Kis Pál István: A Porkoláb-völgyi diófa

2020. szeptember 13., 08:31
Kuti Dénes: Fények és árnyak (olaj, vászon, 140 × 190 cm, 1995)

In memoriam Mészöly Miklós

Gyökereimet félig már előmosták a nyári zivatarok. Ahogy a löszbe kapaszkodnak, olyanok, mint az emberujjak. Az öreg szőlősgazdák talán még tudják, a már csak emlékeikben élő szüleiktől hallották, milyen sok éve markolom magam alatt a mohalepte földet.

Amióta tavaszonként rügyet bontok, e dombokon mindig voltak szőlők. Soraik a meredek oldalak magasából futnak le a völgybe, szépen, rendezetten. Ahol állok, még nem a domb púposodó háta, de felső ágaim, az izgága akácok ligetei között, átlátnak a túlsó völgyre, a távolabb húzódó dombok szőlőskertekkel zöldellő lejtőire. Innen látszik a Porkoláb-völgy három hosszanti ösvénye, és látszanak a szőlőpásztákat át- meg átszelő szurdikok, lassan mélyülő vízmosások. Balra a völgyet lezáró dombtetőn útszéli kőkereszt áll, jobbra a gabonatáblák szabdalta sík nyúlik a láthatáron sötétlő ártéri őserdőig.

E látvány számomra a folyton megújuló állandóság. Alakítói a szelek, a nyári zivatarok meg a hangyaszorgalmú emberek, akik aprócska tanyákat emelnek, utakat köveznek, és nem múló igyekezettel rendezgetik a vizek folyását. Látom őket, amikor tavasszal kirajzanak, látom, ahogy jönnek szerszámaikkal, a lófogataikat lassan felváltó gépeikkel, kaptatnak nyár adta dolgukra az emelkedőkön csapatostól vagy épp csak úgy magukban.

Fajtatársaimat szétszórta az idő a dombokon. Virágunk nem olyan szép, mint a mandulafáké, nem vonzza illatával a méheket, mint az akácok, de lombjaink árnya áldott kincse a szőlők között járóknak és munkálkodóknak. Házaikat a tövünkhöz építik, alattunk az asztalok és a padok a hűsölés, a nyáresti borozgatások és beszélgetések meghitt helyei. A mi águnkra vetnek kötélhintát a gyereknek, zsineget a tolvajláson kapott ebeknek, ránk aggatják kosaraikat az elemózsiával, és hosszú botjaikkal rólunk verik a földre, majd szedik vászonzsákba termésünket, a diót.

Ősszel válik csak igazán nyüzsgő életté a völgy! Férfiak jönnek puttonyokkal, asszonyok színes fejkendőkkel és vödrökkel, szedik a szőlőt, még az aprócska gyerekek is beállnak az apjuk vagy anyjuk mellé a sorokba. A mézédes fürtöket behordják présházaikba, beletapossák vagy darálják ásító nagy kádjaikba. Mámoros méhek és darazsak keringenek a nektárt illatozó must fölött. Munkájuk fáradalmát feledteti a társas lét vidámsága, mert finomságokkal telt az árnyékunkba terített asztal, újra és újra csordultig telik a kancsó s a pohár gádorhűs borral. Van úgy, hogy a munka végeztével dalolnak és táncolnak késő estig, hogy aztán másnap egy másik szőlőskertben folytassák a munkát. Bizony, így megy az hetekig.

Aztán elcsendesedik a völgy, a szőlők levelei elvörösödnek vagy sárgára sápadnak, míg aztán a szelek besöprik őket a szélzugos szurdikokba. Nemsokára beköszönnek a fagyok, majd utóbb hótakaró alá bújnak a présházak és a tőkék. A csöndet csak néha verik fel a pincejáró férfiak, merthogy ők kezelik, őrzik és kóstolgatják a fülledten párás pincék hordóiban érlelődő borokat.

A keresztutaknál álló társaimnál én jóval kevesebb, mindössze egycsaládnyi emberrel érintkezem közvetlenül. Köztünk a kapcsolat épp ezért mélyebb, sokkal mélyebb, mint a vándorokkal s a járókelőkkel tartható kapcsolat. Ez már az egymás mellé rendeltségre, az egymásrautaltságra épülő összetartozás. Generációk óta apáról fiúra száll ez a kis földdarab a szőlőkkel, velem s az árnyamba húzódó présházzal együtt.

Én látom a fakarddal vitézkedő kisfiút lányokkal bújócskázó ifjúvá cseperedni. Hallom a gyorsan növekedő, maszatos arcú kislányt, ahogy a szerelme után sóhajtozik. Azt is látom, amikor utóbb elhozzák a gyerekeket, hogy a nagyapjuk térdére ültessék őket lovagolni vagy nagyanyjuk ölébe nagyokat szusszanva szenderegni, amíg elvégzik a szőlősorokban adódó teendőket. És eljön az idő, amikor botjukra támaszkodva már csak nézik a szőlősorokat, az árnyas padon némán ücsörögve, várják felnőtté lett fiaikat és lányaikat, hogy jöjjenek, és ültessék ölükbe a csillogó szemű apróságokat.

Így követtem végig életútján a kaptatón lassan közeledő öregembert. Az egykor lenszőke haj ma is erős szálú, de szürke, a futkosó lábak megfontolt léptekké szelídültek. Nem használ botot, alakja szikár, tartása meg egyenes, mint a jegenyéké. Arcán a szelíd vonások a megélt tavaszok múltával megkeményedtek, de a szeme, a szeme ugyanaz az átható kékség. Jó ideje már, hogy csak ritka vendég. Ha szerelmes asszony jön is vele, hiába fogják egymás kezét, törzsükről, úgy látszik, embersarj nekik nem adatott.

Ahányszor csak jött, szemében ott égett a kíváncsiság, a kérdés; miben áll az önmagát megokolni képes falét ősi titka? Még kamasz volt, amikor először próbált szót érteni velem. Tapasztalva, hogy nem tudok az ő hangján válaszolni, képessé tette magát sugallatokat váltani, megérteni a szavakba nem foglalhatót, és konok igyekezettel előcsalogatni a természet üzeneteit. Ettől aztán különös értelmet kaptak a találkozásaink. Szavak nélkül kérdezett, s ha megérzéseiben ott volt a válaszom, azt hosszan fontolgatva, fehér papírja fölé hajolva, aprócska jelek sorává alakította. Amikor az egyik lap megtelt, újat vett maga elé, és ezt addig folytatta, míg bele nem fáradt.

Ő csak kérdezett, én meg csak egyszerű létezésként próbáltam válaszokat érezni felé. Sokszor nem volt megfelelő fogalmam az őt érdeklő kérdésekről, csak sejtések lehettek az üzeneteim, de neki ez pont elég volt. Leginkább az izgatta, félek-e attól, hogy egyszer majd nem leszek, s én, aki félek a lombokat tépázó szelektől, a törzseket kettéhasítani képes égi villanásoktól, az avartüzektől, az emberek csattogó fejszéitől, próbáltam tudatni vele, hogy nem vagyok képes az általa emlegetett történést se félni, se értelmezni, mert olyan sose lesz, hogy megszűnjek élet lenni. Hogy létemnek részesei a testemet széthordó rovarok, a korhasztó gombák, a továbblétezésbe átsegítő aprócska életek.

Én persze viszontkérdéseket nem voltam képes sugallni felé, neki meg eszébe se jutott a saját létezésének titkába beavatni engem.

Most, ahogy felém közeledik, van valami szokatlan a viselkedésében. Bár egy pillanatra megáll, csodáló tekintetet vet a lombkoronámra, útja egyenesen a kis tanya pincéjébe vezet. Az ott még fellelhető néhány demizsonból az egyiket fülön ragadja, kerít hozzá egy tiszta decis poharat, kihozza, és az árnyas padra ülve maga elé teszi. A bíborszínű ital hófehér gyöngyöket vet, amikor kitölti. A kadarkák játszanak így a fénnyel, hogy aztán pajtásukká tegyék a képzeletet. Hosszan nézi, melengeti tenyerében, majd egyhajtásra kiissza. Szinte azonnal újat tölt, de keze már ráérős, egyelőre nem nyúl érte. A tarisznyájából zizegő papírlapok helyett egy szépen egybekötött köteget vesz elő, s tenyerével gondosan letörli az asztalt, mielőtt maga elé teszi. Lassan újra a pohárért nyúl, aztán egy hirtelen mozdulattal felkelve az asztal mellől, kezében a pohárnyi borral, közvetlenül a törzsem elé áll.

Beszédem van veled, súgja rekedten. Meglep a hangja, s hogy annyi tavasz után újra beszél, emberi nyelven szól hozzám, de leginkább az, hogy értem is, amit sugall vele, s hogy nem kérdezni, inkább közölni akar valamit.

Az ott az asztalon egy könyv, mutat a furcsa kötegre, abban most már benne vagy. Nem a papírban, mint távoli ismeretlen társaid, nem is mint kép, betű vagy bármiféle jel. Beleírtalak, mint egy hétköznapiságában is megfoghatatlan jelenséget, megfejtve és emberi szavakba foglalva lényegedet, a létezésed titkát. Múlhatatlanná tettelek. Átlényegülhetsz eztán, mint anyag, bármely más létezéssé, szellemi értelemben örökre ilyen maradsz. Így épülsz majd be a könyvemet olvasó emberek tudásába, fogalomkészletébe, megismétlődve minden újabb nemzedékben. Olyanná lettél, mint amilyenek mi vagyunk, emberek, nem csupán anyag voltunkban, de szellemiségünkben is halhatatlanok. Csak azért jöttem el hozzád, talán utoljára, hogy ezt elmondjam neked, hogy feltárjam előtted a titkot, amit nélküled nem sikerült volna megfejtenem. Rád ürítem a poharamat, tisztelegve a mindenség előtt.

Talán értem, legalábbis sejtem, miről beszél. Hogy bevonta létezésemet egy másik körforgásba, melynek titkát ő már ismeri, de előttem az nyilván örök titok marad. Mégis úgy ül vissza a padra, mint aki jól végezte dolgát. Magában poharazva várja ki az estét. Már a csillagok is kigyúlnak, amikor lassú, kimért mozdulatokkal visszaviszi maradékával a demizsont a pincébe, bezárja a tanyát, könyvét a tarisznyájába süllyeszti, és lépés közben sarkait a rögök közé mélyesztve, elindul a holdfényben fürdő völgy felé.

 

Én meg csak nézek utána, némán, a jelenvalóságában megmutatkozó mindenség előtt tisztelegve.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 12-i számában.)