Molnár Vilmos: Güdücből Bogyánba*

2022. február 22., 09:28
Siklódi Ferenc: Reggel Güdücön (akril, vászon, 90×120 cm, Gyergyószárhegyi Kulturális Központ tulajdona)

– Uram, ha megengeded –

 

Tegnap, mikor Güdücben jártunk – Bulmerka, Cickom meg én –, láttunk egy tehenet a fán. Arrafelé erős szél fúj mindig, visz el mindent, nincs mit csodálkozni a tehénen. Egyéb is fenn szokott akadni a fák hegyén, a helybéliek mind ott keresik, ha valamijük elveszett, rendszerint megtalálják. Darabig tanakodtunk, nem kéne-e megfejni azt a tehenet. Attól, hogy felvitte az Isten a dolgát, még leadhatja a tejet. De inkább nem foglalkoztunk vele, nézelődjön csak nyugodtan fentről, mentünk tovább.

Güdüc olyan hely, ahol az utca páros számozású felén mind ikrek laknak: Szipák és Tuta, Sömil és Gorbulya, Táncsogi és Renyődi, Vaszkarics és Potyoril, Burminc és Sikóta (az ő apjuk Sikutány!), Popiska és Makuc, Blandusz Samu és Honoriusz Hucu. És persze, a hármas ikrek: Sümec, Nyüvec és Bütürmec. Meg még mások. A páratlan oldal az egyedülállóké, itt a következők bírnak portával: Dosztálé Duduláty (szabadidejében mindig dosztál), aztán Szüszküpű, a varázsló, továbbá faramuci vén Gegenyák, valamint Evgeniosz Burszanidisz. És persze: özvegy Szabó Gáspárné. Meg még mások. Arrafelé a páros számozású oldal sokkal hosszabb a páratlannál, ezért vannak többen az ikrek.

Güdücben épp népünnepély volt, ünnepelte magát a nép. Volt flekken, kolbász, virsli, valamint pávahere sajtos besamelmártással touloni módra. Kóla, sör, pálinka, valamint ’78-as évjáratú piemonti Caluso Passito desszertbor. Ettek-ittak, de az eszük nem ott járt. Lélekben már arra készültek, ami ezután következik.

Az ünnepség fénypontját az adja, amikor befejezésül szabadtéri színházi előadást tartanak. Ezen részt vesz a helység apraja-nagyja, erre az alkalomra színésszé változik mindenki, aki Güdücben mozdulni bírt. A színpad egy libalegelő, hogy mind jól elférjenek. Nézőtérnek a szomszédos domboldal szolgál, de nem sok néző foglal helyet rajta. A güdüciek nem szeretik, ha nagyszámú nézősereg bámulja őket, inkább a szakértelmet értékelik. Ezért a nézőtérré avanzsált domboldalon igazi színészek ülnek, a szomszéd város színtársulatából hívják meg őket megtekinteni az előadást. Előtte tilos enniük-inniuk, nehogy elbambuljanak. Üres hassal élesebb a szem. Tapsolniuk vagy fütyülniük sem szabad. Ha az előadás elnyeri tetszésüket, a végén finoman, halkan madrigálokat énekelhetnek. Ha nem tetszik az előadás, protestálásként többismeretlenes számtani egyenleteket oldhatnak meg, de kevesen szoktak vállalkozni erre.

A darab címe, amit a güdüciek minden évben előadnak a libalegelőn: Uram, ha megengeded. Mindenki azt játssza el ebben, amit az életben különben is csinálni szokott, azt alakítja, aki amúgy is ő maga. Ez benne a pláne. Főszereplő a darabban az összes güdüci, mind egyszerre is beszélnek. Egyidejűleg van jelenése a színen minden szereplőnek, nagy hangon ágálnak, szívszorítóan panaszkodnak, öblösen hahotáznak, fültépően visibálnak az aktorok. Hozzá mindenfélét csinálnak, amiből különféle bonyodalmak származnak, melyek a darab végére megoldódnak. Vagy nem. De ez nem is lényeges, fő, hogy mindenki fújja a magáét. Fújja is. Pergő párbeszédek, önmarcangoló monológok hangzanak el. Dagályos áradozások, rosszmájú szurkálódások. Keserű szemrehányások, kínos kimagyarázkodások. Legalább ötszáz egyszerre. Nagy Güdüci Mutatványként szokták emlegetni, felejthetetlen, mint egy vasúti baleset. Aki jól figyel, néha mintha különös, bódító dallamát hallaná az általános hangzavarnak.

A szereplőknek nem kell betanulniuk a szöveget, megy minden elsőre. Rendezőre sincs szükség, szabadjára van engedve minden, ahogy esik, úgy suppan. Idomuljon a színmű, amihez akar, ahogy tud, fölös macera belepiszkálni. Mégis ütősen szokott alakulni minden, a güdüciek legalábbis így érzik. Talán mert érintve vannak, róluk szól. A közönség ugyan fanyalog néha, de a sok többismeretlenes egyenlet elveszi a kedvét attól, hogy kimutassa. Madrigálokat énekelni mégis könnyebb.

Bulmerka, Cickom meg én nagyon élveztük az előadást. Mondtuk is a végén a güdücieknek: milyen csúcs hely Güdüc! Mondták akkor a güdüciek nekünk: hát még milyen csúcs Bogyán! Az még csak a zsírkaraj hely! Ne már, kötöttük udvariasan az ebet a karóhoz, Güdücnek nincs párja! Ó, pedig ez semmi, szerénykedtek tovább a güdüciek, látnánk csak, hogy mi van Bogyánban! Ott még táncolnak, bukfenceznek is! Az még csak az igazi, mikor szökődözik s hempereg a nép!

Ettől megadtuk magunkat. Jól van, mondtuk, közelebbről átugrunk Bogyánba. Nem jó sokáig rostokolni egyhelyben, még megpimpósodunk. Mozdulni kell valamerre, haladni, fejlődni! Eleget megültük magunkat Güdücben, ideje emelni az ülepet. Mint kiszívott osztrigahéj, marad mögöttünk Güdüc, fel vitézek, új szaftokkal vár reánk Bogyán! S akkor nekiindultunk Güdücből Bogyánba, toronyiránt az erdőn át.

Az erdő közepén terült el egy tisztás, a tisztás közepén állt botjára támaszkodva egy vén pásztor. Napcserzett arcával, égre révülő tekintetével igen bölcsnek látszott. Azt is hittük először, festve van, vagy szobor. Hosszú fehér hajával, övig érő szakállával olyan volt, mint aki gyakorta konzultál az Úristennel.

Kérdezni kéne tőle valami teljeskörűt, súgtam Bulmerkának meg Cickomnak. De Vén Pásztor megelőzött:

– Mi a helyzet az erdőn kívül? – kérdezte anélkül, hogy levette volna szemét az égről. – Még mindig olyan rosszak az emberek?

– Nem rosszak azok – mondta Bulmerka, a jótét lélek –, csak másképpen jó mindenki. Ezért van aztán annyi gonoszság, komiszkodás.

– Örökkétig ficereg bennük a micsoda – bólogatott Vén Pásztor. Érezhette, mélyrehatóbb választ várunk tőle, olyan szentenciafélét, hát kivágta: – Ha Marilyn, akkor Monroe, ha Gregory, akkor Peck.

Nehéz lett volna vitába szállni ezzel. Én a biztonság kedvéért még megkérdeztem:

– Jó-e az irány, amerre megyünk, öregapám?

– Jó kell legyen, gyermekeim – mondta Vén Pásztor elgondolkozva. – Aki eddig arra elment, egy sem jött vissza.

– Hidraulikus koporsólift – szólt hozzá Cickom is a témához. Mindig ezt szokta mondani, respektálták érte, tekintélyre tett szert.

De Vén Pásztor nem illetődött meg, kapásból válaszolt:

– Oroszlánfejű törpenyúl. Cickom szemei kikerekedtek, mélyen meghajolt, és nem szólt többet.

Darabig még álldogáltunk, de több szót nem pottyantott el senki. Pedig itt lett volna a nagy alkalom megkérdezni Vén Pásztort, hogyan mondják joruba nyelven, hogy lárifári. De mi, marhák, kihagytuk a lehetőséget, elpuskáztuk ezt is. Hát eregéltünk Bogyán felé tovább.

Güdüc és Bogyán közt olyan furcsa az erdő, mind nagyobb és nagyobb lesz. Folyton gyarapodik a területe, feszt nő benne a fesztávolság. Megállíthatatlanul tágul a rengeteg, mintha ott bugyogna fel a világegyetem. Lehet, ott bugyog fel. A cél irányába tett minden lépéssel távolabb kerültünk a céltól. Minél jobban közeledtünk, annál inkább távolodtunk. Látni való volt, ilyenformán elhúzódik a dolog. Ma is úton vagyunk Bogyán felé, s egyre messzebb tőle.

 

* első erdélyi közlés.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. februári számában)