Kőrösi Csoma Sándor többhetes balkáni gyaloglás után az égei-tengeri Enosz kikötőjében vitorláshajóra szállt, és elhagyta Európát. A közel-keleti Szíriába szeretett volna eljutni, onnan akarta folytatni hosszú útját Ázsia belseje felé, felkutatni a magyar őshazát. De csak Egyiptomba tartó hajót talált, mégsem bánta. Úgyis tenni akart egy kitérőt a fáraók földjére. Egyrészt tökéletesíteni arab nyelvtudását, másrészt beszélni az ő nagy útjáról valakivel, aki bölcs hírében állt. Az illető nem volt mai gyerek, az idők során számos, nagy vállalkozásba fogó személy járult a színe elé, hátha adna útmutatást. Néha adott is, de volt, mikor csak találós kérdésekkel traktálta a klienst, szerette a fejtörőket. A találkozás gond nélkül létrejött, az illető a helyén volt, nem szokott elkóvályogni.
Kőrösi Csoma Sándor Egyiptomban felkereste a Szfinxet és beszélt vele. Akkoriban a Szfinx még valamicskével fiatalabb volt, jobban tartotta magát, nem volt egészen lebénulva, mint ma. Ha olyan valaki kereste fel, akit érdemesnek talált rá, megesett, hogy szóra méltatta, jótanáccsal látta el. Nem a szájával beszélt, abból sokszor csak baj származik. A Szfinx nemcsak bölcs volt, de megvolt a magához való esze is, nem kockáztatta, hogy szájtátogatás révén megrepedezzen az őt alkotó kőzet. A szemével kommunikált, a tekintetével tudott sokat mondani.
Kőrösi Csoma Sándor addigra már beszélt vagy négyszáz nyelven, de a szembeszédet még nem próbálta. Nem esett kétségbe, úgy érezte, hamar bele tud jönni, csak figyelni kell jól. A Szfinx először a jobb szemével nézett erre-arra, majd kis idő múlva a ballal. Párszor megismételte ezt, aztán összehangolta két szeme mozgását, mindkettőt ugyanarra a pontra szegezte, valahová messze, a horizont vonalára. Tekintete végül megenyhült, szinte nyájasan nézett le a homokban előtte álló, hozzá képest eltörpülő vándorra.
Kőrösi Csoma Sándor figyelt jól, de be kellett lássa, így elsőre nem értett meg mindent, amit a Szfinx a tudtára akart adni. A horizonton egy távoli pontra szegezni a tekintetet, az világos, rendben van. Hosszú, sokszor magányos gyaloglásai során tapasztalta, nem is tehet mást a vándor: kiválaszt egy pontot a láthatáron, majd elindul feléje. Ha elérte, újabb pontot céloz meg ég és föld találkozásának vonalán, s folytatja útját arra. Újabb és újabb pontok következnek, s egyszer, valamikor eljön majd a pillanat, amikor eléri azt a pontot is, amiért útra kelt. Fő, hogy legyen ilyen pont.
De mit jelenthet az, hogy a Szfinx arcában a jobb szem meg a bal szem egymástól függetlenül mozogtak, más-másfelé néztek? Nagy baj származhat abból, ha jobb szem és bal szem nem egy pontra tekint. Akinek így működik a szeme, jobb, ha el sem indul, rövidesen úgyis beleesik a sáncba. Törte a fejét erősen Kőrösi Csoma Sándor a Szfinx két szemének furcsa mozgásán, de nem tudott rájönni a magyarázatra. Pedig érezte, fontos dologról lehet szó. Nem értette, de megjegyezte jól. Bízott benne, ha egyszer olyan helyzet adódik, majd megérti, s jó hasznát veszi.
Egyelőre ugyan nem látta, miben állna ez a jó haszon, nem is tanács volt, amit kapott, inkább csak szemeztek. Kőrösi Csoma Sándor mégis illendően megköszönte a Szfinxnek a hozzávalót, majd búcsút vett tőle. Ideje volt folytatni útját Keletre, megkeresni a magyar őshazát. Az idővel mindig gondja volt, folyton úgy érezte, késésben van. Csak akinek a léte olyan hosszúra szabott, mint a Szfinxé, teheti meg, hogy mozdulatlanul várja be, míg megtörténnek a dolgok. Moccannia sem kell ültő helyéből, színe előtt idővel megfordul mindenki, szeme előtt lassacskán bekövetkezik minden.
Kőrösi Csoma Sándor alapjában mégis szánta a Szfinxet. Szegény óriás túl sokat látott túl sokáig, egyhelyben. Szó se róla, nagy dolog, hogy mérhetetlen bölcsességgel rendelkezik, s mióta csak az eszét tudja, rendületlenül strázsál ugyanott. Mégis nyomorúságos állapot, hogy soha nem indulhat el őshazát keresni, függetlenül attól, van-e vagy nincs neki.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. áprilisi számában)
