Reggel elindultam sétálni, ki a folyópartra, ahogy szoktam. Sárgán virított a táj, meleg augusztus, ahogy kell, jó kis búzaföldek. Szerettem a parton sétálni, felüdített a hűs szellő. Mentem, mentem, erre látom, hogy száll fel a füst. Odanézek, valaki ül egy csónak mellett a parton, tűz is van, az füstöl, az alak meg integet felém. Ilyen beesett arcú, sovány fekete fickó volt. Szerecsen, vagy mi. Odamentem hozzá, hellyel kínált. Mondta, hogy levese már nincs, meg nem is szokott ő enni olyan gyakran. Beszélgettünk az életemről, elmeséltem neki, mit is csinálok itt, meg úgy amúgy. Mikor eluntuk a dolgot, azt mondta, játsszunk valamit. S hogy van-e nálam pénz. Hirtelen azt gondolom, ez a rosszarcú szerecsen megöl itt, hát senki nem fogja megmondani, hogy valaha is éltem, elás ide a homokba, aztán ennyi volt. De erőt vettem magamon, meg néztem is azért, hogy ha verekedés adódna, hát megverem én, olyan kis szikár. Mondta, hogy nimezzünk, én meg lestem rá, aztán azzal jött, hogy vegyek elő tizenhat pénzérmét. Előszedtem a garasokat, nem lopsz meg te szerecsen fattyú, gondoltam. Vagy ha megfognád, és elinalnál, hát vidd, semmit nem ér. Mondta, hogy tegyem le őket a homokba, de úgy, hogy az egyik sorban hét érme legyen, a következőben öt, aztán három, és végül egy. Na, leraktam a pénzeket, és azt mondja, most játszunk. Amikor kimondta, jött egy madár az égből, olyan szénfekete volt, mint ez az ember, és rászállt a vállára, és elkezdte nézni, ahogy játszunk. Azt mondta az ember, hogy akinek egy marad, az veszít, én meg szedjek el tetszőleges sorból bármennyit. Felkaptam a leghosszabb sort, mind a hetet, gyorsan zsebre is vágtam, hogy el ne tudjon inalni. Erre elvett egyet abból a sorból, amiben öt garas van, majd odadobta az érmét. Erre felkaptam az egész sort. Ugyanezt csinálta az utolsó előtti sorral is, én meg felkaptam a maradékot. Ketten néztük az utolsó érmét, még a varjú is csak pislogott, én is, hogy mi van, erre az alak kezébe vette a pénzérmét, rámmosolygott, és azt mondta, hogy ezt elrakja, mert ez neki a jussa, és hogy most aztán ideje indulnunk. Kérdeztem, hogy hová mennék én veled, te fekete ember, de nem válaszolt, igazgatta a csónakot, a varjú megint rászállt a vállára, láttam én már ilyet. Jött egy nagyobb hullám, aztán megemelte a csónakot, és elindult lefelé a folyón. Erre megfogta a szerecsen, majd mondta, hogy na, szálljunk be, ez itt ennyi volt. Hát, én nem akartam beszállni, mert már biztos voltam benne, hogy belefojt abba a vízbe, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Szépen beültem a csónakba, amiben a holló meg a szerecsen ült, aztán elkezdett ott evezni. Meg kérdezgetett, hogy elégedett vagyok-e, meg hogy boldog voltam-e, meg ilyeneket. Így rabolt hát el a fekete ember, uraim.
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.