Lakatos Mihály: Cirkusz

2020. augusztus 26., 08:30
Debreczeny Zoltán: Finn (akril, vászon, 40 × 40 cm, 2015)

Lajos éppen hazafelé araszolgatott a délutáni dugóban, amikor az első tünetek jelentkeztek. Nem az ilyenkor szokásos dührohamról volt szó, hanem egy apró, diszkrét fájdalomról, amelyet lágyéka táján érzett, tűszúrásszerű élességgel. Ezt rögtön erős viszketés követte, amit ujjaival a nadrágon keresztül próbált semlegesíteni, eredménytelenül. A siker azon múlt, hogy mire a farmer durva szövetén át elért volna a kérdéses helyre, hátulról rádudáltak, hogy guruljon előrébb. Jobb kezét a szélvédő horizontjára emelve kért elnézést a késlekedésért, s egy gázfröccsel befutotta a felszabadult másfél méternyi távot. Miközben behúzta a kéziféket, érezte, hogy combhajlatában újabb merényletet követtek el. A viszketés fokozódott, s ő hiába próbált egyre kétségbeesettebben bejutni a helyszínre, a nadrágszíja ezt kötelességtudóan megakadályozta. Most már jól jött volna egy kiadósabb egy helyben állás, hogy amúgy istenigazából nekivetkőzzön, de mintha minden összeesküdött volna ellene: a sor mindegyre haladt egy békaugrásnyit, és a szomszéd sávban autózó idősebb hölgy is egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a heves lefelé nyúlkálást. Hiába, nem mindenkinek telik sötétített szélvédőre. Felsőtestét mereven tartva rámosolygott, s közben öklével egy erőteljes ütést mért combja belsejére, ahol a terroristát sejtette. Hasztalan. Úgy látszik, egy profival akadt össze. Próbálta kikapcsolni az agyát, elvonatkoztatni a nadrág alól érkező erős ingerektől, kevés sikerrel. Amikor végre kiverekedte magát a sorból, és elgyötörten befordult a kertvárosi utcákba, nem állt meg, mint ahogy tervezte. Már tudta, hogy nem hangyával van dolga, mint kezdetben jámborul hitte. A hangya sem könnyű eset, de törékeny jószág, rég szétmállott volna a combjára zúdított ütések alatt. Nem, ezúttal egy igazi dúvad került az alsógatyájába. Egy bolha. Egy kemény fejű vérszívó. Hálás volt az öreg hölgynek, amiért szigorú tekintetével elejét vette a vetkőzésnek. Ha kiugrik, bottal üthetné a nyomát. Ez a fenevad képes lett volna berendezkedni a kocsiban, hogy aztán nap mint nap szívószálazza a vérét. Hazaérve korát meghazudtoló fürgeséggel száguldott fel a társasház lépcsőin. Épp csak odavetett egy mogorva köszönést a családtagoknak, máris fordult be a fürdőbe. „Apátokat megint felhúzták a kölykök az iskolában” – sóhajtott fel az asszony.

Lajos a bosszúszomjtól lihegve dobta le ruháit s kezdetét vette a hajtóvadászat. Ölte a méreg, amiért az interneten korábban nem nézett bolhaelfogó videókat, vagy nem keresett rá legalább egy szimpla leírásra, de most már nem tehetett semmit. Amatőrként, célszerszámok nélkül kellett nekilátnia a műveletnek. A hófehér padlócsempe azonban segítségére volt. Negyedóra múlva diadalittasan jött elő, hüvelyk- és mutatóujja közt a magányos terroristával. „Nézzétek! – mutatta az odatóduló családtagoknak. – Ez a féreg hétszer szúrt a combomba az iskolától hazáig, de elcsíptem.” „Kiáltott valamit, amikor elfogtad?” – érdeklődtek a fiúk. „Lehet, de nem beszélem a nyelvét” – mosolyodott el fanyarul. Már éppen likvidálni akarta a konyhaasztalon, amikor Pali, a hetedikes, rászólt. „Várj egy percet! Hadd hozom a telefonomat. Egy ilyen több ezer lájkot ér!”

És gondosan felvette, amint apja a bolha (azaz saját) vérét ontja az asztallapon. A jelenet „Kivégzés” címmel jelent meg a „legnépszerűbb közösségi oldalon”. Pár perc múlva az internet felrobbant. Több ezer megosztás, dühös, tiltakozó, elítélő bejegyzések tízezrei, alig néhány lájk.

„Ki ez az állat?!!” – indított egy férjezetlen hárpia, civilben állatvédő. „Egy bolha, kezitcsókolom. És nem ki, hanem mi” – válaszolta jóhiszeműen egy nyugdíjas magyartanár, kezdő felhasználó. Őt szimplán lehülyézték.

„Szegény, szegény kis bolha… Milyen kétségbeesetten küzdött az életéért…” „Hogy könyörgött a hóhérnak, kis ugrólábait összetéve…” „Mákszemnyi kitinpáncél a durva szarulemez ellen. Hol itt az esélyegyenlőség?!!” „Tegyünk a gyűlölet ellen!” „A bolhákat megölik, ugye?” „A nyugati kultúra végnapjai...” „Mindig kísérteni fog az a reccsenés... És ezt gyerekek is látták! Miféle ember az ilyen?!” „Hány állatfajnak kell még eltűnnie miattunk?!” „Nono, egyetlen nőstény bolha akár napi 50 petét is lerakhat” – tette szóvá egy ebből élő rovarirtó. „Őt is hazavárták! – zokogott fel erre az internet. – Mi lesz a kis árvákkal???”

Sokan bolhára cserélték a profilképüket. Aztán valaki villámgyorsan kiderítette, hogy a tettes tanár. Az internet népe elszörnyedt. „Hogy lehet ilyen embert gyerekek közé engedni?! Mit tanulhatnak ők ettől az alaktól?!”

Lajos aznap éjjel viszonylag nyugodtan aludt, csak négyszer ébredt fel vakarózni. Másnap gyanútlanul nyitott be a tanáriba. Nagy megdöbbenésére nem fogadták a köszönését. Mindenki lesütött fejjel tett-vett, a biológia-tanárnő kisírt szemmel üldögélt az asztal sarkán. Az udvarról beérkező, mindig hetyke tornatanár azonban hátba veregette: „Fel a fejjel, én is ezt tettem volna a helyedben.”

Ekkor nyílt az igazgatói iroda ajtaja: „Lajos, gyere be!” Lajos tanácstalanul nézett a többiekre, majd belépett. „Csukd be az ajtót!” A mindig izzadó, pocakos igazgató hellyel kínálta, ő is leült, s miután végigfektette nyakkendőjét a hasán, feddőn nézett rá. „Mondd, mire volt jó ez az egész? Miért tetted?” „Mármint… micsodát?” – dadogta a férfi. „Mit, mit… Miért ölted meg?” – emelte fel hangját a főnök. „Kicsodát?!” „Hát azt a bolhát!” – üvöltött fel az igazgató. Majd óvatosan körülnézve lehalkította a hangját: „Vagy ha már megtetted, mi a fészkes fenéért raktad ki a netre?!” Lajos megdermedt, közben átcikázott agyán a felismerés. „Nem én, a gyerek – mondta végül, az ártatlanok nyugalmával –, s mi van abban?” „Hogy mi?! – jött az újabb fortissimo. – Az, hogy civilizált ember nem tesz ilyet! Nem öl meg csak úgy egy állatot! Mi vagy te, hentes?!” Majd halkan, szinte suttogva: „Hát melyik világon élsz? Nem nézel tévét, nem olvasol híreket?” „Ugyan már, csak egy bolháról van szó… Te mit tettél volna?!” „Ezt most hagyjuk. A kérdés inkább az, hogy mit teszek ezek után?” „Ezt hogy érted?!” Az igazgató szánakozva csóválta meg a fejét: „Te tényleg álomvilágban élsz. Vagy a múltban. Hát nem érted?! Itt csak erkölcsi bizonyítvánnyal lehet dolgozni… A gyilkosokat kilöki magából a rendszer.” Mint gyors döntésekhez szokott ember, két kezével a fotel karfájára csapott, s ugyanazzal a mozdulattal fel is állt: „Nézd, várok huszonnégy órát. Ha az ügy elül, rendben, ha nem, lépnem kell.” Lajos hitetlenkedve emelkedett fel a székről: „Ez őrület, agyrém.” Az igazgató bólintott, mint aki egyetért, hanem a tekintete hideg volt, már-már megvető. „Mivel tegyem jóvá? Fogadjak örökbe egy bolhát…? Neveljem fel a kicsinyeit?” – próbálkozott Lajos, de választ már nem kapott.

Aznap este a bűntudattól gyötört Palival vállvetve próbálta meggyőzni ártatlanságáról a kommentelőket. Hasztalan. „De hát megcsípett… hétszer is!” – írta ki az idővonalára. „Tipikus! Az áldozat hibáztatása!” – jött a válasz IQ55-től. „Szívta a vérem! Jogom van a saját véremhez!” „Kirekesztő!” – posztolta ki azonnal antifa68. „Je suis bolha” – pötyögte be három könnyező emotikonnal kekharisnya18.

Késő este már azon ujjongott az internet népe, hogy a körzeti rendőrkapitányság feljelentést tett ismeretlen tettes ellen, állatkínzás alapos gyanújával, meg hogy az egyik helyi lap „Börtönt az állatkínzónak!” címmel nagyszabású kampányt indított a bolhák védelmében. „Melyek ráadásul őshonosak is” – tett rá egy lapáttal egy ismeretlen szakértő. Pali hiába próbálta eltüntetni a felvételt, már több ezren megosztották, s valaki fel is címkézte: „A nyugalom megzavarására alkalmas videó”. Sőt őt is kikezdték, mondván: ahelyett, hogy az áldozat segítségére sietett volna, közömbösen filmezte a jelenetet a telefonjával.

Egy szó mint száz, az ügy nem ült el, s az igazgató, mint vállalhatatlan személyt, másnap kirúgta Lajost, a kerület legjobb irodalomtanárát, háromgyerekes édesapát. „Sajnálom – mondta, s nem nézett rá –, nem velem állsz szemben, hanem a rendszerrel.”

A parkolóban a tornatanár lihegve érte utol. „Hallottam, mi történt. Épp most adtam be a felmondásomat, megyek a cirkuszhoz, artistának. Még fiatal vagyok és ott jobb a fizu. Nem jössz velem?” „Én?!...Ugyan...” – legyintett szomorú mosollyal Lajos. De hirtelen visszafordult: „Állatokkal is lehetne ott foglalkozni?” A tornatanár vállat vont: „Gondolom... Azt hallottam, az elefántidomár éppen segédet keres.” „Rendben. Akkor jövök!” – mondta Lajos. És amikor nem látta senki, vészjóslóan elmosolyodott.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. július 7-i számában.)

Legnézettebb
2020. október 23., 07:26
2020. október 21., 06:58
2020. október 24., 21:28
2020. október 26., 03:15
2020. október 24., 17:24