Élt egy szép királylány a faluban. Legalábbis ő apját tartotta a leghatalmasabb királynak. Kastélyában rózsaszín szobája és baldachinos ágya volt. Amikor megtanult járni, már pukedlizni is tudott. A gardróbjában csupa rózsaszínű ruha volt, kivéve azt az egyet, amelyiket az első báljára álmodott meg: a világoskék abroncsos nagyestélyit a ruhaállványon tartotta. A falusiak többször látták, hogy a falitükör előtt gyakorolja a tánclépéseket a nagy napra. Azt suttogták róla, hogy álomvilágban él, egy padlásszobában. Akik kicsit együttérzőbbek voltak, azok életre alkalmatlan gyermeket nevelő szülőket és túlféltést sejtettek a háttérben. Annyi bizonyos, hogy ők nem tartották magukat a lány alattvalóinak. Ő Lili volt, az apja pedig Józsi, a villanyszerelő, aki apránként próbálta felújítgatni a düledező falusi kúriát a dombon.
De a királylány toronyszobájába nem jutottak el ezek a hangok. Ő csak a naptárt figyelte, mert már elkezdődött az a báli szezon, amire egészen eddig várt. Már tizenhét és fél éves lesz, vagyis elég idős ahhoz, hogy találkozzon az ő szőke hercegével. Tulajdonképpen az se baj, ha barna, csak fogja karon és vigye a parkett közepére. Elrablást és sárkány legyőzését nem kívánta, nem szerette a véres jeleneteket. Csak legyen meg a pillanat, amikor minden szem rájuk szegeződik. A bál után pedig elvonulnak, és boldogan élnek majd, amíg meg nem halnak.
Lili piros karikával jegyezte be magának a nagy napot. Nem sejtette, hogy a szőke herceg arcán is ugyanolyan pirosság jelenik meg, amikor meglátja őt. A férfi bár elegáns volt, nem tűnt sem délcegnek, sem bátornak. A királylány nem tudhatta, hogy a sárkánynál nagyobb ellenféllel küzd. A „barátai” egyfolytában azzal cikizték, hogy szerelmes, hogy bizonyára ő is bolond, ha ezt a lányt akarja táncba vinni. Ő mindvégig tagadott, és tagadását bizonyítandó, nem kérte fel a királylányt táncolni, pedig tekintetük többször is találkozott. Bár a szemek vágyat villantottak, a makacsság és a félelem ólomlábai nem mozdultak.
A reptér: az értelmetlen szabályok gyűjtőhelye, a csordaszellem fő szimbóluma. De nyugodj meg, a cél lebegjen a szemed előtt! Szállj be a szárnyas uborkásüvegbe! Így próbáltam magam nyugtatni, de az izgatottságtól alig találtam meg a személyzeti hívógombot, amikor felszálltunk. Pedig ott volt az övek becsatolását jelző lámpa mellett, de már a terv további lépései jártak a fejemben. Közben minduntalan igyekeztem magamtól elüldözni a kínos kérdést, hogy mit fognak szólni a többiek. Talán ezzel őt is megalázom? Így vagy úgy, sosem tudod meg, ha nem tartod magad ahhoz, amit elhatároztál – biztattam magam. Majd hosszan csengettem, és türelmetlenül a két üléssor közé néztem. Akkor tűnt föl. Kislányos vonásai alig változtak valamit, így azonnal megismertem. Úgy éreztem, lelassul az idő, amíg a székemig ért. Amikor közel hajolt, nem voltam benne biztos, hogy a suttogásom elnyomja a szívverésemet:
– Hallod a zenét?
– Nem uram, ezt csak ön hallja, minden székhez külön fülhallgató tartozik – mondta, de mire a betanult mondat végére ért, az arcán átfutó pillantásból láttam, hogy felismert. Így én már határozottan mondtam:
– Nem azt a zenét – és hogy szavaimnak nyomatékot adjak, felálltam a helyemről, és a kiállva a kis „utcába” meghajoltam előtte úgy, ahogyan az úrhölgyeket szokás felkérni.
Amikor válaszul megfogta a kezem, tudtam, hogy együtt beléptünk egy párhuzamos világba. Már nem a repülőn voltunk. Eltűntek a döbbent arcok és az értetlen tekintetek. Lili egyenesen a szemembe nézett, teste egészen hozzám simult. A szívünk egy húsz évvel ezelőtti tánc ritmusára vert. Ki mondta, hogy repülőgépen nem lehet táncolni?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.