(26)
Van egy férfi. Annyira műveletlen, hogy engem szeret.
Mint minden nő, én is azt hiszem, mindent tudok a férfiakról. Persze lövésem sincs semmiről. Ez azért is elkeserítő, mivel a férfiak alapvetően mind egyformák, tehát olyan nagyon nincs is mit tudni, viszont mi, nők rendelkezünk azzal a kiváló tulajdonsággal, hogy még a végtelenbe futó vonalra is képesek vagyunk elhelyezni egy-két gödröcskét, esetleg kisebb-nagyobb buckát, szélsőségesebb esetekben néhány Himaláját. Tehát teljes bizonytalanságban vagyok. Drukkolok magamban, hogy hátha csak hazudik. Mélyen a szemébe nézek, mert az állítólag a lélek tükre. Magamat látom meg benne.
A saját szemembe nézek. Legfőképpen a kíváncsiság hajt. Ilyesmi mégsem mindennap történik az emberrel. Fürkészve néz rám az a másik, aki szintén én vagyok. Mintha fel akarna falni. Gyerekkoromban az öregasszonyok babonás szertartásossággal köpködtek, hogy meg ne igézzem őket – mondták –, pedig én nem csináltam semmit, csak figyeltem, ahogy nagyanyámmal pletykálkodnak, és mint jólnevelt kisgyerek, nem beszéltem bele a felnőttek társalgásába. A népi babona eme spontán megnyilvánulása váratlanul ért, mivel csak kikerekedett szemekkel hallgattam, amely egy majdani írónál teljesen természetes hozzáállás, amivel fontos benyomásokat gyűjt jövőbeni szövegekhez, és hatévesen úgy véltem, erre a legalkalmasabb, ha a felnőttek minden mondatát magamba szívom. Jobb helyeken ezt némi malíciával kóros kíváncsiskodásnak neveznék, amely rágalom, én irodalmi pályára készültem.
Ma már semmire sem emlékszem abból, amiről beszéltek, de arra igen, hogy néztek rám, és minősítették kék szemeimet veszélyesnek, olyanoknak, mint amelyek képesek másoknak kárt okozni.
Tehát magamat nézem. A kék szemceruzával kihúzott szem még nagyobbnak tűnik. Mint a tenger, amely elnyel bármit: hajókat, szigeteket, városokat, komplett civilizációt. Bármit. Semmi kedvem a víz mélyén végezni, összealgásodva, ahova unatkozó halak járnak délutáni traccspartira. Kitérek a nézés elől, és igazat adok az igézéssel engem vádló öregasszonynak: a kék szemek veszélyesek. Azonban megjuhászkodással semmire sem lehet menni, így lerázva magamról a népi hiedelmek révén rám törő alaptalan félelmeket – elvégre én felvilágosult nő vagyok, nem hiszek vénasszonyos ostobaságban, legfeljebb a rossz karmában.
Egy kicsit megszeppenve, de határozottan nézek szembe önmagammal. Kérdem tőle, azaz magamtól: most mi van? A tükörképem megvonja a vállát, nem válaszol, leül a fotelbe, hanyag mozdulattal keresztbe teszi a lábát, és rúzsozni kezdi a száját. Vérvörösre. Az az igazság, hogy imádom a vérvörös színt. Megnyugodva látom, hogy képmásom nem valamiféle vacak márkával próbálkozik, amelyik az első sóhajra eltűnik az ajkakról, hanem a harctéri bevetéseket is túlélő MAC-ról van szó. Azt is észlelem, hogy nem úgy, mint én, aki két laza vonással viszi fel a színt, majd az ajkakat egymáshoz dörzsölve oszlatja el egyenletesen, hanem mint valami túlszocializált Rembrandt, aprócska mozdulatokkal, milliméterről milliméterre, alaposan megdolgozva a felületet halad előre. Nekem ehhez nem lenne türelmem, ezért csodálattal vegyes kétkedéssel nézem ügyködését.
– És? – kérdezem, mert nem azért vagyunk itt, hogy kozmetikai eszmefuttatást tartsunk arról, mi a jobb, a Max Factor-e, vagy a Maybelline.
– Mit és? – löki vissza a próbálkozásomat, miközben csücsörít, hogy a remekműve kifogástalan lehessen.
– Mi van ezzel a tökfejjel? – erősködöm.
– Mi lenne? - vonja meg a vállát – Hát egy tökfej.
Még nagyobb bizonytalanságba zuhanok. Mocorogni kezd bennem az úgynevezett női ösztön. Nem értek semmit.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.