a jegyzőkönyv, meg a magyarázkodás, mi minden óvintézkedést megtettünk, de hát a vendégek. Lehet, hogy ki kellene írni: szaltózni tilos. Intettem a társamnak, megyek, rágyújtok, és azon töprengtem, meddig statisztálok még?

A bárba felvezető külső vaslépcső aljában álltam, a dohányzásra kijelölt helyen. A lépcső tetején megjelent Iván a piros ruhással, aki bizonytalanul lépkedett lefelé, Iván kézen fogva vezette. A rockercsajok a nyomukban lihegtek, de a bőrszerkós leszerelte őket. „Ő az én párom”, hajtogatta, és azok visszafordultak újabb balekokra vadászni. Iván az Idegeneknek belépni tilos láncot kiakasztotta, és bevezette a bódult nőt a gyártelep felújítatlan részére. A lerobbant munkagépek között valószínűleg minden a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. Jött a sex on the machine, Iván magánakciója. Az áldozatok talán a gyári romantikára vágytak a szálkás ötvenes évekbeli satupadokon.

Zárás előtt jöttek vissza, a piros ruhás haja csapzott volt, fél pár piros participőjét kezében lóbálta. Iván a piros bukszából rendezte a számlát, törlesztette korábbi tartozásait is, észrevétlenül csúsztatta vissza a piros táskába. A nő párja is előkerült. „Ugye jól mulattál, édes”, és kisimította a ragacsos tincseket a nő arcából. Kezet fogott Ivánnal és megköszönte, hogy szórakoztatta a feleségét. Émelyegtem. Biztos a cigi. Mintha többet szívtam volna, pedig átlagos szombat este volt, semmi extra, rendszerint ez ment, de valahogy jobban ott volt a mellkasomban. Összeszedtem az elhagyott poharakat, beraktam a mosogatógépbe, elindítottam. Tudtam, hamarosan jönnek a takarítók, majd kikapcsolják. Hosszú volt az éjszaka. Egy utolsó cigi a műszak végén és irány haza.

És akkor visszajön, és itt csúszik-mászik a koszban. A hülye fényképei. Ki az a lúzer, aki családi fényképeket cipel magával az éjszakába? A gondolataimban olvas. „Tudja, a férjem kollégáinak akartam megmutatni.” Bólintok. A gyomromhoz kapok, valami marja. Lehet, hogy reflux? A nyomás mellé most még ez a gyomorbaj is. Mi van ma velem? Felsegítem, megfogom a karját, kifelé vezetem. Szorongatja a vacak fényképeket. Rápattintom a lakatot a csillogó pántra, kíváncsi vagyok, mikor rozsdásodik hozzá a környezethez. A nő lefelé botladozik a vaslépcsőn, egyik lábán sincs cipő. Nem emlékszem, mikor vette le a másikat. A lépcső aljában a férje. „Gyere, szívem, itt a taxi,” és átöleli a nő vállát. A képek észrevétlenül hullanak a porba, senki sem hajol le értük. Összeszedegetem őket, fogom az öngyújtómat, egyenként tartom a képeket a láng fölé, és amikor a tűz már az ujjamat égeti, elengedem. Felkapja a pernyét a szél. Átvágok a kietlen telepen. A főbejárat közelében, a Lenin-szobor helyén, egy absztrakt modern műalkotás áll. Vajon tetszene nagyapának?

Bukta Imre: Kocsmai zsánerkép (olaj, vászon, 100 × 130 cm, 2005)
Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2021. június 16., 06:44
2021. június 22., 08:53
2021. június 21., 10:06