Amikor a mentő beszállította a megyei kórház akutosztályára, már éjfél felé járt az idő. A vizsgálóban éles fény uralkodott, ami még a mentősök szemét is bántotta. Amikor átadták, az ügyeletes adjunktusnő kikérdezte a két mentőst, akik ugyanazt mondták el, amit még a mentőautóban írásban rögzítettek: 27 éves nőbeteg, a nyakán körben vágások, amiket a balesetin összevarrtak, gézlapokkal beragasztottak, melyek itt-ott átvéreztek, mire a betegfelvétel megtörtént. Egy szál bugyira vetkőztették, majd ráadtak egy kórházpecséttel ellátott fehér hálóinget. Megmérték a súlyát, a vérnyomását. Bevezették a 6-os számú kórterembe, ahol a két ágy közül a fal mellettit választotta.
A 6-os számú kórtermen van csak egyedül gombfogantyú az ajtón. Kijutni a szabad térbe, a folyosóra is lehetetlen. Egy hatalmas vakablak köti össze a vizsgálót a kórteremmel. Ezen át lüktet a 6-os számú kórterem lakóinak kínosan kínzó élete. Nővérek váltják óránként egymást, éjjel-nappal monitorozzák a kórtermet. A három beteg hamar összeszokik, olykor falaznak is egymásnak, ahol tudnak, de például ha már két percnél hosszabb ideig tartózkodik valamelyikük a mosdóban, rányitja az ápolószemélyzet a vécéajtót, hogy vajon mit csinál. A legapróbb kihágásért is kulcsos bilincs jár egy órára, bár ez attól függ, mekkora szabályellenességet követett el az illető, így lehet akár két óra hossza is. A kikötözésben a legkellemetlenebb az orrviszketés, ezt muszáj zsebkendővel megtenni a szobatársért, különben bele lehet őrülni. A 6-os számú izoláló kórterem lakói ugyanis nem Mojszejkák és Gromovok, egyelőre legalábbis, de odabent, ha időben ki nem menekíti őket a családjuk, bizony gyakran a téboly lovasaivá válhatnak.
Mint másik két szobatársa, önveszélyeztetett magatartása miatt került a 6-osba. Borotvával vágta meg öt helyen a nyakát, az öt seb bőségesen vérzett, a varrat mentén is. Egy féltékenységi jelenet áldozata volt, de túlélte. Rajongott az unikornisokért. Legalább féltucatnyi plüss egyszarvú feküdt az ágyán. Csodaszépen rajzolt. Egy éjjel a vizsgálóból beszűrődő fényforrás különös optikai törését kihasználva rajzolta le szobatársait, akik figyelmeztették, hogy ne firkálgasson éjnek évadján, mert bár ők sem alszanak, de legalább mímelni „illik” a pihenést, különben jön a retorzió. Előbb szóbeli, majd tettlegesség is. Értett a szóbeli figyelmeztetésből, nem kért a nyikitai módszerből.
Másnap a reggeli fél 8-as vizit után a reggelit beszervírozták a 6-os számú kórterembe. Ilyen kiváltságosok csak a 6-os lakói voltak, a többi kórterem betegei csak a folyosón álló asztaloknál étkezhettek. Az ebédhez járó pogácsa is hamar elfogyott, már-már kísértetiesen gyorsan, akár abban a bizonyos Örkény-novellában. Ragaszkodott a pogácsás-zsírfoltos papírtányérokhoz. Először senki nem értette, mi célja velük, de később kiderült, hogy eltulajdonították tőle az összes papírlapot és íróeszközt. Egy aprócska ceruzát tudott csak a vécépapír-gurigába elrejteni, és a pogácsás tányérokon kívánta kiélni a rajzálmait. Csodálatos unikornisokat rajzolt a paplan alatt a sötétben.
A két lakótársát is gyakran megfigyelte. Az egyikkel nagyon hamar összebarátkozott. Az állandóan olvasott volna, a vécébe is azért járt, de egyszer utána eredtek, és kicsapták rá az ajtót, majd nagy dulakodás árán elkobozták tőle a könyvét, és az ágyába parancsolták. Mivel nem volt hajlandó elhagyni a mellékhelyiséget önként, jött a két betegápoló, akik a hónaljánál fogva úgy megemelték, hogy a lába sem érte a földet, és rádobták az ágyára. Két nap múlva kék foltok jelentek meg a hónalja környékén, de erről senkinek sem lehetett tudnia. A harmadik szobatárs gyakrabban volt leszedálva, mint ők. Nappal sokat aludt, de minden éjjel, pontban fél 2-kor leszállt az ágyáról, mezítelenre vetkőzött, és alhasára szorított kézzel körbe-körbe forgott, úgy kellett elkapni.
A harmadik ilyen esetet már kifigyelték a nővérek, így azok rohantak be, hogy leállítsák a félálomban táncoló lányt, aki egész nap azt mantrázta, hogy terhes, és nézniük kellett a többieknek, hogyan gömbölyödik a hasa.
„Normális” esetben maximum két hetet lehet ilyen mesterséges állapotok között kibírni, utána jön a bekattanás. Persze idegrendszere válogatja, de jobbára tizennégy nap után kiengedik a 6-osból a beteget, és átterelik egy normál kórterembe, ami még mindig a zárt osztály ugyan, de emberibb játékszabályokkal. Az álterhes lányt még napokig bent tartották, a könyvbuzi csajért a szülei jöttek. Az unikornislány pedig újabb szobatársakra talált, majd kikerülve az életbe, harmincévesen raktárosként dolgozott, amíg meg nem halt…
*
Mojszejka egy őszi, esős napon elővette a két papírtányért, amelyeket emlékbe kapott tőle. Nézegette őket. Most vette csak észre, hogy az egyikbe a saját, a másikba az ő arcképét rajzolta az egyszarvúak képének helyébe.
Mojszejka aznap mindvégig a patás lábait nézte, majd belenyerített a sörényes éjszakába.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 14-i számában.)
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.
Erika férje nem érez szagokat, újságolta Lacinak a felesége. Andi informatikát tanított, Erika a kolléganője volt. Mikepércsen laktak, néha elhívták Andit és Lacit szalonnát sütni. Olyankor mindig volt némi vita, ki vezessen. Laci szívesen sörözött volna Ferivel, Andi viszont azt mondta, Erika megígérte, hogy lesz finom édes vörös bor az apjától, feltétlenül kóstolja meg.