A volt szeretőmről még nem beszéltem. Igen, volt egy állandó szeretőm is. Illetve: hol volt, hol nem. Félévenként menetrendszerűen kirúgott engem, mert nem akartam feleségül venni. Mondtam neki: Juli, nem is vehetnélek el, hiszen van feleségem, ahogy neked is van még férjed. Erre a mondatra mindig felhúzta magát, hogy ő már nem lakik a férjével, csak a papír köti őket össze, lehordott minden szarnak, végül kirúgott. Olyankor hetekig nem volt. Hogy a fal adja nekem a másikat. Hogy jobb belátásra térjek. Jobb belátásra nem tértem, viszont újabb szokásom alakult ki, aminek nem örültem: ezekben a kényszerből született szünetecskékben azonnal felszedtem egy újabb nőt. Pontosabban: hagytam, hogy lenyúljanak. Tévéből, rádióból, titkárságról, olvasótalálkozóról – ahol jártam éppen, onnan. Nem lett volna ez baj, ha utána szépen elillantak volna. De a szívósabbja meg akart maradni. Telefonálgattak, írtak, számonkértek, holott közben én már kibékültem Júliával. Mert mindig ezt tettük: egy-két hét múlva kibékültünk. Én visszakullogtam – folyamatosan apadó kedvvel –, ő pedig visszafogadott. Egy idő után már egyre kevésbé tudtam, hogy miért békültem ki Júliával újra és újra, miért hátráltam vissza hozzá. Talán a teste miatt, és mert nagyon akart engem. Sajnos nemcsak órákra, hanem teljesen. Amit én nem tudtam – és nem is akartam megadni neki. Nekem ez éppen így volt jó, neki nem annyira. Egyáltalán nem. Tudtam, hogy kegyetlenség, amit teszek, de nem voltam képes lemondani róla. Inkább türelmesen viseltem a zsörtölődéseit, a felhúzott orrokat, veszekedéseket, a kiélezett helyzeteket, nem hagytam el ezek miatt, ha egyre jobban terhelt velük, akkor sem. Ő dobott ki mindig, nevelési szándékkal. Pedig nyílt kártyákkal játszottam. Megmondtam neki, hogy ezen a helyzeten nem tudok változtatni, ha így nem jó neki, hagyjon el végleg. Ha már ott sem voltam elég jó, ahová menekültem, ahol megnyugodni vágytam, megette a fene az egészet. Mégis, mindig folytattuk. Talán azért, mert mindkettőnknek szüksége volt az állandóságra, ha viszonylagos, akkor is. Pedig jobb lett volna neki, ha nem fogadott volna újra és újra vissza. Talán talált volna még egy rendes embert. Olyat érdemelt. Más oldalán kiteljesedhetett volna – mi nem voltunk egymáshoz valók. Őt a felszín kötötte le, engem pedig az, ami alatta van. Ehhez képest egészen testes idő gyűlt fel mögöttünk. Úgy békültünk ki, hogy szeretkeztünk, mintha mi sem történt volna. Amikor hazaindultam, az ajtóból kutyaszemekkel nézett rám. Próbáltam kerülni ilyenkor a tekintetét.
Pedig jól indult, nagy szerelemnek képzeltem. Tetszett a nő, és odavolt értem. Érte is odavoltak sokan, ez is imponált. Neki pedig az, hogy író vagyok, és nem mérnök vagy gazdasági szakember. Gátlástalanul rabolt le engem, amikor kinézett magának, s már a legeslegelején meg volt arról győződve, hogy előbb-utóbb elválok úgyis majd miatta. Nem tudta, hogy ez bennem nem ilyen egyszerűen zajlik. Pontosabban: nem megy. A kötődésnek sokféle rétege van – a szellemi kötődés, a házamhoz való kötődés erősebb volt, mint a testkötődés. Úgy voltam vele, tart, ameddig tart, ha nem megy tovább, majd lesz másik helyette. Bár a gondolatba is belehaltam, de ez a belehalás túlélhető. Ha kisemmizem magam, az nem.
Hamar kialakult a Júlia-menetrend: ha csak megtehettem, nála zártam a napomat, de úgy, hogy azért hatra, vacsorára otthon lehessek. A béke kedvéért kétszer vacsoráztam éveken keresztül. Juli szeretett és tudott is főzni. Természetesen én álltam a költségeit. Egy könnyű leves Júliánál, rizottó otthon. Mondjuk. Hamar felszedtem öt kilót. De volt, hogy felhívtam reggel a feleségemet, hogy ne főzzön, mert munkavacsorám lesz Bélával, Sándorral – nem mindig ment a duplázás, és elhízni sem akartam. Megesett, hogy kifejezetten örültem, amikor kirúgtak, mert akkor visszanyertem a versenysúlyomat. Azt elég hamar megéreztem, hogy Júliától nem lesz egyszerű megválnom, és csak akkor fog sikerülni, ha lesz egy újabb inda, amelyben megkapaszkodhatom, akihez menekülhetek. Ahhoz, aki szintén menekülni akar – talán éppen maga elől. Ilyet még nem találtam.
Juli baráti köre szemet hunyt afölött, hogy házas vagyok. Vagy legalábbis nem tették szóvá, amikor születésnapot rendezett magának, vagy egyéb összejövetelt. Saját papucsom is volt nála, ez azért jelent valamit. Kétlaki életet éltem.
Amikor megörököltem a Sára néni-féle lakást, Júlia is szorongani kezdett. Hogy veszít az értékéből a szememben. Hogy már nem fog kelleni nekem, mert van saját hátterem, odúm, ahová azt viszek, akit akarok. Tévedett. Oda nem jöhetett senki sem. Pedig volt tágas hálószoba, kényelmes nappali. A harmadik szobában azokat a bútorokat tartottam, amelyeket nem volt szívem eladni, hiszen az örökségem részét képezték.
A két nő (Krisztina és Júlia) természetesen gyűlölte egymást. Júlia Krisztinát azért, mert megtudta, hogy a feleségemmel valamennyi testi kapcsolatom megmaradt. Hébe-hóba csak, de akkor is. Krisztina Júliát azért, mert élt.
A legrosszabb ebben az volt, hogy mindkét irányból csapkodták az ajtókat. Ők utálták egymást, mégis nekem kellett elviselnem a folyamatos hadjárataikat. Az íráshoz csendre, nyugalomra volt szükségem. Nem értették meg.
Hogy egyik nő se rágja a fülemet, és Sára néni lakása se álljon üresen, végül is kiadtam. A pénzt nem raktam be a közösbe, az az én pénzem volt. A feleségem ezt nem nézte jó szemmel, de kevés dologhoz ragaszkodtam annyira, mint ehhez a döntésemhez. Mondtam neki, hogy úgy fogja fel ezt, mint egy nagyobbacska zsebpénzt – amit el is vertem hónapról hónapra. Amióta Júlia megjelent az életemben, leginkább rá költöttem
Júlia azt mondta egyszer, hogy én őt sem szerettem soha igazán, csak magamat szerettem, a saját élvezeteimet hajkurásztam. Ebben valószínűleg igaza volt. De nem teljesen. Támogattam, ahogyan csak tudtam. Én így tudtam kifejezni a gondoskodásomat felé. Fizettem a változatos ötleteit, amikor nem nagyon akadt munkája, a gyógyszereit és az ellátását is. Jó szekrényt, komódot vásároltam neki a szörnyű, fehér, laminált bútorlapból tervezett szekrénysora helyett. De azt ne nézzem le, azt maga tervezte meg, nem volt az rossz, és praktikus darab. Akkor sem ért semmit. Amit tőlem kapott, annak értéke, múltja volt. És szerettem jó helyre akasztani a kabátomat, amikor nála voltam. Kapott tőlem öltözőasztalt, ezüst cukortartót, és még sok egyéb dolgot. Nem számoltam, nem azért tettem. De valóban a testét tudtam szeretni leginkább. Mégis, hiába bújtam bele, nem éreztem meg őt úgy, ahogy kellett volna. Vendég maradtam mindig nála – és ő sem tudott felinni engem.
Akit szeretünk, azt például nem rúgjuk ki rendszeresen. Nem kérünk szünetet, gondolkodási időt. Semmilyen megfontolásból. A játszmázás elől előbb-utóbb menekülni kezd az ember.
A saját társam voltam hát leginkább, és a farkam hívószavára hallgattam.
Évekkel később is álmodtam még vele. Az emlékezet mérge itatta át ezeket az álmokat. Menekültem előle, ő pedig kergetett.
(Az alkotó a mű megírásának idején a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozati ösztöndíjasa volt.)
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
