A rossz emésztésű kis nő szokatlant érzett a tömegben. Mobilozás, harsány suttogás, hátrafelé forgolódás. Sokan voltak gyúródva-fúródva, miért ne mobiloznának, vagy beszélgetnének, vagy bámulnának. Mégis, egyfajta vigyázás mozdult benne, vigyázás, ami felpumpálta gyomrát a torkába, és onnan fel, még feljebb, a koponyája felé. Szirénázás. Ez irritálta, de még biztos helyen tudta magát. Igaz, kihátrálhatott volna, a házfalak mellé, nekidőlni valaminek, megkeresni a férfit. Kapaszkodni. Bele. Vagy csak várni rá. De talán túl szoros volt az embergyűrű, túl határozott és könyörtelen, talán nem engedte ki őt. Ahogy másokat sem. Hullámzó, gyanakvó és rémült áradat volt ez, és nyomult, nyomult egyre erősebben, egyre ijesztőbben. Ki akart törni gyorsan, mindebből. Csak a Madách tér egyik sarkáig jutott el, itt már kevesebben voltak, akkor látta meg azt a fiatalembert, gyerekkel a nyakában. A kiskölyök kiabált. Apró, nemzeti színű zászlót lengetett, kacagott, és ő végtelenül sajnálni kezdte ezt az apát, aki gyermekét büszkén hozta ide. Sokáig mesélhetett neki otthon, hogy milyen ünnep ez, vagy éppen miféle gyász, és most zavarodottan forgolódott, gyors menekülés után vágyva.
Ez csak egy pillanat volt. Ő kabátját magára csavarva rohant, átkozódva igyekezett a metró felé, minek jött el ide… És hol van a férfi. Aznap különösen érett, fortyogott köröttük a levegő, és ő egyedül indult el. Persze, tudta, remélte, hogy utána jön, követi ide is. Ahogy mindig. A futástól vagy mástól kifulladtan állt meg. Kusza, érthetetlen gondolategyveleg rohanta meg, de nem hibáztatta a férfit semmiért. Mert nem sikerült visszakerülnie a filmhez. Hiába kilincselt barátoknál, volt fejeseknél és leendőknél is, és hiába írta önéletrajzi regényét tizenvalahány éven át, eleinte lelkesen, aztán fásultan, végül az asztal lábát rugdosva. És ő, aki tudatában volt mindennek, és immár sok éve hordozta ezt jelentéktelen, unalmas ábrázatán, most nyomogatta a homlokát. Érezte, hogy töprengeni nincs ideje, de erős volt a sejtés, hogy a férfi gyűlöli őt. Mert ő tartja. És azért ezt nem lehet kibírni. Mert közben meg háborúk dúlnak, természeti katasztrófák sújtják a világot és terrorcselekmények röpítik égbe az aluljárók gyanútlanjait, és nem, soha nem jutnak el egy hangversenyre már, és még véletlenül sem fog gyereket szülni, és ezért ő maga is undorodott saját magától. Körbenézett. Hogy történhetett mindez, hiszen ők békében élnek. Persze a férfi kegyetlenül büntette, büntette őt nagyon régen, hiszen vendéglőből rendelt kajával traktálta, ő, a vidéki lány, ez az örök kis nő, aki eltűrte a testének szilaj lökéseit éjenként, és közben a másnapi beszámolójára gondolt, aki felkapaszkodott a multicég tüskés fokokkal megtűzdelt, üvegből megfont létráján. És utálta ezt a férfiként viselkedő dögöt, aki pizsamában is menedzser volt. Újabb füstfelhő, köhögés érte utol.
A Deák tér felől gomolygott a füst, és a rendőrök is onnan jelentek meg, és akkor már mindenki összevissza futkosott, ordított. Soha nem érezte hasonlóan magát, tömegben. Mert a rendőrök, ezek a rendőrök, ezek… nem hétköznapiak voltak, nem az egyszerű, pesti utcák rendetlenségének, rendbontásainak és rendjének őrei, hanem mintha csillogó, sötétkék gyöngysorként fel lettek volna fűzve, és valaki, egy láthatatlan személy, egy szálon keresztül mozgatta volna őket. Olyanok voltak, mint egy céltudatos, jelmondatos csapat, egy bizonyos célért rajba tömörített csapat. Mindenre elszánt, fanatikus csapat. Iskolás, kamasz fiúk fogództak egymásba, ordítva, egy külföldi a földről fekve filmezett, és annak a pasinak ott eltörhetett az orra vagy kifolyt a fél szeme, hiszen ömlött a vére. Akkor látta meg, hogy egyenruhások a Madách tér sarkánál rugdosnak egy rongyos embert. Közelebb ment. A földön fekvőnek valószínűleg az égvilágon semmi köze nem volt ehhez a mai délutánhoz, de a rendőrök körbeállták, és ütemesen rugdosták. Odament, kiabálni kezdett, hogy Hé, maguk, mit csinálnak? Akkor kapott hátulról egyet. Ha, szóval, mégis ott van a férfi mellette… közbelép, elé ugorva a testével védi őt. De az nem volt ott. És ő megszédült, elesett. És már más szögből látta ezt az egész délutáni, őszi vircsaftot. Arrább azt az idős asszonyt most emelték be a mentőbe. Érdekes, az ütéstől nem ijedt meg nagyon, csak miután elesett, vigyázva volt ott. Vizes lett valahogy az aszfalt alatta, kellemetlenül nedves, síkos is, talán kicsit be is pisilt, de ebben nem volt biztos. Fájdalmat nem érzett. Még mindig ott állt a mentő. A napszemüvege elrepült az ütés pillanatában, és az október végi meleg, szinte nyári napsugár vakítóan, élesen fájt a szemének. A rendőrök közben gumibotjukkal a kezükben szaladgáltak, és ő kívülrekedve mindezen, egyszerű szemlélőként figyelt, és már nem is talált mindebben semmi érthetetlent. Homályosan látta, hogy alakok közelednek felé.
És azt is sejtette, hogy baj van, mivel gyors vágás, és megint pont ott állt, annak a tizenhét évvel ezelőtti júniusnak szeles, hűvös délelőttjén a Hősök terén, a sok csendes ember között, ahol megismerte a férfit. Akkor is tömeg volt, de csendes, lehajtott fejű tömeg, bölcs, és még csak nem is szomorú, hanem megbékélő. Konok és erős összetartozás volt ez, olyan összetartozás, amiről apja beszélt gyerekkorában, mialatt tekintete a lelkileg alaposan sérült, búskomor nagyapa felé repdesett, aki némán, pipázva ült a házuk begóniás verandáján, egy fix pontra nézve. A nagyapa, akit ötvenhatban minden ok nélkül bevittek, soha nem tudott ezen túllépni. Állítólag módszeresen, sokáig kérdezgettek, majd hogy nem vallott, hiszen nem is volt mit vallania, horrorisztikus módon megkínozták. Úgy bosszulta meg magát, hogy többé egy árva szót sem szólt. Nem bírt vagy nem akart, nem derült ki. Csak nézett messzire, a porlepte úton át, a falu felé, ahonnan vidám, csicsergő vasárnapi zajok zengtek, de ő komoran, érzelem és hovatartozás nélkül ült tovább, mint aki alól váratlanul kirántották a varázsszőnyeget. Nem érte meg azt a júniust. Megroncsolt kezét a fonott nádszék két oldalán leengedve, rezzenés nélküli arccal, már húsz évvel ezelőtt átaludta magát valahova, egy világba, ahol nem voltak ávósok, kilyukasztott lobogók és körömletépések. Ebben a főhajtásféle, júniusi tiszteletadásban ott volt a nagyapa, de anyja keskeny keze is, ahogy elé teszi a levest, egyél, kislányom, aztán tanulj, hogy vidd valamire. És ott volt ebben a visszapergetett emlékben a férfi is, aki azon a júniusi délelőttön kólát, téliszalámis szendvicseket vett neki, és ő elbotlott, a piros szandáljának pántja elszakadt, és most belemarkolt az erős sírás, mert azért erősen megcsikarta mindez. De a gondolatfonal simán és hang nélkül pattan meg most, ott jön, siet az apa a kisfiúval, és ő azt is látja, hogy a Madách tér egyik mellékutcájából elszánt rendőrcsapat közeledik feléjük. Közrefogják őket. A férfi sápadt arccal, figyelmesen, nyugalommal leteszi a gyereket.
– Menj, Ákoska, fuss, minél gyorsabban… csak el ne ess! Vigyázz nagyon!
És akkor a rendőrök gumibotokkal ütni kezdik ennek az ünneplő, kisgyermekes fiatalnak a fejét, az meg a kezével próbálja takarni az arcát, akkor meg a koponyáját célozzák. Felfelé néz, segítségért, szeme fehérje villan. És a kisfiú, a kispofa, aki már réges-rég komputeresjáték-virtuóz, és a tévécsatornákat is rohamszerűen váltogatja, gyorsan leül a földre egy hétkerbeli kapuban, félelem nélkül, szinte örvendezve, mint aki megtalálta színes, játszóházas, műanyag padokkal berendezett helyét. Látja, ami történik.
– Apu… Ezek most téged büntetnek valamiért! És ez most tényleg igazán ünnep? Vagy…. hamarosan vége lesz, és megyünk haza anyukához?
Fogja, görcsösen markolja a zászlóját. Mint aki kapaszkodik abba. A nő keserűen belemosolyog ebbe, itt, még utoljára. Haza. Anyukához. Menj, gyermek, fuss. Mert ez nem a fogmosás utáni, kakaóbögrés estéd, pilledunnás ágyadban meghallgatott, anyucis történet.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.