Lajos éppen hazafelé araszolgatott a délutáni dugóban, amikor az első tünetek jelentkeztek. Nem az ilyenkor szokásos dührohamról volt szó, hanem egy apró, diszkrét fájdalomról, amelyet lágyéka táján érzett, tűszúrásszerű élességgel. Ezt rögtön erős viszketés követte, amit ujjaival a nadrágon keresztül próbált semlegesíteni, eredménytelenül. A siker azon múlt, hogy mire a farmer durva szövetén át elért volna a kérdéses helyre, hátulról rádudáltak, hogy guruljon előrébb. Jobb kezét a szélvédő horizontjára emelve kért elnézést a késlekedésért, s egy gázfröccsel befutotta a felszabadult másfél méternyi távot. Miközben behúzta a kéziféket, érezte, hogy combhajlatában újabb merényletet követtek el. A viszketés fokozódott, s ő hiába próbált egyre kétségbeesettebben bejutni a helyszínre, a nadrágszíja ezt kötelességtudóan megakadályozta. Most már jól jött volna egy kiadósabb egy helyben állás, hogy amúgy istenigazából nekivetkőzzön, de mintha minden összeesküdött volna ellene: a sor mindegyre haladt egy békaugrásnyit, és a szomszéd sávban autózó idősebb hölgy is egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a heves lefelé nyúlkálást. Hiába, nem mindenkinek telik sötétített szélvédőre. Felsőtestét mereven tartva rámosolygott, s közben öklével egy erőteljes ütést mért combja belsejére, ahol a terroristát sejtette. Hasztalan. Úgy látszik, egy profival akadt össze. Próbálta kikapcsolni az agyát, elvonatkoztatni a nadrág alól érkező erős ingerektől, kevés sikerrel. Amikor végre kiverekedte magát a sorból, és elgyötörten befordult a kertvárosi utcákba, nem állt meg, mint ahogy tervezte. Már tudta, hogy nem hangyával van dolga, mint kezdetben jámborul hitte. A hangya sem könnyű eset, de törékeny jószág, rég szétmállott volna a combjára zúdított ütések alatt. Nem, ezúttal egy igazi dúvad került az alsógatyájába. Egy bolha. Egy kemény fejű vérszívó. Hálás volt az öreg hölgynek, amiért szigorú tekintetével elejét vette a vetkőzésnek. Ha kiugrik, bottal üthetné a nyomát. Ez a fenevad képes lett volna berendezkedni a kocsiban, hogy aztán nap mint nap szívószálazza a vérét. Hazaérve korát meghazudtoló fürgeséggel száguldott fel a társasház lépcsőin. Épp csak odavetett egy mogorva köszönést a családtagoknak, máris fordult be a fürdőbe. „Apátokat megint felhúzták a kölykök az iskolában” – sóhajtott fel az asszony.
Lajos a bosszúszomjtól lihegve dobta le ruháit s kezdetét vette a hajtóvadászat. Ölte a méreg, amiért az interneten korábban nem nézett bolhaelfogó videókat, vagy nem keresett rá legalább egy szimpla leírásra, de most már nem tehetett semmit. Amatőrként, célszerszámok nélkül kellett nekilátnia a műveletnek. A hófehér padlócsempe azonban segítségére volt. Negyedóra múlva diadalittasan jött elő, hüvelyk- és mutatóujja közt a magányos terroristával. „Nézzétek! – mutatta az odatóduló családtagoknak. – Ez a féreg hétszer szúrt a combomba az iskolától hazáig, de elcsíptem.” „Kiáltott valamit, amikor elfogtad?” – érdeklődtek a fiúk. „Lehet, de nem beszélem a nyelvét” – mosolyodott el fanyarul. Már éppen likvidálni akarta a konyhaasztalon, amikor Pali, a hetedikes, rászólt. „Várj egy percet! Hadd hozom a telefonomat. Egy ilyen több ezer lájkot ér!”
És gondosan felvette, amint apja a bolha (azaz saját) vérét ontja az asztallapon. A jelenet „Kivégzés” címmel jelent meg a „legnépszerűbb közösségi oldalon”. Pár perc múlva az internet felrobbant. Több ezer megosztás, dühös, tiltakozó, elítélő bejegyzések tízezrei, alig néhány lájk.
„Ki ez az állat?!!” – indított egy férjezetlen hárpia, civilben állatvédő. „Egy bolha, kezitcsókolom. És nem ki, hanem mi” – válaszolta jóhiszeműen egy nyugdíjas magyartanár, kezdő felhasználó. Őt szimplán lehülyézték.
„Szegény, szegény kis bolha… Milyen kétségbeesetten küzdött az életéért…” „Hogy könyörgött a hóhérnak, kis ugrólábait összetéve…” „Mákszemnyi kitinpáncél a durva szarulemez ellen. Hol itt az esélyegyenlőség?!!” „Tegyünk a gyűlölet ellen!” „A bolhákat megölik, ugye?” „A nyugati kultúra végnapjai...” „Mindig kísérteni fog az a reccsenés... És ezt gyerekek is látták! Miféle ember az ilyen?!” „Hány állatfajnak kell még eltűnnie miattunk?!” „Nono, egyetlen nőstény bolha akár napi 50 petét is lerakhat” – tette szóvá egy ebből élő rovarirtó. „Őt is hazavárták! – zokogott fel erre az internet. – Mi lesz a kis árvákkal???”
Sokan bolhára cserélték a profilképüket. Aztán valaki villámgyorsan kiderítette, hogy a tettes tanár. Az internet népe elszörnyedt. „Hogy lehet ilyen embert gyerekek közé engedni?! Mit tanulhatnak ők ettől az alaktól?!”
Lajos aznap éjjel viszonylag nyugodtan aludt, csak négyszer ébredt fel vakarózni. Másnap gyanútlanul nyitott be a tanáriba. Nagy megdöbbenésére nem fogadták a köszönését. Mindenki lesütött fejjel tett-vett, a biológia-tanárnő kisírt szemmel üldögélt az asztal sarkán. Az udvarról beérkező, mindig hetyke tornatanár azonban hátba veregette: „Fel a fejjel, én is ezt tettem volna a helyedben.”
Ekkor nyílt az igazgatói iroda ajtaja: „Lajos, gyere be!” Lajos tanácstalanul nézett a többiekre, majd belépett. „Csukd be az ajtót!” A mindig izzadó, pocakos igazgató hellyel kínálta, ő is leült, s miután végigfektette nyakkendőjét a hasán, feddőn nézett rá. „Mondd, mire volt jó ez az egész? Miért tetted?” „Mármint… micsodát?” – dadogta a férfi. „Mit, mit… Miért ölted meg?” – emelte fel hangját a főnök. „Kicsodát?!” „Hát azt a bolhát!” – üvöltött fel az igazgató. Majd óvatosan körülnézve lehalkította a hangját: „Vagy ha már megtetted, mi a fészkes fenéért raktad ki a netre?!” Lajos megdermedt, közben átcikázott agyán a felismerés. „Nem én, a gyerek – mondta végül, az ártatlanok nyugalmával –, s mi van abban?” „Hogy mi?! – jött az újabb fortissimo. – Az, hogy civilizált ember nem tesz ilyet! Nem öl meg csak úgy egy állatot! Mi vagy te, hentes?!” Majd halkan, szinte suttogva: „Hát melyik világon élsz? Nem nézel tévét, nem olvasol híreket?” „Ugyan már, csak egy bolháról van szó… Te mit tettél volna?!” „Ezt most hagyjuk. A kérdés inkább az, hogy mit teszek ezek után?” „Ezt hogy érted?!” Az igazgató szánakozva csóválta meg a fejét: „Te tényleg álomvilágban élsz. Vagy a múltban. Hát nem érted?! Itt csak erkölcsi bizonyítvánnyal lehet dolgozni… A gyilkosokat kilöki magából a rendszer.” Mint gyors döntésekhez szokott ember, két kezével a fotel karfájára csapott, s ugyanazzal a mozdulattal fel is állt: „Nézd, várok huszonnégy órát. Ha az ügy elül, rendben, ha nem, lépnem kell.” Lajos hitetlenkedve emelkedett fel a székről: „Ez őrület, agyrém.” Az igazgató bólintott, mint aki egyetért, hanem a tekintete hideg volt, már-már megvető. „Mivel tegyem jóvá? Fogadjak örökbe egy bolhát…? Neveljem fel a kicsinyeit?” – próbálkozott Lajos, de választ már nem kapott.
Aznap este a bűntudattól gyötört Palival vállvetve próbálta meggyőzni ártatlanságáról a kommentelőket. Hasztalan. „De hát megcsípett… hétszer is!” – írta ki az idővonalára. „Tipikus! Az áldozat hibáztatása!” – jött a válasz IQ55-től. „Szívta a vérem! Jogom van a saját véremhez!” „Kirekesztő!” – posztolta ki azonnal antifa68. „Je suis bolha” – pötyögte be három könnyező emotikonnal kekharisnya18.
Késő este már azon ujjongott az internet népe, hogy a körzeti rendőrkapitányság feljelentést tett ismeretlen tettes ellen, állatkínzás alapos gyanújával, meg hogy az egyik helyi lap „Börtönt az állatkínzónak!” címmel nagyszabású kampányt indított a bolhák védelmében. „Melyek ráadásul őshonosak is” – tett rá egy lapáttal egy ismeretlen szakértő. Pali hiába próbálta eltüntetni a felvételt, már több ezren megosztották, s valaki fel is címkézte: „A nyugalom megzavarására alkalmas videó”. Sőt őt is kikezdték, mondván: ahelyett, hogy az áldozat segítségére sietett volna, közömbösen filmezte a jelenetet a telefonjával.
Egy szó mint száz, az ügy nem ült el, s az igazgató, mint vállalhatatlan személyt, másnap kirúgta Lajost, a kerület legjobb irodalomtanárát, háromgyerekes édesapát. „Sajnálom – mondta, s nem nézett rá –, nem velem állsz szemben, hanem a rendszerrel.”
A parkolóban a tornatanár lihegve érte utol. „Hallottam, mi történt. Épp most adtam be a felmondásomat, megyek a cirkuszhoz, artistának. Még fiatal vagyok és ott jobb a fizu. Nem jössz velem?” „Én?!...Ugyan...” – legyintett szomorú mosollyal Lajos. De hirtelen visszafordult: „Állatokkal is lehetne ott foglalkozni?” A tornatanár vállat vont: „Gondolom... Azt hallottam, az elefántidomár éppen segédet keres.” „Rendben. Akkor jövök!” – mondta Lajos. És amikor nem látta senki, vészjóslóan elmosolyodott.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. július 7-i számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.