Gideon nazír volt. Népe bölcse. Tizenhat telet számlált, az előtt kettővel született, ami a régi szokások szerint az előholt idő volt. Kétéves kora előtt egyetlen gyermekről sem tudni, hogy életben marad-e. Erős volt és okos. Korán megtanulta a tűz és a fém titkát. Oldalán tenyérnyi élű baltát hordott, ami nem kőből készült. Magának öntötte vörösrézből, és amint sikerült megéleznie, a régi nazír útnak indította Enoch városa felé. Az öregember tudta, hogy még három holdat él majd meg. Ez éppen elég idő arra, hogy a fiú megjárja az utat, és férfiként, tudósként térjen vissza a törzshöz a szent városból.
Három napja volt úton. A száraz évszak a végéhez közeledett, nem volt meleg, de még az esők sem álltak be. A legjobb időt választotta az utazásra. Enoch még tíznapi járóföldre volt, jó tempót diktált, és semmi sem zavarta a hegyek között, a farkasok és a medvék még nem vonultak le az erdőkből, az oroszlánok és a késmacskák pedig már elindultak délre a szarvasok nyomán. Nyulat és kecskét azonban szép számban talált, így élelme is akadt bőven. A patakok között víz után sem kellett sokat kutatnia.
Lassan és óvatosan ereszkedett le a völgybe. Kemény talpa megszokta az éles sziklákat, de minden kapaszkodónál vigyáznia kellett: a zsenge gyökerek bármikor kiporladhattak a hegyoldalból, a kavicsok beleállhattak tenyerébe. A nap már jócskán kelet felé tartott, mire a völgybe ért. Egy folyó mellett ért le, megtöltötte a kulacsát és enni kezdett. Szárított húst és embergyökeret. A gyökér íze borzalmas volt, de úgy tartották, hogy a szent embereknél látomásokat idéz elő, amik közelebb viszik őket az istenekhez. Mióta elindult, minden nap evett belőle egy keveset, de eddig még semmit nem látott. Ha beér az erdőbe, majd gombát keres és maszlagot, hiába tették nazírrá az út elején, ha nincsenek szent jelenései. Evés előtt imádkozott, majd lefeküdt aludni. Tudta, hogy felelőtlenség, de bízott az istenében.
Még nem aludt el teljesen, amikor meghallotta a hangokat a folyó másik oldaláról. Furcsa, madárcsipogásszerű hangokat. Felugrott, kézbe vette a baltáját, és egy bokor mögül figyelte, mi történik. Magas emberforma lényt látott a túlparton. Tudta, hogy szellem. Nem látott még ilyen állatot, de ember sem lehetett. Egész testét furcsa, ruhaszerű öltözet borította, de azt innen is látta, hogy nem bőrből készült. Feje helyén kerek, kristályszerű kupola volt. Világító dobozt tartott kezében, Gideon úgy gondolta, ez adhatja ki a furcsa hangot. Tudta, hogy isten nem lehet, mert akkor elégett volna, amint meglátja, ahogy a bölcsek tanították, de a szellemekkel is vigyáznia kellett: némelyik jó, némelyik rossz, olyanok, mint a szél. Úgy tűnt, csak ő vette észre, amaz nem látta még meg. Óvatosan a gázlóig kúszott és hason fekve, félig úszva átevickélt a túlpartra. A szellem most sem vette észre, még mindig a világító dobozzal volt elfoglalva, amit hol ehhez, hol ahhoz a növényhez érintett. Gideon megkockáztatta, hogy közelebb kúszik. Bokortól bokorig lopakodott, míg pár lépésnyire ért a lényhez. A doboz sípoló hangon felrikoltott, és a szellem felé fordult.
Meghűlt benne a vér, görcsösen szorította baltáját, felkészült rá, hogy használnia kelljen, az öreg nazír megáldotta, így a túlvilág lényeiben is kárt tudott vele tenni. Visszafojtotta a lélegzetét. A szellem közelebb lépett a bokorhoz. Gideon most már biztos volt benne, hogy nem rejtőzhet tovább, felegyenesedett, fegyverét ütésre készen tartotta, de igyekezett nem fenyegetőnek tűnni. A túlvilág lényei néha segíthetik is az embert, ha azok nem sértik meg őket. Szisszenést hallott, majd a kristálykupola egy pillanat alatt semmivé vált. Látni engedett egy arcot, ami most már teljesen emberi volt, mégis különös. Szakállt viselt, de haját asszonymódra rövidre vágta. Gideon rettegett a különös alaktól, de nem moccant. Amaz furcsa, emberi, mégis érthetetlen szavakkal megszólalt, majd a fiú felé nyújtotta a dobozt. A tárgy különös, berregő hangot adott, felvilágított, majd színes fénynyalábokat vetve maga elé dobta az ég csillagait. A fiú remegett, de összeszedte minden bátorságát. A démon el akarta lopni az eget, és most neki ajánlotta egy részét. Kísérteni akarta, hogy ne folytassa az útját. Minden erejét az ütésbe adta, tudta, hogy a démonban nehezebb lesz kárt tennie, de a csillagokat talán még megszabadíthatja. Lesújtott a dobozra, ami sikoltó hangon halálhörgést adott ki magából, a kép az ég felé oszlott.
A démon visszahúzta fejét a kristálygömbbe, hátából lángok csaptak ki, és elrepült. Gideon büszke volt, megkísértette a túlvilág, de ő ellenállt, és elijesztette a gonoszt. Még követte szemével a szellemet, aki eltűnt a hegyek között. Leült és megpihent, most már tudta, hogy sikeres lesz az útja. A nap már lemenőben volt, mikor a horizonton túl meglátott mindent, amit ember nem láthatott.
A távoli völgyből, akár egy új hegy emelkedett ki egy hatalmas sárkány, maga mögött tüzet és fekete füstöt köpve. Majd eltűnt az égben. Egy pillanatig azt hitte, a démon bosszút áll, és sokkal erősebben tér vissza, de leszállt az éj, és tiszta szívvel feküdt le: a csillagok a helyükön voltak.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. augusztus 18-i számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.