Háború volt, halálos télben
rühes lovak közt dülöngéltem.
Katonalovak voltak, árvák,
a poklok útjait bejárták.
(Nagy László: Katonalovak)
Zord, békétlen időben, komor verset olvasva jutott eszembe, hogy talán húsz éve is van már annak, amikor Magyarkanizsa határában, a Lupuj-sori tanyák közt kóborolva éppen Kálmán Miklós gazdával beszélgettem, miközben a portán egy kiscsikó jött a világra! Igazi csoda! Mentünk megnézni az apró jószágot, amely anyja mellett éppen akkor próbált felállni. A pej kanca – megérezve bennem az idegent – hirtelen aggódva nyeríteni, táncolni kezdett, én meg egyre csak azt mondogattam ott az istállóajtóban: milyen kedves kis jószág!
Később megtudtam: a csikó Kedves lett. Így hát tisztesség ért, nem is akármilyen. Végül is, akkor ott én adtam nevet a tanyai jövevénynek.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját. Famíliánkban – csupa iparos ember – kivételt csak Rakk dédapám képezett. Egyedüli lótulajdonos volt, de azért, mert lovas rendőrként szolgált. Először Pesten, aztán meg Topolyán.
Így semmi furcsa nincs abban, hogy minket, kései utódokat nem sok minden köt a lovakhoz. Bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy unokahúgom nem is olyan régen vett magának egy derék nagysörényűt. Méghozzá lókupec cigánytól. Ezek szerint még mindig van olyan! Párját ritkító üzlet volt, mert mindhárom szereplő örült. A cigány annak, hogy sikerült eladnia a gebét, a húgom a remek vételnek, a ló pedig az új, szerető gazdájának! A kupec, látva a helyet, átadáskor meg is jegyezte: – E Tonka, stigla si u raj!
Hát igen, földi mennyország a patásnak a biztos fedél a feje felett, a rendes abrak, a napi gondoskodás. Ráadásul mindezért csak annyit kell elviselnie, hogy néha-néha felülnek a hátára.
No de térjünk vissza a történet eredeti fonalához, a családi lótalansághoz. Érdekes módon valahogy mégis úgy alakult az életem, hogy ha lovam nem is, de az idők folyamán lett néhány személyes történetem, olyan, ami róluk, állatokról és rólunk, emberekről szól.
Kapaszkodók
Zsenge gyermekkoromban elszaladt velem a ló! A szó szoros értelmében. Régi történet. Négy-öt éves lehettem mindössze. Akkoriban szállási gazdák városi házának hátsó traktusát béreltük éveken át. Egyedül laktunk a portán, úgy, mintha a miénk lett volna minden. A bérleményért a hónap első piaci napján fizettünk, akkor jött el a gazda halk szavú felesége az esedékes részletért. Soha nem időzött sokáig, épp csak leült, illendőségből, hogy ne vigye el az álmunkat. Egy ilyen alkalommal édesapámmal éppen kikísértük az asszonyt, aztán álldogáltunk a ház elé ültetett, fehérre meszelt törzsű diófák alatt, amikor a szomszéd bácsi a patkolókovácstól vezette haza szelíd szürke lovát. A nagyhangú ember mellénk érve hirtelen felém fordult, kissé lehajolt, és megkérdezte: – No, öcskös, felülsz a hátára? Megnézzük, hogy leesik-e a patkó?!
Kell ennél több egy gyereknek, különösen olyannak, aki már ismeri az állatot? Sőt, kicsit a barátjának is tekinti, mert olykor vitt neki sárgarépát, hulló almát… Kissé megszeppentem ugyan, mégis nagyon határozottan bólogattam. A nagydarab ember széles mosoly kíséretében valósággal feldobott a szürke hátára. – Kapaszkodj a sörényébe, kisfiam! – kiáltotta, és hatalmas tenyerével rápaskolt a ló farára. A szürke – legalábbis ez él emlékeimben – ütemesen kocogni, majd futni kezdett velem, én meg ott zötykölődtem széles hátán. Már azt hittem, kifut velem a világból, de aztán egyszer csak egy éles füttyszóra megfordult, futása egyre szelídült, majd gazdájához visszaérkezve megállt. Még akkor is a hátán ültem, és görcsösen markoltam hosszú, fehér sörényét, amikor édesanyám futva jött felém, és mérgesen kiabált a két felnőtt nadrágosra. – Ennyi eszetek van, és ha ledobja a ló? Hogy engedhetted? – nézett apámra, aki hirtelenjében azt sem tudta, melyik lábára álljon. – Szelíd jószág ez, szereti a gyerekeket! – szólalt meg a szomszéd. – Tudhattam volna, hogy a maga esze ad ki ilyeneket! – berzenkedett anyám. – Férfiak! Te meg ne nevess! – ez nekem szólt, akit akkorra már a karjára kapott, és egy laza csuklómozdulattal azonnal fejbe is csapott.
Mindez a Széles utcában történt, ahonnan pár évvel később a közeli Linderbe költöztünk. Ott vettek egy kis házat a szüleim. Csendes, szűk utcában volt, ahol többnyire hozzánk hasonlóan szegény emberek laktak.
A szomszéd gyerekekkel éppen csak megismertük egymást, elkezdtünk játszani a nyári napok valamelyikén, amikor pajtásaim nagy izgalommal kiabálni kezdtek: – Gyerünk kapaszkodni!
Nem tudtam mire vélni a dolgot, ezért a ház falához lapulva figyeltem őket. A sarkon egy zörgő parasztszekér fordult be, a bakon kalapos ember ült. A kocsit vörösesbarna, csillagos homlokú ló húzta. – Jön Márkó bácsi! – lármáztak lelkesen a kopaszra nyírt, klottgatyás, mezítlábas fiúk. A fogat elé szaladtak, így amikorra az a házunk elé ért, a saroglyába már vagy hárman kapaszkodtak, felhúzott lábakkal, és legalább annyian futottak utána. A zsivajra Márkó bácsi megállította a lovát, felállt a bakról, és a gyerekek felé fordulva elmagyarázta, hogy eltörhet kezük, lábuk, ha leesnek, hát ne kapaszkodjanak a mozgó kocsira. A fiúk csak pislogtak, de nem mozdultak. Az öreg leült, mire a ló megrántotta a szekeret, és elindult. Az utca derekán aztán Juliska néni ordította le őket és Márkó bácsit is, aki szabadkozva mondta, hogy már rájuk szólt! – Ustor köll ezeknek, nem tudja?! – kiáltott a harcias asszonyság. – Ustor csak a hitvány kocsisnak köll! – hangzott a válasz.
Noha ott volt a tartóban a hosszú nyelű, három piros bojttal díszített szíjostor, soha nem láttam, hogy használta volna, pedig hetente többször végigzörögte az utcát, a földekre tartva vagy éppen onnan hazafelé igyekezve.
Egyszer aztán tanúja voltam egy furcsa esetnek. A házunk előtt játszottam, amikor az ismerős fogat befordult a szűk sarkon. Szájtátva néztem, hogy ballag a ló, noha a kocsist nem láttam sehol. A kíváncsiságtól hajtva a fogat nyomába eredtem, és egészen a házig követtem a zörgő, csikorgó, nyikorgó lőcsös szekeret. A ló a kapu elé fordult, megállt, felvetette a fejét, és nyerített párat. Némi csend és várakozás után újból nyerített. Márkó bácsi felesége kinézett a résnyire nyitott kiskapun, majd eltűnt mögötte, hogy aztán lassan kitárja a nagykaput. A jámbor jószág behúzta a szekeret, és megállt az udvaron. A fejkendős, idős néni – gyermekként annak láttam – némi sopánkodással a hangjában mondta a magáét: – Jaj, Márkó, Márkó! Még jó, hogy a lovad nem iszik. Mer’ né’küle te aztán haza se’ talá’ná!
Az utca másik lótulajdonosa, Jani bácsi, fuvarosként nagyon büszke volt szép, szilaj fekete lovaira. „Olyanok, akár az ördög lelke!” – mondogatta anyai nagyanyám, aki apám halála után nem sokkal hozzánk költözött Morovicáról.
Szóval, a két ló széles, gumikerekű spediterkocsit húzott, amely kétszer akkora volt, mint Márkó bácsi szekere. Nem nyikorgott, így csak a nehéz lódobogást lehetett hallani, ha néha-néha az utcába fordulás után gazdájuk közéjük csapott ostorával.
A szűk és poros utca csendjét ilyen zajok verték fel. A házak előtti kispadokon esténként bandázók tanyáztak, de megtörtént, hogy délelőtt is kiült pár asszony, postásra, újságkihordóra várva. Egy ilyen alkalommal megint egy trappban érkezett Jani bácsi fogata. A beszélgetők nem vettek tudomást a fuvaros bolondériájáról, csendesen mondták a magukét, amikor a rátarti ember lovait a bandázók felé fordította. Lett is nagy riadalom, a fiatalabbja átugrotta a padot, vagy a gyalogutat szegélyező csenevész akácfák közé menekült. Ám a köztük lévő, igen terebélyes Vera néni ilyen mutatványra képtelen volt. Így egyedül ő került szemtől szembe az egyik éjfekete ördöggel! Amikor levegőhöz jutott, rá is kiáltott a magát elszámító kocsisra: – Jani, a lovadnak több esze van, mint neked! Nézd meg, nem tette le a lábát. Vigyázott, hogy ne taposson rám!
A fuvaros szó nélkül, talán kissé szégyenkezve is, továbbállt a fogattal.
Vera néni férje a hangoskodásra jött ki, aztán az asszonyok közé ült, és egy akkor már húszéves történetet mesélt el ott a padon. A felnőttek között, a pad mellé guggolva hallgattam, amit arról mondott, hogy milyen okos a ló!
Csillag
– Október vége vagy november eleje volt, amikor a gazdáméknál kukoricaszárat hordtunk éppen a földekről a Széles utcai ház udvarába. Egy orosz motoros járőr kanyarodott hirtelen a fogat elé. Az almásderes kanca megijedt a géptől, és magasra ágaskodott. „Hó, hó! Ne te, ne! Csillag, állj már meg!” – kiáltott rá a hajtó. A motor pótkocsijában ülő katona vigyorogva ugrott a ló elé. „Davaj, davaj!” – mondta, és közben nyakában lógó gépkarabélyát a bakon ülő felé fordította. „Már mindent elvittetek, a Csillag marad!” – szólt a kétségbeesett gazda. „Što takoje? Igyi szuda!” Nem tudtuk, mit akar, de mozdulni sem mertünk. Egy pillanatra mindenki sóbálvánnyá vált. Az orosz továbbra is vigyorgott, miközben fél kézzel lerántotta a kocsiról a tiltakozni próbáló gazdámat. Az nagyot esett, majd miután feltápászkodott, a fegyveres már a ló felé bökött. Megpaskolta Csillag nyakát, hogy az állat megnyugodjon. Aztán gyakorlott mozdulattal kifogta a kocsiból, levette róla a hámot. Végigtapogatta a lábszárát, majd a patkolást vizsgálta.
Közben a gazdám egy fejlőt hozott, meg kötelet. „Viseld gondját. Jó ló a Csillag!” – mondta szomorú képpel. „Csi-lág, Csi-lág!” – ismételte a katona, aztán beült a motorbicikli oldalkocsijába, kezében a Csillag kötelével. A motor hangjától ismét megriadt állat táncolt egy kicsit, de a kötél rántásának engedelmeskedve mégis elkocogott.
A fele rakományt, kévékbe kötött kukoricaszárat, kézben hordtuk a portára. Csak utána toltuk be a szekeret.
Már tavaszodott, amikor gazdámmal a piacon találkoztam. Áprilisi nap volt, malacot készült venni. Hívott, hát vele mentem. – Persze, mert mindig a kocsmában kötöttetek ki! – vetette közbe szemrehányóan a felesége. – Szóval, a piac végében, mindössze egy helyen, környékbeli szállásiak kínáltak négy apró mangalicát. „Hát ezek olyan semmire valók!” – jegyezte meg, úgy, hogy az árus is hallja. Aztán ráérősen nézegette a kocsiderékban szalma közé húzódott kis jószágokat. Mivel más érdeklődő nem akadt, így nagy hangon, magabiztosan kérdezte az árukat.
A kocsiba fogott ló bólogatni, nyihogni kezdett. Nyilván azt is csak szemmel tartja, a bordái is látszanak. Ilyen lehetetlen népség a szállási – súgtam oda neki. Ő meg csak úgy foghegyről szólt: „Tied a ló?” „Az enyém hát! Mér’ kérdi?” – mondta a kopott subájú szállási ember. „Akkor mért nem adsz neki rendesen enni? Összefeni az inát, nem látod?” Az eladó, de a gazdám is ideges lett, amit akkor nem igazán értettem. Nézte az almásderes jószágot, ahogy én is. A fene se tudja: tényleg csontsovány volt, mégis ismerősnek tűnt. „Mióta van nálad? Tudod, nekem egy hasonló, Csillag nevű volt!” Éppen úgy megnyomta az elejét a csillagnak, mint mikor a jószágot indította. A név hallatára újra nyihogni kezdett a ló. Erre aztán a szállási elmesélte, hogy egy késő őszi nap reggelén bent találta az udvarán. „Ott állt, egy fejlő volt rajta…” „Azon meg egy darab kötél.” „Honnan tudja?” – nézett csodálkozva a piacozó. „Hát, mert úgy vitte el az orosz a ház elől. Megvan a passzusa! Az nem köllött a rekvirálónak.”
A szállási a fejét vakarta. Igaz, nem lopta, hanem találta a lovat, vagyis hát az bitangolt be hozzá. Meg is örült neki, hiszen tőle is elvitték a sajátjait, de már most mi legyen? Álltak ott egymást méregetve. „Megveszem a malacaidat, a ló sorsát meg megoldjuk valahogy. Most vigyél haza. Kézben csak nem vihetek négy visító jószágot. Ha meg összekötjük őket, soha nem érek velük haza” – rendelkezett a gazdám, ellentmondást nem tűrő hangon.
Nem mentem velük. Igaz, nem is hívott senki. De azt azért láttam, hogy a szállási nyugat felé, a kálváriának vette az irányt a fogattal. Aztán a többit csak napokkal később tudtam meg. Mert üzentek értem, hogy lenne egy kis munka. Rögtön elmentem hozzájuk, hiszen igencsak fúrta a kíváncsiság az oldalamat.
A padon ülők összenéztek. Juliska néni meg is kérdezte: – No, mi lett? Mondja már, milyen okos volt az a ló? Igyekezzen, mer’ menni köll főzni!
A nógatásra Pista bácsi az asszonyokra nézett, föltolta kalapját a feje búbjára, úgy folytatta a történetet. – Szóval, amikor a ház elé értek, rászólt a szállásira, hogy fogja ki a lovat, de csak akkor engedje el, ha kinyitotta a kaput.
Az meg szót fogadott, leszerszámozta a jószágot, várt. Időközben a gazdám kinyitotta az istállóajtót, a hátsó udvar kapuját, majd a széles nagykapu mindkét szárnyát. A ló türelmesen állt. Amikor megérezte, hogy a fejlőt már nem fogja senki, lassan elindult. Átballagott a nyitott kapun, az udvaron, be az istálló sarkába a jászol elé. A régi helyére állt, és nyerített párat.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
