Nagy Koppány Zsolt: Magadnak faragott kép

Abbeusnak hívták, felszabadított egyiptomi rabszolga volt. Eredeti nevére nem emlékezett, legkorábbi emlékei egy számhoz kötődtek, azon adták-vették.

Művészi tehetségére harmadik gazdája figyelt fel. Ez a gazda rossz ember volt – vagy csak illeszkedett a korba –, rabszolgáit verte, kínozta, terrorizálta. Egy napon az egyik, Hispániából származó legény nem bírt ellenállni, és belekortyolt az áldozati borba, amiért a gazda úgy döntött, nyilvánosan kivégzi, hogy okuljanak belőle a többiek.

Először megkorbácsolták, aztán levágták a kezét és ajkát, majd végre – hosszan – kivéreztették.

Abbeust sokáig nem hagyta nyugodni, amit látott, mert bár nem ez volt az első alkalom, hogy kivégzést kellett végignéznie, most mindenféle furcsa gondolatai támadtak: ennyi volna az élet? El lehet pusztítani egy embert, még ha rabszolga is, egy korty borért? Mikor jelent meg a halál a hispániai legény arcán? Milyen volt?

Ezen töprengett, és egy üres órájában – nem volt sok ilyen – elkezdte kifaragni egy fészerben talált fadarabon a haldokló legény meggyalázott arcát.

Gazdája megdicsérte, majd utasította, hogy örökítsen meg másokat is. Kivégeztetett még néhány rabszolgát, hadd lám, ki tudja-e Abbeus faragni kínjukat, utolsó leheletüket. Ki tudta. Nemsokára megvette egy szenátor (pedig gazdája nem akarta eladni, de nem mert ellentmondani), aki nőit és fiúit akarta megőrizni az öröklétnek. Abbeus ezt is hibátlanul teljesítette: a nők kecsesek voltak és elragadók, épp hogy meg nem szólaltak; a fiúk izmosak és feszesek. Ekkor már kővel, márvánnyal dolgozott, de agyagból is úgy meg tudott formázni minden arcot, hogy akik látták, megesküdtek, szebb és élőbb, mint maguk a modellek.

A szenátor jó volt, önmagáért szerette Abbeust, nem azért, hogy mutogassa. Néha persze kölcsönadta, és a rabszolgának ilyenkor többnyire bizarr dolgokat kellett megmintáznia. Ezekre nem szívesen emlékezett, de a feladatot mindig hibátlanul teljesítette.

Gazdáját mindenhová követte. Így eshetett meg, hogy abba a bizonyos nagyvárosba is vele ment. Nem tetszett neki a hely, meleg volt, nyüzsgő és hangos, de az emberek, akik megfordultak benne, figyelemre méltók voltak – művészi szempontból legalábbis. Legnehezebb a szakállat visszaadni szoborban, de Abbeusnak ez sem okozott gondot.

Egy napon gazdája, a szenátor hazatért, egyetlen szó nélkül megmosta Abbeus lábát, megcsókolta a kezét, felszabadította, majd fehér köpenyt vett magára, és ismeretlen helyre távozott. Akik látták, azt mesélték, hogy egy hosszú hajú, szakállas, szelíd ember után ment, vele járta a vidéket.

Abbeus örült a szabadságának, peckesen sétált fel-alá a város utcáin, más érzés volt márványt, de még agyagot vásárolnia is. Esténként nézte a csillagokat, és ezerszer elmondta magának: „Szabad vagyok, szabad vagyok!” Szerette volna megköszönni valakinek, de a szenátor elment, istenekben meg nem hitt, túl sok mindent látott már.

Egy hónappal később elfogyott a pénze. Erre eddig még soha nem kellett gondot viselnie. De most, hogy a szolgahad elhordta az utolsó heverőt is a szenátor villájából – amelyet két hónappal korábban vásárolt, hogy ne a pórokkal, de ne is a helytartónál kelljen megszállnia –, egy napon azzal szembesült, hogy nincs egy falat étel és egy korty ital sem, erszénye pedig üresen lapul az oldalán.

El kellett telnie néhány napnak, amíg Abbeus megértette: immár senki nem gondoskodik róla, hiszen szabad. Összecsomagolta minden holmiját – külön iszákba csúsztatta a kőfaragó szerszámokat –, és elindult. Mivel időközben a festészetet is kitanulta, úgy gondolta, biztosan talál elég megrendelőt az úton, aki le akarja festetni vagy szoborban akarja viszontlátni magát, a feleségét, férjét, fiát, lányát, apját vagy anyját. Volt nála egy kép és egy kis szobor Tiberius császárról, azt valahányszor megmutatta Rómában, mindig mindenki azt akarta, hogy őt is megörökítse.

De sem a városban, sem a tartományban, szerte a poros kis falvakban nem talált egyetlen embert sem, akit lefesthetett vagy megmintázhatott volna. Először a nyelvek különbözőségének tudta be a dolgot, ezért egy istálló szalmazsákján megtanulta egy kereskedőtől azt a néhány mondatot, amely ezt az akadályt volt hivatva legyőzni: „Abbeus vagyok, a festő és szobrász. Kérlek, engedd meg, hogy harminc ezüstpénzért cserébe lerajzolhassalak, megfesthesselek vagy harminchárom ezüstért szoborba faragjalak. (Ezzel a mondattal elég sokat kínlódott.) Szép emlék lesz, kiteheted a házad elé, de odabenn is tarthatod!”

Legnagyobb meglepetésére azonban az emberek nemhogy szóba álltak volna vele, miután eldarálta a fenti mondókát, és elővette a Tiberius-alkotásokat, hanem rémülten, mintha ördögöt láttak volna, menekülni kezdtek előle. „Nem szabad, nem szabad”, motyogták. Nem értette, mi van. Egyszer begyűjtötte egy római őrjárat, annak parancsnokát megmintázta („Legyen nagyon tiberiusos, akár arcél-korrigálással is!”, így a hiú parancsnok), tehát nem nézik leprásnak, művészként becsülik, és értik, amit mond. Mégsem állt modellt neki senki.

A parancsnoktól kapott pénz lassan elfogyott, Abbeus lerongyolódott és éhezett. Egyéb munkát sem kapott, mert Tiberius-képei és fura szerszámai mindenkiben gyanakvást keltettek. Egy ideig koldult, de a koldusok is kivetették maguk közül és elkergették.

Végül elhagyta a szerszámait, és már csak néhány marék agyag volt a tarisznyájában – abból harapott egy keveset, mikor már az őrület határán volt az éhségtől. Sokáig rágta, majd kiköpte. Felvonszolta magát a hegyre, hogy ott érje el a vég, vagy ha magától nem megy, legalább leugorhasson.

Egyszerre ért oda a szakállas, szelíd emberrel. A szelíd embert sirató tömegben meglátta a gazdáját. Oda akart menni hozzá, de nem volt jártányi ereje se. Hát csak feküdt, és nézte, amint a meggyötört embert keresztre szögezik. Aztán elővette az agyagot, és elkezdte megformálni rajta a kereszten haldokló arcvonásait. Tökéletes lett, olyan, amilyennek később soha senki nem tudta lefesteni vagy kifaragni. Még az a kis mélyedés is látszott, amelyet a megfeszített gyermekkorában szerzett, miután egy lepattanó forgács a szemöldöke fölött mélyen megsebezte.

A munka végeztével lehanyatlott. Látta, hogy szobra beszél hozzá, de nem értette, mit mond. Odahúzta magához, és megcsókolta az arcát. Könnye ráfolyt, áztatni kezdte, de aztán nem szivárgott többé: Abbeus meghalt. A szobrot senki sem vette ki a keze közül. Végül az eső, a homokvihar meg a tűző napsütés simára csiszolta, és újra csak egy darab agyag volt, mely nem sokkal később visszatért a földbe, ahonnan vétetett.

A szöveg egy korábbi változata megjelent a Magyar Időkben, 2015. szeptember 12-én.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. március 31-i számában)