Kalifornia, Los Angeles
Már vagy háromszor kerültem meg a tömböt, mikor egy flancosan elegáns Lincoln limuzin kanyarodott el a járda mellől, úgy harminclábnyira a Security Bank magas boltozatú bejáratától. Becsusszantam a helyére. Nem zártam be az ajtót, a motort pedig hagytam üresben berregni.
Lazán besétáltam a bankba, el a nagydarab biztonsági őr mellett, és már léptem is egy szabad pénztárhoz.
Rövidre nyírt, lánghajú csinibaba ült az ablak mögött. Elsápadt, amikor közöltem vele, hogy számlám ugyan nincs, de azért elvinnék annyi készpénzt, amennyit csak bele bír gyömöszölni egy nagy alakú borítékba.
− Azt nem tehetem – mondta. – Hiszen ez… ez rablás!
– Pontosan – mondtam én. – De mindketten tudjuk, hogy a bank biztosítva van, úgyhogy senkinek nem lesz kára. – Egy pillanatra kivillantottam bőrdzsekim alól a kopott markolatú 45-ösömet. – Gondolom, nem szeretne golyót a homlokába.
Öröm volt nézni, ahogy nyitja a széfet, és finom hosszú ujjaival degeszre tömi a borítékot.
Félúton jártam a kijárat felé, amikor felvisítottak a riasztók. Erre a biztonsági a fegyveréhez kapott.
– Hagyd csak szépen a helyén azt a szép fényes fegyveredet, cimbi! – szisszentem rá, s előrántottam a stukkert
De ő csak tovább cihelődött.
Kétszer húztam meg a ravaszt. Megspékeltem a vállait egy-egy ólommal, amitől úgy felkenődött a falra, akár a romlott lekvár. Aztán előrebukott, és látványosan eldőlt, mint egy rosszul kitámasztott kerékpár.
Kitört a pánik.
Szirénázó rendőrautók robogtak be az utcába, így hiába pöfögött odakint menetre készen a lopott verdám, esélyem sem volt, hogy eljussak hozzá.
Beugrottam a pult mögé, és miután ráleltem a hátsó ajtóra, szitává lyuggattam, s kitörtem az épületből.
Menekülés közben botlottam bele a palotapincsibe. Egy vörös téglákkal burkolt hátsó udvarban csücsült. Érces hangon vakkantgatott bele a vakvilágba és finom, gyors mozdulatokkal vakargatta a nyakát tappancsával, ami fehér volt fölfelé, egészen az első hajlatig.
Rohantam volna, de az apró kis jószág játékosan sertepertélni kezdett lábaim körül. Bukdácsolva haladtam tőle, ami egy idő után már kifejezetten bosszantott. Világéletemben szerettem az állatokat, de ő most az idegeimre ment. Végül olyat tettem, amit azonnal megbántam. Olyan erővel rúgtam oldalba, hogy nyüszítve nekicsapódott egy kerítésoszlopnak, ami pontosan derékba kapta. A tompa robajt követő reccsenő hang elpattant száraz ágra emlékeztetett. A pincsinek elroppant a gerince. Élesen felvisított, megrándultak párszor a hátsó lábai, aztán valami láthatatlan erő egyenes merevségbe feszítette. Kapkodva szedte a levegőt, s úgy sírt, akár egy kisgyerek. Nem tudtam csak úgy ott hagyni. Odamentem hozzá, és megsimogattam a fejét. – Ha tudnék rajtad segíteni pajtás, hidd el, megtenném – mondtam neki. Simogattam a fejét, és azt kívántam, bárcsak csoda történne.
A kutyus kinyújtotta rózsaszín nyelvecskéjét, megnyalta a kezem, aztán elment. Szemei bepárásodtak és megdermedtek. Levettem fekete bőrdzsekimet, s gondosan ráterítettem.
Lendületbe hoztam magam, végül a Williams Road egyik félreeső parkolójába feltörtem egy homokszínű Fordot. A biztonság kedvéért elcsalinkáztam néhány mellékutcán, majd áthajtottam a Franklinen, rá a Los Felizre, és a folyó felé vettem az irányt. Egyszer csak feltűnt mögöttem egy járőrkocsi. Suhant, mint a meszes. Nem tudhattam, utánam kóricálnak-e, vagy csak épp erre ette őket a fene, de nem kockáztattam. Tövig nyomtam a gázpedált, kitörtem a belső sávból és csikorogva bevágódtam az égbe nyúló villanypóznákkal szegélyezett Golden Streetre.
Egy Robinson Crusoe-külsejű hajléktalan, rozzant babakocsiját maga előtt taszigálva épp lelépett a járdáról; egyenesen elém.
Félrerántottam a kormányt és eszelősen rátapostam a fékre. A keresztbe fordult kerekek visítva szánkóztak az úton. A jobb első gumi végül megadta magát a finom szemcséjű aszfaltnak, és kaffogva lemorzsolódott a felniről. A kocsi lomhán megbillent, imbolyogni kezdett, aztán megbicsaklott s átfordult néhányszor az aszfalton. Kirobbantam a szélvédőn. Pörögve szeltem a levegőt, s amennyire meg tudtam ítélni, egyenesen egy villanypózna felé. Egyetlen, elképesztően rövid pillanatig úgy látszott, talán elkerülöm. De nem. Fejembe őrjítő fájdalom hasított, s olyan hangot adott, mint amikor egy érett görögdinnye földet érve szétloccsan.
Ijesztően sötét, néma csendbe ernyedtem. Hirtelen éles fény villant, mely bizsergetve körülölelt, gyengéden belém ivódott, megpörgetett, s könnyedén a levegőbe emelt, mint friss hópihét a szél. Lepergett életem filmje, aztán forogni kezdett minden, s magával ragadott a centrifugális erő, ami egy aranyló fényalagúton át az ég felé taszított… túl a felhőkön, túl mindenen…
Egy békés, nyugalmat árasztó helyiségben találtam magam. Alacsony, kopasz kis emberkék között, akik valami csillogó tűzpiros anyagból szőtt kámzsaszerű öltözéket viseltek. Szinte lángolni látszottak a helyiség narancssárga ragyogásában.
– Messziről jön?
Tétován bámultam egy ősz szakállú, nagy orrú, hajlott hátú apóka kérdő szemébe. Vén volt, akár az országút, s ez meg is látszott rajta. Csaknem átlátszó, hosszúkás tar fejére rettentő mély barázdákat véset a múló idő. Úgy állt ott az ismeretlen jelekkel telerótt, magasan a feje fölé nyúló fém botjára támaszkodva; mintha a világ minden gondját ő hordozná satnya vállain.
– Messziről jön? – ismételte meg a kérdést.
– Csak innen a Golden Streetről – feleltem.
– Megmondaná, kérem, a nevét, hogy azonosítani tudjuk?
– Robert Satriani.
Erre a fura kis kopaszok egyike kiterített egy rézveretes, vastag, elnyűtt, szamárfüles könyvet, s mikor a többiek köré ültek, hümmögve lapozgatni kezdte visszafelé.
A társaság belemélyedt a sárguló lapokon látható kusza írásjelekbe. Végül az apóka felém fordult.
– A sors könyvébe meg vagyon írva, hogy ön még nem léphet a hetedik szintre. Bűnbe hajló eddigi életei miatt még nem jött el az ideje – szólt. – Mi, a Hetedik Szint Lélek Ítészei ezért úgy döntöttünk, hogy a végső megújulásig önnek még végig kell élnie egy életet a Földön. Az utolsó életformájánál azonban figyelembe vettük az ön érzelmi beállítottságát.
Mielőtt még bármit is szólhattam volna, vakítóan fehér, örvénylő fénysugár zuhant rám, ami magába szippantott, s szédítő erővel a mélybe rántott…
Iszonyú melegem volt, és valami nyomasztó súllyal nehezedett rám. Tettem néhány ficánkoló mozdulatot, s talpra vergődtem. Egy fekete bőrdzseki csúszott le rólam. Felemeltem az egyik hátsó lábam és néhány pisicseppet spricceltem rá, hogy mindenki tudja: az én tulajdonom. Aztán vakkantottam párat, csak úgy bele a vakvilágba. Majd lecsücsültem a vörös téglákkal burkolt udvaron, és finom, gyors mozdulatokkal megvakargattam a nyakamat tappancsommal, ami fehér volt fölfelé, egészen az első hajlatig…
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.
