Havazott azon az estén. A hatalmas hópelyhek csenddel bélelték ki a világot, a lámpaoszlopok fénysávjaiban, akár egy megvilágított színpadon, gyors keringőben, összefogózkodva ereszkedtek alá. Kitartóan duzzasztották egyre magasabbra a termetes kupacokat. Az idő hasznavehetetlenül összeomlott, fölöslegessé vált. Csupán a jelen ragyogott nyugodt örökkévalóságban. Úgy tűnt, mintha nem is a hópelyhek esnének lefelé, hanem a világ sétálna az ég irányába.
Fények tűnnek fel az út mentén, szúrós reflektorszemek szakítják szét a havazás köntösét. Öreg hókotró tuszkolja maga előtt a havat, ami ívesen görbül ugró hullámmá a koszos gép előtt. Rakteréből pufajkás ember ütemesen lapátolja a sót a tükörsima útra. Munkájuk haszontalannak tűnik és szentségtörésnek. Egy féreg rág utat a világ gyümölcsén valamilyen cél nélküli, őrült ötlettől hajtva. Vagy pusztán csak azért, mert a féregnek „rágni kell”, hogy életben maradjon. A narancssárga jármű folytott pöfögéssel araszol előre, ablakai párásak az odabent ülők gyéren artikulált beszédétől.
– Kivettük a házat szilveszterre. Mán jól benne vótunk a buliba, amikor hív az üsmerősöm, s aszongya, tü Izéjéknek a házát vettétek-e ki? Mondom, igen. S garanciját kért-e? Igen. No, aszongya, aztot tü mán vissza nem kapjátok!
– Há’ hogy, ember?!
– No várjál, met én es eztet kérdezém tőle, hogy méges, ember, hogy ember? Aszongya, meg fogod te látni, hogy az úgyes kap valamit, s a garanciját visszatarcsa!
– Mocskos gazember, ember!
– Az. No, erre mü neki a bérendezésnek! Ott vótak neki ezek a régi fajta, dögnagy tévéi. No, azokból mü mind lapos tévét csináltunk!
– Jól tettétek, ember, mocskos gazember, ember!
– De várjál, hallod-e! A manzárdból még a lambériát es eltüzeltük! Az esszes ágynemüjiket csíkokra fel, s a kéménybe fentről bé! Oda többet nem jő a Mikulás!
– S a garancija?
– A garanciját ténleg nem adta vissza!
– Az egy ember, ember! Az gazember, ember!
– De ne féjj, met én osztán úgy megmondtam neki, hogy utána betegszabadságot kellett kivegyen!
– Menny el!
– Mondom neki, ide figyelj, patron úr! Te picsaszájú…
– Így megmondtad?!
– Én így, ember!
Az ég szorgosan tüntette el a hókotró nyomát, és puha gyapottal tapasztotta be a világ fülét a hangos szóáradat elől.
A sószóró ember konokul lapátolt, magában rosszallón mormogott, mint aki éppen hadat üzen a télnek. „Mi a francnak takarítsuk az utakot, amikor havazik? Akkor kéne, amikor már nem havazik. Mert akkor látszik, hogy takarítsuk, mert nem havazik. Másképp rejahavazik!”
A főutcák után a mellékutak következtek, tömbházak között kanyarogtak: pöfögés, a hótoló súrlódása a fagyott aszfalton, majd a fekete homokkal kevert só tompa puffanása. Amerre járnak, egy időre szétmállik a tél méltósága, és a házak bejárata előtt szétlepcsen a „valóság” kéretlen piszka.
– A kérést indoklás nélkül visszautasították!
– Métt?
– Met!
– No, hozz’sza ide a pappirokot, nézzük sza’ meg! Met lehet, csak egy formálitáte, s azétt dobták vissza.
– Lehet, hogy valami nincs kifizetve?
– Lámsza.
– Itt a listya.
– No, aszongya: Cost întocmire dosar [1] , megvan. Cost aprobare întocmire dosar [2], igen. Cost aprobare dosar… [3], costuri necategorizate [4], az ennyi la sută [5], s alte costuri [6]. Cost costuri [7]. Comision cost costuri [8],… comision calculare cost comision [9]…
– S doszár refuzát [10]!!!
– Ó, hagyj békit, így még jobban es jártál, hogy visszadobták! Met ha jóváhagyják, kijött volna az impozit calculat pe dosar aprobat [11], s ott osztán a bruttót nézik, s fizethetted volna az egészet előre! Met hijába írják, hogy comisionul nu se aplică [12], met a legea 12 din 1998 [13] azt mondja, hogy comisionul se aplică [14]!
– De csak după caz [15]!
– De ez mán după caz.
– Jajjj, iggen?!
– Met ha előre odaírod a rubrikába [16], hogy nu este cazul [17], akkor nem lenne după [18]. De most akkor după caz [19] van! – S még refuzát [20] es!
– Mocskos gazember ország! Töltsél, komi!
– Csak egésség legyen, Jenci!
– Látod-e, hogy’ havazik!
– Rendesen porozik belé!
– Hogy nyuvadnának belé!
A hóréteg már tekintélyesre növekedett. Csupán a hókotró és népe bolyong gazdátlan szellemként az utakon. Egy lakás ablakában kucorogva pizsamás gyerek mosolyog a kinti fehérségnek. Mögötte karácsonyfa fényei vibrálnak és vonnak játékos aurát a kíváncsi kisfiú köré: „Ez olyan, mint a tojásfehérjehab! Jó cukrosan!”
– No, feküdj le! Osztán nem tudsz felkelni!
– De még akarom nézni!
– Reggelig nem mejen el, ne féjj!
– Holnap nem viszel el szánkóval az iskolába?
– Feküdj le, azt mondtam!
– Jó, de akkor hóembert csinálunk-e?
– Ebből nem lehet, met friss. Nem tapad. Előtte meg kell loccsanjon.
– Még nézni akarom, olyan szép!
– Há’ mi a’?! Kérést kell-e béadjak, hogy lefeküdjél?! Takarodj az ágyba, te! Met örökkétig csak a hülyeség s a követelőzés állandó jelleggel! A kurvaistók baszott vóna mán havat s ünnepet!
Apró, szapora könnyek peregnek a szánkós-fenyőfás új pizsama gallérjára: „Pukk, pukk, pukk”. A hókristályok belebegnek a szobába, és lehűtik a forró arcocskát, kipirult füleket. Kócos fejében ajtót nyit az álom, és vándorolni hívja. Havas tájakra gondol. A felnőttek fülét pedig betömi a só. Szutykos latyakká sorvasztja lelküket. A felnőttekében alig tud havazni, és ami lehull, az gyorsan olvadni kezd. Mert ők, akár a hóvihar, úgy szórják a szájukon át a sót egymás fülébe, szemébe. A hópelyhek fel akarják emelni a világot. De a világ dög nehéz, akár a só. Néha havas telekről álmodom.
1 dosszié összeállításának ára (román)
2 dosszié összeállítása jóváhagyásának ára (román)
3 dosszié jóváhagyásának ára (román)
4 kategorizálatlan kiadások (román)
5 százalék (román)
6 más kiadások (román)
7 kiadások ára (román)
8 kiadások árának jutaléka (román)
9 kiadások ára kiszámításának jutaléka (román)
10 visszautasított dosszié (román)
11 jóváhagyott dosszié után számított adó (román)
12 a jutalék nem számítandó (román)
13 az 1998/12-es törvény (román)
14 a jutalék számítandó (román)
15 esetenként (román)
16 rovatba (román)
17 nem áll fenn (román)
18 szerint (román)
19 esetenként (román)
20 visszautasított (román)
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.