Légiposta
Kedves Kate!
Nem várom a légipostát, mert már nem írsz nekem. Régi leveleid úgy hullottak ki a szekrényemből, mint száraz falevelek az aludni tért fáról. Ezek az én emlékeim rólad, amiket most újra összeszedek, hogy lenyomassam a kapcsolatunk soha el nem készült krónikájába. Még látszik némi erezet agyam falán kirajzolódni, de már senki sem tudja, milyen fának indult. Régóta nem öntözzük, nem tápláljuk, és a gyökerek már nem kapaszkodnak a földbe. Elveszett a szelek szárnyára épített alap.
Vasmadáron jött a vörös hajú vérrokon Adelaide-ből az elérhetőségeddel. Először csak egy cím voltál felkaparva egy fehér boríték jobb alsó sarkába, aztán egy tablókép gemkapoccsal a jobb sarokba tűzve. A göndör barna hajú lány mosolya volt az egyetlen ismerős dolog kifordított világodban, ahol karácsonykor a tengerparton napoznak, ahol télen van a nyári szünet, és ahol az emberek helyett az állatoknak van erszényük. Később megismertem a teheneteket, Betsyt és a farmotokat. Ezt mind te mesélted, mintha az Ausztrália kislexikont másoltad volna le, csak a mosoly mögé nem láttam soha. Vajon azért küldted éppen ezt a képet, mert tetszeni akartál a messzi országból való fiúnak? Vagy csak kimaradt egy kép a családnak szántak közül, és elküldted a gyenge angolt beszélő nyomorultnak? Egy biztos: egyszer csak nem jött több levél, és én már nem várom a légipostát.
Leveleidet mintha a közigazgatási hivatal gépén pötyögted volna, ahol a kedvesség nyomtatójában udvariassággá száradt a festék. Lelked tintája sosem folyt a papírra, bár én sem tudtam neki itatóspapírt adni. Nem bántam, hogy hajad helyett a lézernyomtatás illata lehetne csak a romantikánk, mely talán repülőjegyet is printelt volna idővel. Vagy Shakespeare nyelvén szerelmet hazudva feladtam volna magam postán (is). De te ezt a csomagot nem vártad oly izgatottan és vágyakozón, felvétetlenül küldted vissza a feladónak. Téves cím!
Így már nem várom a légipostát. Hiszen a leveleket ma már boríték helyett bitekbe csomagolják.
Meghalt az édes várakozás, és a türelemmel közös sírba temették. Fele annyit sem gondolok rád most, amikor a billentyűket böködöm, mint amikor tollamat szorongattam, és izzadtam ki magamból a vonalakat, mint egy elsős diák, csak hogy el tudd olvasni. Máskor a hideg fémtestet képzeletben puha ujjaddá melengettem. De ehhez már öreg vagyok, és már csak a kapuig megyek, amikor a nyugdíjat hozza a postás. Pedig érdekelne, milyen az ausztrál nyugdíj. Ki tudja, talán kérges tenyerű zsémbes gazdasszony vagy már kilenc unokával és egy Betsy nevű tehénnel. De ez már nem az a tehén. Beírtam nevedet a keresőbe, de nem talállak a száztizenötezer Kate között, nincs pont olyan göndör és pont olyan barna hajú, mint a képen. (Vajon e világon vagy még?) Csak a mosolyt találtam meg másokon, de még mindig nem látok mögötte semmit. Pedig már ültem repülőn is...
A rendszer elvetette a levelet.
2021. február 6.
A jegyüzér
Uram, egy pillanatra álljon csak meg, hogy egy életre szóló élményben legyen része! Hallotta, hogy Hollósi, a híres zongoraművész játszik ma este? Itt van rajta a plakáton. Látja ezt a jegyárat? Hát ez rablás, mert a helyi szervező ráteszi a maga hasznát! De én tudok magának olyan jegyet, amely előadói kedvezményt ad. Nem tömjük a nyerészkedő szervezők zsebét. A kultúra legyen ingyenes. Vagy ha nem is ingyenes, legalább jutányos.
Hogy nem szereti a zongorazenét? Hát itt a legjobb alkalom, hogy megszeresse. Hollósi a legnagyobb virtuózok egyike. Tessék, hogy én jegyüzér? Jobban szeretem a „kultúra jószolgálati nagykövete” megnevezést. Hogy lássa mennyire így van, magának fél áron odaadom a jegyet. Itt van a frakkom belső zsebében. Hogy néznék ki a hirdetőtábla mellett a munkásruhámban? Hitelesség is van a világon. Látom, maga igazi jó szemű és vájt fülű ember, magának negyed áron is odaadom a jegyet. Nem kérem, ez nemcsak egy darab papír. Hogyne engednék be az előadásra, mondtam: előadói kedvezmény, családtagoknak. Frakkban adom magának ingyen, csak vigye, mert égeti a zsebem. Nem, nem loptam. Kaptam. Ez a büdös kölök mindig küld nekem jegyet minden egyes koncertjére. Ez a bosszúja, mert nem bírtam kiverni belőle a klimpírozást. Pedig aprítottam rendesen, mert fájt tőle a fejem.
Hollósi becsületszavamra mondom, hogy mindent megpróbáltam. Azt akartam, hogy mesterember legyen belőle, villanyszerelő, mint én vagyok. De ő titokban gyakorolt, amikor én kocsmáztam. Térden állva könyörgök, vigye el a jegyet, hogy ne kelljen hallanom a gyönyörű játékát!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júniusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.