– Halott.
Doktor Zsebelő Hümér, aki negyven éve volt a kisváros nagynevű orvosa, komor arccal tette el fekete bőrtáskájába a sztetoszkópját. Sokat zsebelt és sokat látott már praxisa során, elég volt ránéznie a páciensre, és már mondta is az árfolyamot, diagnózist. Ebben a sorrendben. De most szemmel láthatóan gondban volt. Árfolyamról szó nem lehetett, hiszen a páciens nem lélegzett. Hümér doktor gondterhelten húzta elő kifogástalan angol gyapjúszövetből készült zakója zsebéből a gondosan kivasalt sötétkék-fehér csíkos zsebkendőjét. Adott magára, sosem használt papír zsebkendőt. Rangján alulinak tartotta holmi papírból készült nedvszívóval törölgetni homlokát. Ezért csak és kizárólag kék-fehér kockás textilzsebkendőt használt. Hogy miért épp kék-fehéret, rejtély volt. Ahogy az előtte fekvő hulla is. Becsületes nevén Bárczy Benő. Sőt. Báró Bárczy Benő. Akivel épp tegnap találkozott. A halott akkor még élt és virult.
Presszókávét és konyakot ittak a Sárga Macskában, a kisváros elit kávézójának teraszán. Doktor Zsebelő Hümér gondosan törölgette izzadt homlokát és hümmögve nézte a tetemet. Ott feküdt mozdulatlanul báró Bárczy Benő, a kisváros egyik ismert, bohém figurája, aki nem egészen 24 órája még makkegészséges volt, és jellegzetes orrhangján felolvasta legújabb haikuit.
És most itt feküdt a műhely előtt a járdán élettelenül. Kifogástalan tweedöltönyben, fényes vikszolt bőrcipőben, selyem nyakkendőben. Mellénye zsebéből kicsúszott az őseitől örökölt arany zsebórája, amire oly rátarti volt, és amit sosem mulasztott el megvillantani. Mert Bárczy ősi nemesi család sarja volt, és mint ilyen, kissé sznob és piperkőc is.
„Hiába, egy arisztokrata holtában is úriember” – gondolta magában Hümér doktor, és közelebb hajolva vizsgálta a testet. Az utcai lámpa fényében báró Bárczy Benő, immáron néhai, kissé hájas arca kifejezetten pirospozsgásnak tűnt. – Szívinfarktus, agyvérzés kizárva, Pattogó úr – mondta hangosan Hümér doktor a mellette álló szervnek.
A szerv a kisváros rendőrparancsnoka volt. Pattogó Frigyes őrnagy, akinek becsületes és kissé unalmas vezetékneve, a Kovács régóta feledésbe merült. Száján a szavak pattogva pattantak ki, ezért ragadt rá a Pattogó. Az elején bosszantotta, de aztán megbarátkozott vele, sőt kikérte magának, ha Kovács őrnagynak szólították.
– Furcsa, felettébb furcsa – mormolta Pattogó Frigyes őrnagy, aztán intett a nyomozótisztnek, Ormányos Ottónak, hogy elkezdheti a munkát.
Ormányos Ottó akkurátusan körberajzolta a testet, majd kesztyűt húzott és nagyítóján keresztül – tisztára Sherlock Holmes, gondolta magában doktor Hümér – elkezdte vizsgálni a tetemet.
– Hoppá! – kiáltott fel csakhamar.
– Talált valamit? – kérdezte egyszerre az orvos és az őrnagy.
– Ezt nézzék, uraim! – monda már-már diadalittasan Ormányos, és a nagyítóját a megboldogult Bárczy báró jobb kezére irányította.
– Látják?
– Mit? – kérdezte értetlenül doktor Zsebelő Hümér, aki izgalmában elfelejtette feltenni az aranykeretes szemüvegét.
– Egy hajszál! – vágta rá diadalittasan Pattogó őrnagy, akinek éjjel és nappal is szeme mint a sasé.
– Úgy van! Egy hajszál, méghozzá egy vastag, vörösre festett hajszál, kedves uraim! Kinek van ilyen hajszála a városban? Na kinek? – kérdezte, miközben csipeszével megragadta a hajszálat, jelentőségteljes mozdulattal, mint egy trófeát, a pislákoló utcai lámpa fényéhez emelte.
– Gedeonnak! A borbélynak – vágta rá kórusban a doktor és az őrnagy.
– Pontos! És mint tudjuk, itt, a százéves fodrászatban, Gedeonnál vágatta a haját báró Bárczy. És mint ennél is jobban tudjuk, Gedeon és Bárczy féltékenyek voltak egymásra. Hűvös Hajnalkát szerették mindketten, hozzá írták a szerelmes hajikuikat.
– De ez… – vágott volna bele pattogósan az őrnagy Ormányos nyomozó mondandójába.
Ám nem folytathatta, mert ebben a pillanatban hisztérikus, hangos zokogás hangja hangzott. Hűvös Hajnalka bukkant fel a sötétből – ki tudja, honnan? –, és mint egy tébolyult szellem állt meg a százéves borbélyműhely ajtajánál. Zilált kiskosztümben, zilált frizurával, arcán szétkent festékkel, ami cseppet sem emelte már erőteljesen hervadó báját.
– Bárczy, az én Benőkém! Hát mégis megtetted, Gedeon! – zokogta artikulátlanul, közben műselyem blúzának ujjával törölgette könnyeit és orrán át távozó nedveit.
– Parancsoljon, Hajnalka kedves, nyugodjon meg – nyújtotta át gálánsan kék-fehér kockás zsebkendőjét doktor Zsebelő Hümér.
– Asszonyom… – kezdett bele az őrnagy, de Hajnalka, a kissé éltes és nagyon feldúlt hajadon, rárivallt.
– Kisasszony!
– Párdon, Hajnalka kisasszony! Úgy vélem, kegyed többet tud erről a rejtélyes esetről. Kérhetem, fáradjon be velem az őrsre és tegyen vallomást?
– Fehelehegehes fáháradnom, ehelmohondohok mindehent ihitt – hüppögött Hajnalka.
Doktor Zsebelő Hümér, Pattogó Frigyes őrnagy és Ormányos Ottó nyomozó feszülten várta, míg Hajnalka lélegzetvétele rendeződik.
– Az én Bárczym ma Gedeonnál volt. Míg Gedeon a haját igazította, felolvasta a leggyönyörűbb hajikut, amit életemben hallottam, és amit, mint mindig, hozzám írt. Oh, milyen boldog voltam! Gedeon viszont nem. Felbőszült. Szinte hajba kaptak, könyörögtem, ne tegyék. De Gedeon dúlt és fúlt. Aztán felajánlotta Bárczy Benőnek, hogy bekenhesse a haját egy általa készített hajszesszel. Benőke drága rábólintott, és Gedeon jól belemasszírozta a fejbőrébe a löttyöt. De az én orrom megérezte, hogy abban a kencében hajmáz van! Halálos hajmáz!
– Hajmáz? Az gyorsan ölő idegméreg! A hajhagymák felszippantják és 10-12 óra múlva vége! Ez mindent megmagyaráz! – állapította meg fontoskodva doktor Zsebelő Hümér.
– Felszippantották, de az én hajikulovagom, az én egyetlen Bárczy Benőm ezt nem tudhahahadtaha – zokogta bele bánatát a kisvárosi éjszakába és Hümér kifogástalanul vasalt kék-fehér kockás zsebkendőjébe Hajnalka.
– Na de kisasszony, azt állítja… – szólalt meg pattogón az őrnagy, de szavait elnyomta a megkonduló toronyóra öblös hangja.
Bing-bang! Bing-bang! Bing-bang…
Báró Bárczy Benő ijedten ült fel az ágyában. Valódi selyempizsamája úszott a verejtékben, homlokáról kövér izzadságcseppek gördültek alá. Remegő kézzel kapott a hajához, amit tegnap Gedeon egy új, általa kotyvasztott szerrel kent be. Ujjai közt megakadt egy vastag, vörös hajszál.
Báró Bárczy Benő félholtan, de mégis óvatosan, hogy fel ne ébressze a mellette alvó Hajnalkát, leszállt az ágyból. Reszkető kézzel vette elő őseitől örökölt arany zsebóráját. Éjfélt mutatott pontosan. A báró remegő térdekkel, tapogatódzva botorkált el az ablakig. Félrerántotta a vastag bársonysötétítőt. Kinézett. A kisváros főutcáján, a százéves borbélyműhely előtt, a pilács lámpafényben ott állt kifogástalan gyapjúöltönyében doktor Zsebelő Hümér, mellette Kovács, azaz Pattogó Frigyes őrnagy.
Báró Bárczy Benő holtra váltan nézte, ahogy Ormányos Ottó nyomozó akkurátusan körberajzolja az ő tetemét.
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.