Nem szerette a körúti sablonkocsmákat, inkább behúzódott a mellékutcákba, ahol csöves nézett be az ablakon, vagy átment Budára a Presszóba. Ott nem szóltak kereskedelmi csatornák, nem volt tévé, a wifijelszót is hiába kérte. A vendéglátóipari egység a múltból maradt itt, és abból élt, hogy újra divatba jött. A pult felett szigorú felirat tájékoztatta a betérőket, ittas egyéneket nem szolgálnak ki. Kétszáz forint volt egy feles, és a pultoslányok szívesen szóba elegyedtek a vendégekkel. Délutánonként néhány idős úr dámázott. Olivér sokszor elgondolkozott azon, miért csak benn lehet társasjátékozni, miért tilos a teraszon, miért jár a sajtos szendvicsből kettő, míg a sonkásból egy, hisz az alapanyagok hasonló árban vannak. Rá is kérdezett egy alkalommal, de a pincérlány annyit mondott, nem ő rendelkezik az árak felett.
A teraszon ült le. Megrendelte sajtos szendvicsét. A tárt ajtón és a hatalmas üvegtáblákon keresztül jól látta a kerámiavárost a presszófalon, a csipketerítővel letakart asztalokat a piros fotelekkel. A nagymama lakására emlékeztették, a forró nyarakra, amikor izzadt combja vizes nyomot hagyott a műbőrön.
Hamar végzett a szendvicsekkel, kért még egy presszókávét, kizárólag a pohár kedvéért. Szerette a klasszikus, törhetetlen Durit üvegpoharat meg a két kockacukrot az alumíniumtányéron. A kávé sem volt rossz. Nagyapa azt mondta, a taxisok is idejártak, mikor még hat gramm kávé került a duplába és egy ötven volt az ára.
Itt nyugodtan lehetett beszélgetni, írogatni, olvasni. Mikor gimis volt, a matekháziját is itt készítette el, a benn dámázó öregurak közül az egyik a műszaki egyetem nyugalmazott tanára volt. Sokszor segített neki, ha valamit nem értett.
Megszólalt a mobilja. A barátnője hívta.
Hol vagy? A Presszóban? Az uncsi, és válaszra sem várva belekezdett mondókájába. Folyt a szó. Beugrott a plázába munka előtt, csini ruhát vett, olcsó volt, ötvenszázalékos leárazás, Olivérnek is beszerzett egy-két cuccot, most dolgozik, de hamarosan végez, beugrik a Mekibe egy hambira, aztán találkozhatnának…
A fiú a készüléket a vállához nyomva kotorászott a táskájában. Egy fehér fejpántot húzott elő, amivel a fülére erősítette az ütött-kopott mobilt. Nem pazarolta pénzét headsetre. A mobilja is a digitális őskorból maradt nála. A kijelzője törött. Annak már jó pár éve, hogy rossz arcú fiatalok megállították az aluljáróban, a telefonját kérték. Előhúzta a zsebéből, feléjük nyújtotta. Nincs másik?, kérdezték, és továbbmentek. Az eset után még jobban ragaszkodott az őskövülethez. Nevet is adott neki. Antigonénak keresztelte. Az érettségire készült, Szophoklészt tanulta, tetszett neki a zsarnok Kreonnal szembeszegülő hősnő.
Fehér pánttal a fején, telefonnal a fülén kortyolta kávéját, hallgatta barátnőjét, akivel nem lehetett röviden beszélni. Moncsika egy igazi cyberlány volt. Online élt, mindent megosztott, azonnal reagált a kommentekre, képekre, bármire, ami a nagyvilágban történt, és penge volt az informatikában. Nem járt olyan helyre, ahol nem volt wifi és beszélgetni kellett. Az nem volt az erőssége. Pedig a fiú egyre jobban vágyott egy mély, őszinte beszélgetésre, de érezte, köztük ez sohasem fog megtörténni. Ennél a zsibbasztóan unalmas szófolyamnál még az is jobb lenne, ha veszekednének. Kérdezni még kérdezett Moncsi, de a válaszok nem igazán érdekelték. Leginkább ő fecsegett. Egyébként jól elvoltak.
Továbbra is a telefonnal a fülén, elővette kemény fedelű jegyzettömbjét és töltőtollát. Moncsi ezt is hülyeségnek tartotta, ki ír naplót a huszonegyedik században, főleg töltőtollal?, de azért rendszeresen elolvasta a bejegyzéseket, amíg Olivér zuhanyozott vagy levitte a szemetet.
Moncsika épp a világ másik végéből telefonáló ügyfeleiről mesélt, amikor a készülék elnémult. Olivér levette füléről, a fejpánttal együtt a táskájába ejtette. Töltője nem volt, így szabad lett a délutánja. Új tintapatront helyezett a tollába, és elavultnak tűnő görbékkel, kerekítésekkel írt azokról a mélységekről, amelyeket még nem fedett be a társadalmi képmutatás.
Volt már néhány teleírt füzet mélyen az asztalfiókba rejtve. Félt, hogy a lány féktelen szeretete a legmélyebb gondolatait is akarja és szőröstül-bőröstül felfalja őt.
Hoznál egy limonádét?, szólt oda az arra járó pincérlánynak, egy egész citrom frissen facsart leve, két teáskanál kristálycukor és szódavíz. Forró, nyári napokon a nagymamám készített ilyet.
Belefeledkezett az írásba. Az idő nem megállt számára, egyszerűen nem létezett. Az őszi Budapest esti fényei felgyúltak, karórájára nézett. Hat óra volt. Még beugorhat a könyvtárba. Rég járt ott. Barátnőjével nem lehetett, neki túl csendes volt a hely. Olivér nem emlékezett, mikor volt utoljára Moncsi-mentes délutánja.
Szedelőzködött, fizetett és átsétált a folyó túlpartjára. A több mint százéves épület valaha katolikus kulturális központnak épült. Sajnálta, hogy eredeti díszét nem őrizhette meg. Bombatalálat érte a háborúban, a homlokzatot nem állították vissza egykori formájában. Na, de belül a hatalmas csarnokok, a tágas lépcsőház, az egykori bálteremből lett impozáns olvasóterem lenyűgözte.
Általános iskolás volt, amikor rendszeres könyvtárlátogató lett. Élvezte az olvasóterem mély csendjét, a könyvek poros illatát, bűvös kisugárzásukat, és a könyvek időről időre megszólították. Tízéves volt, amikor először érezte meg a mágikus hívószót. A sportmagazinokat nézegette az iskolai könyvtárban, amikor egy ismeretlen erő a polcok közé vitte. Ujjai végigszaladtak a könyvgerinceken, a mutatóujja megállt egy elszürkült, megragasztgatott köteten. A borítón a zöld süveges, vékony lábú varázsló meg az üveggömbbe zárt hal felkeltette az érdeklődését. Gonosznak tűnt mind a kettő. A kép tetején röpködő, buta fejű tündérkirályfit észre sem vette. A lapok oldalszegélye foltos volt, mintha valaki kakaóval öntötte volna le. Belelapozott a kötetbe. Sok volt az illusztráció. Ennek nem örült, szerette maga elképzelni a hősöket, ne mondja meg neki senki, milyennek lássa őket. Ahogy lapozgatta, Turbo rágós autósképeket fedezett fel. Valaki a könyvben felejtette. Ő is gyűjtötte a sorozatot. A rágó borzalmas volt, kemény és ízetlen, valószínűleg sohasem tudták volna eladni az autós marketing nélkül. Örömteli, izgalmas pillanatok voltak, amikor feltépte a rágó papírját és felfedezte az autómárkát a csomagolásban. Ujjai közt átpörgette a könyvben talált színes, zizegő képeket. A Mustang GT és a Ferrari 550 hiányzott a gyűjteményéből.
Olivér belépett a könyvtár gyéren megvilágított aulájába. Kedvenc könyvtárosát széles mosollyal üdvözölte, váltottak néhány szót, majd a szabadpolcos terembe ment és leült az egyik asztalhoz. Türelmesen várta a hívószót. Vajon ma melyik könyv szólítja meg?
Felállt. Az ablakhoz sétált. Az angolkisasszonyok szemközti iskolája a lebetonozott sportpályával csendes és komor volt ebben az órában. Elunta az épület ürességét, a polcokhoz ment, végighúzta ujjait a szigorú rendben sorakozó könyvgerinceken, mint kiskorában tette. Egy halványzöldes köteten állt meg a mutatóujja. Nick Hornby. Ismerte a szerzőt. Már olvasott tőle. Kiemelte a sorból. A borítón egy fiatal pasi fejhallgatóban elmerülten zenét hallgat. Hátulról egy vörös hajú fiatal nő átöleli és a fülhallgatóra teszi a kezét. Talán el akarja venni, hogy vele is foglalkozzon a férfi, vagy ő is hallgatni szeretné, részese lenni az élménynek. Ki tudja. A vörös hajú nő kísértetiesen hasonlított Moncsira. Olivér beleolvasott a fülszövegbe.
„Te tudod, melyek voltak életed legfájdalmasabb szakításai? Rob tudja. De Laura, akivel éppen most szakított, nincsen köztük. Éppenséggel örül is (egy kicsit), hogy végre szabad: bármikor nyugodtan hallgathatja a kedvenc zenéit, átrendezheti a lemezgyűjteményét... és elmerenghet azon, vajon miért végződik minden kapcsolata szakítással.”
*
Moncsi nem tudta, mióta beszél az üres készüléknek a céges társalgóban. Amikor észrevette, hogy Olivér nincs a vonalban, feltápászkodott a babzsákfotelből, és bosszúsan toppantott.
Miért nem tudja feltölteni a mobilját? A bunkóság magasiskolája, ha valaki nem figyel oda az elérhetőségére a 21. században! Ez embertársaink semmibevétele! Mindez azért van, mert a hülye iskolákban semmi hasznosat sem tanítanak. Mit kezdjen ő az Árpád-háziakkal, Churchill-lel vagy Mussolinival, ha egyszerűen nem tudja a szerelmét elérni, mert azt senki sem tanította meg a digitális intelligencia minimumára, hogy a barátnője számára folyamatosan elérhető legyen.
Dühében a fagyasztóhoz lépett, kedvenc jégkrémét kereste, de az utolsó dupla karamellás is elfogyott. Pofátlanság!, gondolta. Vajon a kollégák miért pont ezt zabálják fel? Beérte dupla csokissal, de felindultságát a jégkrémen roppanó csokiréteg sem enyhítette. Reszketett a szája Olivér hiányától, a tehetetlen dühtől, hogy nem tudja elérni, és van a fiú életének egy része, amiben ő nincs jelen. Elfelejtette a Mekit meg a hamburgert. Megszólalt a hivatali készülék dallamcsengője. Rávetette magát, hátha tévedésből a céges számon keresi.
Amerikából jött a hívás. Egy kedves hölgy reklamált, a hirdetés szerint az előfizetés első hónapja ingyenes, de az ő számlájáról mégis levették a díjat. Moncsi az órájára nézett, munkaideje lejárt. Műmosolyt erőltetett a hangjába és felmondta a cég által elvárt sablonszöveget, majd elnézést kért. Nem érti, mi történhetett, nem szokott előfordulni, természetesen azonnal jelzi a pénzügyi osztálynak és visszatérítik a tévesen felszámolt díjat.
Már nem izgatta a cég mindennapos eljárása, hogy az ingyenes próbahónap a valóságban azt jelenti, hogy leszámlázzák, mint a többit, ha valaki szóvá teszi, visszatérítik; ha nem, akkor így járt. Munkaviszonyának kezdetén háborgott a lelke, de megadta magát, meggyőzte lelkiismeretét: Ne gondolkozz! Végezd el a neked kiadott feladatot! Ennyi!
Mielőtt véglegesítették volna, a cég végigkergette a működési folyamat minden alsó szintjén. Dolgozott a recepción, volt ügyfélszolgálatos, a kommunikáción hirdetéseket írt és az IT-n technikai problémákat oldott meg, az értékesítésen akciós csomagajánlatokat készített, majd leküldték Debrecenbe, hogy a vidéki részlegen is szerezzen tapasztalatot. Nem reklamált, mosolyogva végezte dolgát, közben majd megbolondult, hogy nem lehet Olivér mellett, nem tudja, mit csinál, kivel találkozik. Legszívesebben leköltöztette volna Debrecenbe.
Egyébként imádta a munkahelyét, a változatos feladatokat, a csevegést az amerikai kliensekkel, a kényelmes babzsákfoteleket a nyitott térben, ahol mindenkinek megvolt a maga pici zuga laptoppal, tablettel, okostelefonnal és rengeteg szobanövénnyel. Élvezte a heti, kötelező jellegű céges ebédeket a főnökséggel, a kollégákkal, ahol bárkit megszólíthatott, látszólag nem létezett hierarchia. Egy csapat voltak. Naponta több liter ingyenkólát megivott, majszolta a szendvicseket, néha Olivérnek is csomagolt, a dupla karamellásról ne is beszéljünk.
Cserébe lenyelte a soha véget nem érő munkaidőt, a hétvégi csapatépítő tréningeket és a szinte már kötelező részvételt a Pride-on. Tudta, ha tartósan maradni szeretne vagy esetleg magasabbra jutni a ranglétrán, jobb, ha ott van.
A melegbüszkeség napján elragadta a fesztiválhév, és azon vette észre magát, felkéredzkedik a szivárványszínű léggömbökkel feldíszített színpadkamionra, önfeledten táncol. A jelenetet a legtöbb hírösszefoglaló bevágta. Anya és a vidéki rokonság fanyalogva fogadta, de apa büszkén mutogatta kollégáinak a felvételeket.
Ő volt apa hercegnője. Palotát épített neki, aminek a kislány sohasem lett lakója, pedig a család eladósodott, majd belerokkantak az építkezésbe. Édesanyja otthon dolgozott, hogy szeme fénye rendelkezésére állhasson a nap bármelyik pillanatában. Moncsinak, ha volt kedve óvodába menni, akkor elment, de ha csúnyán nézett rá valaki a gyerekek közül, akkor hetekig otthon maradt. Hét közben anya hozta-vitte, balett, német- meg zongoraóra, hétvégén apa fuvarozta a feledhetetlen születésnapi zsúrokba, amiket idővel felváltott a diszkó és a házibuli, de a hercegnőtaxi bármikor rendelkezésére állt, legyen az éjszaka vagy hajnal. Apa nagy meghajlással kinyitotta a kocsi ajtaját, mint a lakájok a Disney mesékben, a hercegnőtaxi előállt, mondta, és betessékelte arany Moncsikáját. Később meg az albérletét fizette Budapesten.
Olivérre az egyetemi gólyatáborban figyelt fel, egy kemény fedeles füzetbe töltőtollal írogatott a Balaton-parton. A háta mögé osont, befogta a szemét, belelesett a szövegbe. Naplót írt. „Tegnap megérkeztünk a gólyatáborba. Csomó unalmas ember. A lányok feledhetők.” Tovább nem jutott az olvasással, a fiú lefejtette a kezét a szeméről, becsukta a füzetét. Moncsi elvette a töltőtollat. Forgatta. Te patronos töltőtollal írsz? De furi, mondta. A tábor hátralévő napjaiban mindenki azt hitte, ők jó ideje együtt járnak. Moncsi minden mozdulata ezt erősítette, nem lépett ki Olivér vonzáskörzetéből, és a fiú nem tiltakozott.
Ugyan nem egy szakra jártak, de voltak közös programok, előadások. Moncsi kommunikáció–médiatudományból diplomázott, míg Olivér amerikanisztikát tanult. A lány imádta a csibészes mosolyát, hajpánttal megzabolázott, napszítta fürtjeit, meglepő humorát, de leginkább bölcsészelvontságát. Időnként hat emelet mélységben jártak a gondolatai, ahová Moncsi már nem volt képes utánaereszkedni. Ez mondjuk frusztrálta.
Mindennaposak lettek a közös tanulások, a végigizgult vizsgaidőszakok, az átmulatott záróbulik. Az egyik közös éjszakai kimaradásuk után Moncsika a fogkeféjét Olivérék fürdőszobájában felejtette, majd a család bejárónője, Manyi néni egy tangabugyit talált az ágy alatt. Egy decemberi közös korcsolyázás alkalmával bekerült a korcsolyája a kamra legfelső polcára, a fiú hokicipője mellé, XS-es női ruhák lógtak a szekrényben és több csomag méhviaszos bútortisztító kendő került a takarítószerek közé, ami Moncsi szerint hatékonyabb, mint Manyi néni bármilyen fényesítőszere.
A folyamatnak Emma, Olivér édesanyja vetett véget, amikor új jénai tálakat talált a konyhakredencben. Megkérte Moncsit, vigye vissza az albérletébe, mert sajnos az ő konyhaszekrénye tele van. Ekkor állt elő a lány az odaköltözős ötletével. Mennyivel gazdaságosabb lenne, megszűnne az albérlet költsége és természetesen hozzájárul a családi rezsihez. Mindenki jól jár. Milyen szupi lesz, szüntelenül Olivérrel lehet. Emma határozott nemmel válaszolt. Többet nem került elő a téma.
Emma kikapcsolta a repülési üzemmódot a telefonján, kitörölte az üdvözöljük sablonüzeneteket, majdnem a férjétől jött SMS is áldozatul esett. „Ne lepődj meg! Moncsi már nem lakik nálunk. Olivér visszaköltöztette az albérletbe.”
Négynapos konferencia Párizsban, és mennyi történés otthon. Mit jelenthet, hogy visszaköltöztette? Ezek szerint nem magától ment? Vajon a korcsolyáját is vitte? Nagyon sok helyet foglal. Végre megszűnik a bútorok méhviaszszaga és a kristálycukor-fogyasztás is mérséklődik. Mi húzhatta fel ennyire a gyereket? Tudta, szereti a lányt, jól kijöttek, aranyosak voltak együtt. A tanulásban is segítették egymást.
Moncsi okos volt és szorgalmas. Életrevaló. Ritkán adta fel az elképzeléseit, a műveltsége sem átlagos, sokat beszélgettek irodalomról, filmekről. Fiatal kora ellenére rendkívül tájékozott korábbi korok művészetében. Informatikai tudása, aminek a család igencsak híján volt, lenyűgözte Emmát, pedig Moncsi nem számítástechnika szakon végzett. Emma ezeréves asztali gépe meghibásodott, meg akart válni tőle, de Moncsi szólt, várjon még, hadd nézze meg. Nekiült, órákig próbálkozott, fórumokon kérdezett, nála hozzáértőbb ismerőseit hívta. Több órás küzdelem árán a gép újra működött. Emma csodálattal figyelte a lány elszántságát, erőfeszítéseit. Nem azért küzdött, hogy megmutassa esetleges anyósának ügyességét, hanem izgatta a probléma megoldása. Hitte, a ma létező technika rajta nem foghat ki. Emma alapvetően kedvelte, de nem szerette volna, ha ő lenne az unokái édesanyja. Voltak dolgok, amiket nem tudott elfogadni. Kéretlenül beköltözik hozzájuk, hercegnőként viselkedik, hajnalban fekszik, déli tizenkettő előtt nem kel fel; akkor se szóljon hozzá senki, Olivér ágyba viszi neki a reggelit és négy evőkanál cukrot tesz a teájába. Moncsikája így szereti. Amikor végre magához tér, akkor jön, éheske vagyok, szomjaska vagyok.
*
Gurulós bőröndjét maga után húzva szaladt a terminál előtt parkoló taxikhoz. Az első kocsi csomagtartójába bevágta a táskát, beült a hátsó ülésre. Az autópályán menjen! Siessen! A taxisofőr csodálkozva nézett. Az utasok többnyire a reptér felé kérik az extrákat, nem visszafelé. Hogy megmutassa igyekezetét, padlógázzal indult.
Néhány száz méter választotta el Emmát a lakásuktól, gyomrában a zsigeri izgalom fokozódott. A taxisofőr markába nyomott egy húszast. Nem kért vissza. A férfi szeme ragyogott, felajánlotta, segít felvinni a csomagot. Emma legyintett. Megemelte a bőröndöt, nem várt a liftre, kettesével szedte a lépcsőfokokat fel a negyedikre, nem bajlódott a kulccsal, ráfeküdt a csengőre.
Olivér? – kérdezte férjétől köszönés helyett.
Még nem jött haza.
A gyerekszoba tágas volt és világos, de ezen a februári estén a déli fekvésnek nem volt jelentősége. Tágassága sem érvényesült, elnyomták a szétdobált cuccok. Amikor beköltöztek a négylakásos társasházba, meghagyták a teret a gyerekszobában, nem zsúfolták tele értelmetlen bútorokkal, hatalmas játékokkal. Nem volt indiánsátor; ha a gyereknek sátrazni támadt kedve, akkor édesanyjával székekből és lepedőkből építettek egyet, plüssállatok sem foglalták a helyet, kivéve a kengurut, a bébijével a zsebében. Moncsi hozta, mert olyan cuki, és elmondta, hamarosan nekik is lesz babájuk, utána meg esküvőjük, reméli, a sorrend nem zavarja Emmát. Mennyire örülne, ha ő lenne az anyósa, mert rég látott ilyen jó fej ötvenest.
Emma nagy szemmel nézett. Még lakásotok sincs, mondta, és egyébként negyvenhat múltam a nyáron.
A bébikenguru anyjából kitépve a szoba közepén hevert, a mama tőle jóval távolabb a sarokban fejen állt. Visszaültette a kicsit az erszénybe. A nyitva maradt, vetetlen szekrényágyra tette őket. Olivér reggeli rutinjának része az ágy szekrénnyé alakítása, mert ne foglalja el a szoba felét. Akkor látta meg a vállfát és felette a felszakadt tapétát. Nagy lendülettel hajíthatta el valaki, elképzelte az ívét, ahogy átrepül az ágy felett, neki a falnak, majd lezuhan. Megsimogatta a sérült falrészt. Nem vészes, könnyen javítható. A ruhásszekrényhez lépett, visszaakasztotta a fogast. A gardrób félig üres. Eltűntek az XS-es ruhák.
Az íróasztal előtt Olivér kemény fedeles jegyzettömbje megszaggatva. Mellette a töltőtoll széttaposva, a tinta a szőnyegre folyt. Lesz dolga Manyikának, gondolta. Egy winchester az íróasztalon. Könyvek szétdobálva a földön. Az úszóversenyeken szerzett érmek szanaszét, korábban rendezetten lógtak az íróasztal melletti polcon. A padlón üvegszilánkok, fejjel lefelé Olivér óvott és féltett fotója a nagyszüleivel, amikor még mind a négyen éltek. A fénykép több helyen gyűrött, megtört; ez már Emmának is fájt. Mit ártottak neked a nagyszülei?, kérdezte félhangosan, és kisimította a képet.
Kérdőn nézett férjére. Az vállat vont és egykedvűen belekezdett.
*
Amíg Olivér a fürdőszobában volt, Moncsi belemászott a számítógépébe, és talált egy jelentkezési lapot valamilyen külföldi pályázatra, talán Amerikába, amire a gyerek az ő engedélye nélkül jelentkezett. Kiderült, egy ösztöndíj-tájékoztatóra is elment, amiről a lány nem tudott. Aztán elszabadult a pokol. Üvöltözés, csapkodás, mintha egy pofon is elcsattant volna. Olivér hiába kiabálta, ez egy jelentkezési lap, semmi sem biztos, azt sem tudja, felveszik-e, de a hisztéria nem csillapodott. Én meg nem bírom ezt az olaszos tempót, főleg a saját lakásomban. Bezárkóztam a dolgozóba, feltettem a fülhallgatót, sorozatokat néztem egész nap, lelkiismeret-furdalás nélkül. Szükségállapot volt.
A kopogást is alig hallottam meg. Moncsi jött be, kért valamit inni. Nem várt válaszra, megindult az addig titkosnak hitt bárszekrényem felé. Töltött magának egy nagy adag whiskyt. Felhajtotta. Egyébként azt hittem, nem iszik alkoholt. Öntött még egyet. Na, most már jobb, konstatálta, inkább magának, mintsem nekem, és kiviharzott a szobából.
Gondolhatod, ezek után sokáig halogattam az ebédet, de már kopogott a szemem az éhségtől. Hallgatóztam. Csend volt. Előbújtam a pánikszobából. Olivér kedvenc bögréje darabkáit szedegette a földről, amikor beléptem az ebédlőbe. Az asztal alatt összetörve a közös fényképük. Tudod, az, amit a Valentin-napi Biztonságos szex reklámfotózáson készítettek róluk, hatalmas, felfújt gumi óvszerek adták a hátteret, amiket te lufiknak véltél. Ruhák lógtak az ajtókilincsről, a mennyezeti lámpáról, a filodendronról a sarokban. A cserepes ciklámen barna nyomot hagyott a tapétán. Valaki falhoz vághatta.
– Mi történt? – kérdeztem a gyereket.
– Szakítottunk – válaszolta
– Nem lehetett volna csendesebben?
A nyakamba borult. Zokogott. Azzal a tehetetlen férfizokogással, ami ritkán, nagy erővel tör elő belőlünk. Átöleltem, simogattam a hátát, mint gyerekkorában, és arra gondoltam, bárcsak itthon lennél.
– Nézd meg, mit tett! Nem normális! – kiabálta. – Nem találkozhattam a barátaimmal, se fiúval, se lánnyal, vinnem kellett magammal mindenhová. Elolvasta, amit írtam, kioperálta a laptopom winchesterét, ellenőrizte a fájlokat, cenzúrázta a gondolataimat. Reggel, mire kijöttem a zuhanyfülkéből, romhalmaz volt a szobám, mert az ő tudta és engedélye nélkül megpályáztam egy amerikai ösztöndíjat. Ő is jön, közölte. Lejárt a jelentkezési határidő, válaszoltam. Nekem esett, ököllel verte a mellemet, pofozkodott, aztán berohant hozzád, kijött, annyit mondott, jár egyet, kiszellőzteti a fejét.
Ebédeljünk, javasoltam neki. Anyád főztje meggyógyítja a lelki bajokat, és kivettem a hűtőből a rakott krumplit. Amíg a sütőben pirult, Olivér összeszedte a szétdobált ruhákat, én meg felsöpörtem a szilánkokat. Némán ettünk. A krumpli a fokhagymás uborkasalátával fenséges volt. Kétszer is szedtünk.
Ebéd után láttam, beviszi a nagy utazóbőröndöt a szobába. Belestem az ajtón. Keserű arccal rángatta ki a szekrényből Moncsi cuccait, repkedtek a topok, pulóverek, női ruhák. Az egyiket vállfástól gyömöszölte a bőröndbe. Aztán kitépte a vállfát, a falhoz vágta. Piros balettcipőt tuszkolt be a fehérneműk közé, amit a lány legalább dupla nejlonzacskóba tett volna a kórokozók miatt. A kengurut is beledobta, de nem tudta lezárni a koffer tetejét, kihajította a kicsijével együtt. Rátérdepelt a bőröndre, így már sikerült. A kamrából leszedte a korcsolyacipős dobozt. A hóna alá csapta. Majd jövök, mondta. Ha visszajönne, ne engedd be, kérlek. Jöjjön az albérletbe!
Utánanéztem az ablakból. Húzta a bőröndöt, a vasárnapi csöndben nagyokat zökkentek a kerekek a macskakövön. A buszmegálló üres volt. Nemrég mehetett el a busz. Behúzódott az üvegkalickába, leült a padra, görnyedten, összetörten. Elővette a kemény fedeles füzetét és írt. Azóta nem láttam.
*
Olivér nehezen találta a szavakat. Hol kezdje a történetet? Az amerikai ösztöndíjjal, aminek néhány százalék az esélye, hogy megkapja? Vagy a megismerkedésükkel? Sejthette volna a folytatást, hisz úgy kezdődött, hogy Moncsi beleolvasott a gondolataiba.
A busz bekanyarodott a sarkon és meghozta az első mondatokat. Lefirkantotta. Visszakaptam az életemet. Nem kell dugdosnom a füzetemet. Nyugodtan az íróasztalon hagyhatom, és felszállt a buszra.
Moncsi albérlőtársa nyitott ajtót. Meglepődött, de nem kérdezett semmit. Elvette Olivértől a korcsolyacipőt, teával kínálta. Amíg készült a tea, a fiú előkotorta a zsebéből hűséges mobilját, Antigonét és üzenetet pötyögött. „Elvittem a cuccaidat az albiba. Az utazóbőrönd anyámé, ha majd kipakoltál belőle, add vissza neki. Ne keress!”
Teázás közben elbeszélgettek a lakótárssal a téli koncertekről, közös ismerősökről, mellesleg a lány megjegyezte, hallotta, milyen sokat dolgoztak a kapcsolatuk javításán, ezek szerint nem jött be.
Olivér forrón itta meg a teát. Igyekezett minél hamarább véget vetni a beszélgetésnek, nem szerette volna, ha Moncsi betoppan és folytatódik a melodráma.
A nyolcadik kerületi albérlet tömegközlekedéssel több mint félórányira volt Olivér otthonáig. Gyalog indult el. Az ő fejéből is volt mit kiszellőztetni. Elhaladt a Klinikák mellett, a Corvinnál járt, amikor a sötét ég ráült a városra. Egyre gyorsabban gyalogolt, lekanyarodott a Duna-part irányába, elkapta a ritmust, a Nehru-partnál már lendületesen futott. A Szabadság hídnál a lenyugvó nap narancsos fénye áttört a sötétségen, a fénysugarak spotlámpaként világították meg rohanó alakját. Átvágtázott a városon, a Moncsival eltöltött éveken, kifutotta magából a közös időt. Befordult az utcájukba, ránézett a telefonjára. Döbbenten látta, félmaratoni táv van mögötte öt és fél perces átlaggal. Benevezek a következő utcai futóversenyre, döntötte el és felszaladt az emeletre.
