Amália (anyám) tizenkét évvel ezelőtt halt meg, 1999 őszén, Kisboldogasszony napján. Ötvennyolc éven keresztül ismertem őt. Amit az életéről tudok, mégis csak a semmivel egyenlő. A levegőben szertefoszló szappanbuborékban, amit játékos kedvű gyermekek fújdogálnak, több van, mint amennyi énbennem van az ő életéről. Elálmosodtam, ha mesélni kezdett. Taszítottak a kilátástalanságba torkolló történetek. Pedig ő mindig igyekezett úgy előadni azokat, hogy értelmük és tanulságuk is legyen, én mégsem éreztem egyebet, csak csömört. A halálát követően kezdett érdekelni a múltam, mert akkor már úgy tudta rám kényszeríteni, hogy el sem menekülhettem előle.
Hatvanöt éves elmúltam, hónapokon át zúgtak a fejünk felett az európai bombázók, hogy megbüntessenek bennünket, amiért élünk. Nem féltettem az életem, nem volt benne semmi, amit féltenem kellett volna, hiszen nem volt senkim, csak a kilencvenkilenc éves Amália (anyám). A helyzet fonáksága ébresztette fel az érdeklődésem. Hiszen csakis fonáknak tekinthetjük azt, ha meg akarnak ölni pusztán amiatt, hogy élsz. El akarnak takarítani a föld színéről azért, mert az ország nem jó irányba ment. Izgatni kezdett a dolog, felbirizgálta a kíváncsiságom. Sajnálatos módon Amália (anyám) akkor már alig, vagy egyáltalán nem beszélt. Aztán rájöttem, miközben az elsötétített házban ültünk, hogy ez a legkevésbé sem gond. Elővettem a Bibliáját, végigolvastam az utolsó oldalon a feljegyzéseket, és azok alapján kérdezgettem őt. Két elszenderülés között néha bólintott, vagy a fejét rázta. Ezekből a cserepekből kezdtem összerakni az életét, ami az én életem is lett. Fájdalmas felismerés az üresség felismerése. És én üres voltam. Semmim sem volt, és semmim sem volt, ami az enyém lett volna.
*
Amikor Amália odaérkezett a nagyszülei házához, egy teherautóról éppen lepakoltak. Sietve lépett oda. A zöld egyenruhát viselő jóképű, bajuszos férfi érdeklődve fordult az ismeretlen középkorú asszony felé. Megkérdezte tőle, hogy mit akar, de Amália nem tudott válaszolni, mert szerbül nem jól beszélt. Sem németül, sem magyarul nem jött ki egyetlen szó sem a száján, mint aki megkukult. A férfi felhúzott szemöldökkel állt a teherautó és a kapu között, és figyelte a fáradt arcú nőt, akinek szemét elhomályosították a könnyek. Keskeny ajka remegett, a kezét elindította a katona felé, de megállította félúton. Ahelyett, hogy hozzáért volna, a ház felé mutatott. Vörös színű haja lángolt a májusi ég alatt. Volt a megjelenésében valami tündéri, legalábbis a katona így látta. Nem nélküli, varázslatos erő. Mint aki az erdők mélyéről érkezett, fáradt arcán a ráncokat frissességgel töltötték fel olyan zajok, mint a madárcsicsergés, rókakölykök éhes vinnyogása, harkályok kopácsolása. A katona legalábbis így látta. Amália válla felett a távolba nézett, a horizonton látta az erdő sávját. A házból nevető hangok hallatszottak, majd megjelentek a hanghoz tartozó emberek is, két fiatal férfi meg egy idősebb asszony. Amália és a bajuszos katona egyszerre fordultak feléjük. Moja kuća. Ennyit mondott Amália, legalábbis nem emlékszem arra, hogy mást is mesélt volna ezzel kapcsolatban. Sohasem figyeltem oda, amikor szóba került, miképpen szerezte vissza a nagyszülei házát.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Úgy képzeld el, hogy bugyiban, melltartóban és a hófehér menyasszonyi fátyolban vasalom az öcsém selyemingét, mert a tanú alhat délig, csak én voltam hajnal öttől talpon, hogy mesés legyen a sminkem, tökéletes a frizurám. Erre jön a nyolcvanhat éves alzheimeres nagyanyám, hogy öltöztessem fel.
A külső szobákban az őrmesterek még csak megpercegtették időnként a tollukat, de Solymár úr, a helybeli kereskedő a vonalazott nyilvántartási lap védelme alatt szatócsüzlete heti jövedelmét igyekezett összeadni. Schultheisz őrmester ezalatt őrködve nézdegélt Solymárra. Zsebkésével gondosan lefaragta a tollhegyről a rászáradt tintát és megcsörgette a nadrágzsebében lévő kulcscsomót.
Horthy kormányzó úr és adminisztrációja elérkezettnek látta az időt (alighanem az Anschluss sugallatára), hogy megágyazzon a Trianonban elvett területek visszaszerzésének. Nyíltan még nem léphetett, de a Rongyos Gárda akkor már jó ideje tevékenykedett a Felvidéken, illetve Kárpátalján, természetesen nem hivatalosan. Mindenféle diverzáns akciót hajtottak végre, s az ottani magyarságot igyekeztek megszervezni a majdani harcokhoz.
Ha Margaret asszony nem hagyja bent a szemüvegét, akkor Lindgren már elpatkolt volna. De szerencsére nem így történt. Még pont időben érkezett, és az a horrorisztikus látvány fogadta, amint az öcsém egy vértócsában fekszik, bal kezén egy jókora vágással. Azonnal tárcsázta a mentőszolgálatot, akik sürgősségi jelzéssel végigszáguldottak a városon, és már a kocsiban ellátták Lindgrent.
Ez akkor kicsit nehezen érintett, de a hittestvérek hamar feledtették velem a szomorúságot, hiszen egy hívő csak boldog lehet. Olyan sokszor gyönyörködtem a nyájban, tudtam, hogy egészen biztos az üdvösségem, hogy vidáman halok majd meg. Mosolyogva és boldogan ébredek az Úr karjaiban.
Délelőtt tizenegy órától kezdve zajlott ez a jelenet a kikötőben, minden évben ugyanúgy, április harmincadikán, amikor anya és fia leköltözött a fővárosból a szigetre. Alkalmi fuvarozójuk, a szigeten lakó férfi, aki az évek folyamán taxissá avanzsált családi szókészletükben, betéve fújta már a leckét: a porcelános nagytáska megy legbelülre a csészékkel, csészealjakkal és kistányérokkal, egészen be, a három bőrönd mögé.
Nünüke – polgári nevén Hegedűs Erika – meg volt róla győződve, hogy az énekhangja félelmetesen jó – különös tekintettel a magas, kissé elnyújtott hangokra –, ugyanis Bánki e szókkal lépett oda hozzá az Almássy téri Szabadidő Központ női vizeldéjének bejáratánál.
– Itt a taxid – mutatott felém. A lány bólintott, sorban megölelt mindenkit, míg én türelmetlenül doboltam a kormányon. Mindegy, az óra jár.
Hallottam az ajtó nyílását, a többiek hangosan vihorászva búcsúzkodtak tőle, míg beszállt. Ahogy köszönt, megcsapott az alkohol keserű szaga, és komoran néztem végig, amint esetlenül bemászik a hátsó ülésre a magas sarkú cipőivel hadakozva.