Molnár Vilmos: Pista, a ló

2020. június 13., 08:02
Tornyai János: Bús magyar sors, önéletrajz (olaj, vászon, 111 × 150 cm, 1908, Tornyai János Múzeum) – Forrás: Wikimedia Commons

Pista egyéniség volt, ami nem feltétlenül jelent jót, ha lóról van szó. A ló végül is csak eszköz, az igásló különösen. Az a dolga, hogy húzza az igát engedelmesen. Ne legyenek hangulatai, ne makrancoskodjon, szolgálatra készen várakozzon mindig, legyen megbízható és kézhez álló, mint egy kapanyél. Nem baj, ha ráadásul még szemrevaló is, de nem lényeges. Kedvtelve nézeget az ember egy mutatós bicskát is, ám előbb-utóbb félreteszi az esztétikát, marokra fogja és jól beszalonnázik vele.

Pista nem tudta, hogy ő csak eszköz. Az eszközök rendszerint nem így tudják. Izmos és robusztus tízéves herélt volt, talán túlságosan nagy fejjel. Odaadóan húzott mindent, ami elé Márton gazda befogta, legyen az eke, borona vagy favágó gép. Legtöbbször mégis a szekér jutott neki, húzta azt is készségesen, lett légyen üres vagy roskadásig megrakva.

Pistának nem voltak allűrjei, nem rúgott, nem harapott. Nem hányta a farát, nem hőkölt vissza váratlanul, és soha nem ragadta el megvadulva a szekeret. De néha saját elképzelései voltak arról, mit kell tennie – és meg is tette. Nem gyakran, nem feltűnően, de Pista mintha gondolkodott volna. Vagy csak időnként öntörvényű volt, ami majdnem ugyanaz. Hogyan gondolkodhatott volna, tudjuk, a ló az csak ló.

Pistát nem kellett ostorral nógatni, sem a gyeplőt rángatni. Elég volt halkan mondani, hogy gyí vagy hó, máris indult vagy megállt. Alig hangzott el a csá, máris fordult jobbra, elég volt egy suttogásnyi hájc, rögtön balra tért. Ha pedig Márton gazda kimondta, hogy curik, Pista olyan egyenesen tolatott hátra a szekérrel, mintha zsinóron húznák.

De nemcsak az igáslovak vezényszavait ismerte, hanem sok más szót is. Pistát mintha érdekelte volna a körülötte megforduló emberek beszéde. Olykor mintha értette volna is. Beszélni persze nem volt képes, de viselkedésével néha válaszolt, olyankor is, mikor nem neki szóltak. Öreg lótenyésztők szerint a ló is ember.

Márton gazda nem tudott volna számot adni róla, mikor, hogyan tett szert lova erre a nyelvtudásra, nem is foglalkoztatta. Elfogadta, hogy egyszerűen így alakult, Pista fogékony és készséges. Volt már dolga elég értetlen, csökönyös lóval, rendjén valónak találta, hogy végre került egy gyors felfogású, szófogadó is. Mindig egyetlen lóként álldogált az istállóban, meglehet, ezért figyelt jobban az emberek beszédére. Márton gazda két serdülő fia is gyakran megfordult az istállóban, talán ők tanították titkon, talán magától szedte fel a szavakat. A gazdát büszkeséggel töltötte el, hogy amikor a patkolókovács rászól: pacikám, addsza a jobb első lábad, Pista máris készségesen emeli a megfelelő patáját, véletlenül sem a másikat.

De volt, hogy szólni sem kellett, Pista anélkül is akcióba lendült. Ha megálltak a kocsma előtt, hogy Márton gazda megigyon a komáival pár pohár bort, cirka félóra múlva Pista indult a szekérrel haza, mindegy volt, rajta ül-e a gazda vagy még bent iszik a kocsmában. Ha cövekhez vagy kerítésléchez kötötték, kirántotta s vitte azt is. A haza szóval egyébként is vigyázni kellett Pista előtt, nem volt ajánlatos kimondani a füle hallatára, mert bármerre jártak is éppen, azonnal fordult a szekérrel és vette az irányt haza.

Pedig otthon nem várta semmi különös. Márton gazda istállója semmiben sem különbözött más székely istállóktól, szénának is ugyanazt kapta, mint a többi ló a faluban. Pista egyszerűen csak szeretett otthon lenni. Megadóan tűrte, ha felszerszámozták és szekérbe fogták, rendjén valónak találva, hogy az életben időről időre húzni kell az igát. De ahogy az ima végén is mindig ott az ámen, úgy lakozott fejében a bizonyosság: minden megpróbáltatás végén várja őt az otthon.

1944 őszén Márton gazda faluján is áthaladt a front. Nem tett benne kárt, a környéken nem volt hős védekezés, sem hős támadás, a település nem feküdt hadászatilag fontos helyen. A falubeliek csak egyetlen éjjel hallottak fegyverropogást, azt is távolról. De ahogy megjelentek az első géppisztolyos orosz katonák, s gyanakodva néztek be mindenhova, Márton gazda istállójában nyomban megakadt a szemük a jól megtermett Pistán. És mintha csak őt keresnék, már kötötték is el, s úgy vitték magukkal, mintha mindig hozzájuk tartozott volna.

A rászegeződő géppisztolyok között Márton gazda nem sokat tehetett, elkerekedett szemmel nézte, ahogy Pistát befogják egy súlyos trénszekér gebéje mellé. „Bálint Jóska vagyok Csíkszépvízről – bökte meg szomorúan a kalapját a szekér bakján ülő ember –, kényszerítenek a ruszkik, hogy hajtsam a szekerüket. Ki tudja, mikor eresztenek haza. Na, Isten magikkal!” Azzal már kellett is induljon a szekérrel, az oroszoknak még sok faluban akadt sürgős szétnéznivalójuk.

Márton gazdától távol állt az érzelmesség, de az anyagi káron túl is megviselte, hogy ilyen kurtán-furcsán megfosztották a lovától. Egy régi, megszokott kapanyél is szívéhez nőhet az embernek, rosszulesik, ha meg kell válni tőle.

Nem sokáig bánkódhatott, Pista másnap újra otthon volt. Nem tudni, mi történt, talán a csíkszépvízi Bálint Jóska eresztette titkon szabadon a gebével együtt, abból a meggondolásból, hogy ha nem lesz, aki húzza a szekeret, esetleg elengedik őt is. De lehet, Pista magánakciója volt, szabotálta Sztálin generalisszimusz győzedelmes hadseregét, ló létére lóvá tette az ellent, s egy alkalmas pillanatban olajra lépett. A napsütéses őszi délutánon délcegen poroszkált végig a falu főutcáján, s olyan önérzetesen kanyarodott be Márton gazda portája elé, mint aki biztos benne: visszaigazította a helyükről kibillent dolgokat. Aztán csak állt a kapu előtt, nem nyerített, nem dobogtatott a patáival, csendben, türelmesen várta, hogy beengedjék, Pista egy illedelmes ló volt.

Pedig jobb lett volna, ha nem olyan illemtudó. Nem volt jó ötlet sokáig álldogálni a kapu előtt. A főutcán parádézni sem. Márton gazda is hamarabb észrevehette volna, hogy beeressze, mert gyorsan híre ment a faluban: alig vitték el a hadizsákmányt, magától visszajött. Akkorra egy másik orosz csapat járta a falut, rövidesen nekik is tudomásukra jutott a dolog. Nemsokára megjelentek Márton gazda portáján, hogy elvigyék, ami szerintük már a Vörös Hadsereg tulajdona.

Ezúttal a tábori konyhát szállító szekér elé fogták be, egy nagy bajuszos orosz hajtotta. Nem bajlódott vezényszavakkal, az ostor és a gyeplő híve volt. Amikor először vágott végig Pistán az ostorral, az csodálkozva nézett hátra és nem mozdult. De aztán, hogy a menetoszlop megindult, s a hátán újabb ostorcsapások csattantak, kelletlenül elindult ő is, szemében nagy megbotránkozással.

Másodszor három nap múlva ért haza. Ezúttal nem a főutcán jött nappal, hanem hátul a kertek alatt éjjel. Arra volt-e rövidebb és véletlenül esett-e éjszakára a megjövetele, vagy szándékosan került hátul és választotta a sötétet, hogy ne vegyék észre – nem derült ki. Tény, hogy kora reggel, amikor az őszi köd még nem kezdett felszállni, Pista már ott állt Márton gazda kertjének hátsó végénél. Nem tudott bejönni, csak a nagy fejét dugta be a kerítés fölött a kertbe. Ha csak félig-meddig is, de legyen már végre otthon. Márton gazda épp hátrament egy kis sarjút kaszálni a nyulainak, de majd hanyatt esett a meglepetéstől, mikor orra előtt a ködből váratlanul a lova feje bukkant elő és barátságosan rányihogott.

Azért ez már nem volt vidám történet. Pista háta a sok ostorcsapástól csúnyán kisebesedett. Egyik patkója valahol elmaradt, bal hátsó lábára sántított. A hám egy része még rajta lógott, a sok használattól elkopott, ócska katonaszerelék volt, nem lehetett nehéz elszakítani, de néhol durván feldörzsölte a bőrét. Amikor eltépte a gyeplőt, a zabla mélyen belevágott a szájába, ez fájhatott a legjobban.

Márton gazda tanult a dologból, ezúttal nem vitte vissza az istállóba. Az udvar egy félreeső sarkában kötötte meg, ahol a kerítés meg egy korhadozó magas deszkarakás jól takarta. Pár napig ott dekkolt, szerencsére enyhe ősz volt, eső sem esett. Éjjelre a gazda a kerítésre és deszkarakásra keresztben rátette tekintélyes méretű árnyékszéke ajtaját, ne érje a hajnali harmat Pistát, pokróc is került rá, ne fázzon. Takarmányt kapott eleget, úri dolga volt a budiajtó alatt. Nem is elégedetlenkedett, amiért nem a megszokott helyére kötötték vissza. Nesztelenül álldogált, mintha tudná, meg kell húzza magát, ő most tulajdonképpen katonaszökevény. És egyáltalán, a hadi vagy civil cókmókjaikkal tömegesen ide-oda hurcolkodó emberek felbolydult világában egy igen keresett portéka. Talán tudta is.

Még vagy kétszer néztek be oroszok Márton gazda portájára rekvirálni, de Pistát nem találták meg. Később, hogy odébb ment a front, újra visszakerült régi helyére az istállóban. De lett egy rossz szokása. Ha egyenruhás személy került az útjába, legyen katona, rendőr vagy vasutas, egészen megbokrosodott, fejét rángatta, ágaskodott, és mindenáron haza akart menni. Pistából megátalkodott civil lett, utált minden uniformist. Márton gazdának ügyelnie kellett, hogy délelőtt tíz és tizenkettő között ne menjen szekérrel keresztül a falun, mert akkor járt a postás.

Különben jól telt el az esztendő, meg a rákövetkező is. Már úgy nézett ki, életük szekere boldog eseménytelenségben döcög tovább. De jött az 1946-os nagy szárazság, a Székelyföldet különösen sújtotta. Nem esett tavasszal és nem esett nyáron sem. Nem volt mit kaszálni, sem aratni. Jó, ha az embereknek jutott betevő falat, állataiknak takarmány alig. Az ehető jószágot le kellett vágni és megenni, a többit eladni, mert nem volt mivel etetni. Szervezett akció keretében a gyermekeket is távoli vidékekre küldték, melyeket nem viselt meg annyira az aszály, hogy az ottani befogadó családok körében bár ők ne éhezzenek.

Márton gazda mindent megtett, hogy ne kelljen eladnia Pistát. De 1946 végére teljesen kifogyott a takarmányból. Pista szemlátomást egyre soványabb lett, rossz volt nézni, ahogy a nagy termetű, csupa izom ló satnyul. Adósságai is voltak a gazdának, jóformán semmi sem termett, amiből fizesse. Fogaras-vidéki román lókupecek járták a falvakat, olcsón felvásárolták a legyengült állatokat. Teherautóval jöttek, a leromlott állapotú lovak nem bírták volna saját lábukon megtenni a hosszú utat. Vonakodva, nem jó szívvel, de sok gazda vitte el a templom előtti téren leparkolt tehergépkocsihoz kedvenc igavonóját.

Amikor kivezette az istállóból, Márton gazda nem nézett a lova szemébe. Pista, mint mindig, most is engedelmesen követte gazdáját. A teherautó rakterébe vezető deszkapallón is gond nélkül felment, a plató már majdnem tele volt lovakkal. Hátul kötötték ki, farral menetiránynak. A raktér végét nem takarta ponyva, Pista a magasból érdeklődve figyelte a lent cigarettázó, beszélgető embereket. Kedvelte az emberi duruzsolást.

Csak amikor a teherautó elindult, csodálkozott el Pista. Ilyen még nem volt, hogy őt viszik, mindig ő kellett húzzon valamit. A falut is csak kétszer hagyta el Márton gazda nélkül, amikor egyenruhások fogták a szekérbe, de mindkétszer korrigálni tudta ezt az emberi tévedést. Ezúttal sehol sincsenek egyenruhások, Márton gazda mégis maga vezette ide és rakta fel erre a fura, magától gördülő izére, ami szemlátomást azon van, hogy minél gyorsabban elhagyja a falut, ki tudja, hova. Pista csak bámult. Ha nézni akar, nagyon tud nézni egy ló.

A teherautó gyorsan haladt. De a Pista ponyva alól kikandikáló busa feje a benne ülő nagy lószemekkel mintha nem távolodott volna, mintha még mindig a raktér magasából meredne elképedve az alant álló emberekre. Ha volt köztük, aki a teherautó után nézett, gyorsan elkapta a tekintetét. Márton gazda ekkor már hazafelé tartott, kezében a Pistáért kapott pénzt szorongatta, elfelejtette eltenni.

Teltek a hetek, hónapok. Pista harmadszorra nem jött haza. Nem is lehetett számítani erre. Az utat sem tudta volna, nem a maga lábán ment el. Talán az új helyén is jobban vigyáztak rá, mint az oroszok. És most nem elvitték, hanem a gazda tette útra.

Lassan feledésbe merült Pista, mint minden. Csak Márton gazda lett szótlanabb. Mire megvénül, visszafogott lesz az ember. Egyesek inkább, mint mások. Véget érhetne itt a történet. Nem ér véget.

Messze volt Fogaras vidéke, mégsem annyira messze, hogy ne jöttek volna hírek onnan. A lókupecek is nyughatatlan népség, sokfelé megfordulnak, jönnek-mennek, mint akik nem lelik helyüket. Ha erőt gyűjteni betérnek egy kocsmába, szóba ereszkednek a helyiekkel, rövidesen a ló lesz a téma.

Pár év múlva történetek kezdtek keringeni egy kezelhetetlen lóról, amelyik rossz véget ért. Úgy mondták, silány állapotban vette meg egy román gazda, de jól tartotta és hamarosan helyrejött. Nagy testű, teherbíró állat volt, de megátalkodott erősen. Nem akart engedelmeskedni semmilyen szónak, bárhogy biztatták is. Önfejű, konok fajzat, mintha az ördög bújt volna bele.

A gazda szekér elé is befogta, fát vontatni is kipróbálta erdőkitermelésen, de így se, úgy se ment vele semmire. Először azt hitték, süket. Lódoktort kerítettek, aki megvizsgálta s bizonykodott, nincs a hallásával semmi baj. Hát elővették az ostort, azzal próbálták móresre tanítani. Akkor megbokrosodott, rúgott, harapott, a szekeret is felborította. A gazda öccsének elege lett belőle, egy fahasábbal kezdte döngetni a pokolfajzatot. Az egyik ütés rossz helyre ment, a fejet találta, a ló kimúlt.

Előkerítették a lókupecet, akitől megvették. Esküdözött, amikor eladta, nem volt vele gond. Sőt, igen jó hírben állt ott, ahonnan hozta. Honnan az ördögből hozta? Lassan derengeni kezdett, mi történt.

Az átkozott ló csak magyar vezényszavakat ismert, csak azokra hallgatott. Más nyelven hiába szóltak hozzá, csak magyarul értett. Nem tudott beszélni, hogy is tudott volna, mégis magyar volt az anyanyelve. Ennek lett áldozata, ebbe beledöglött.

Ragaszkodó, odaadó és hűséges volt Pista. Nem sokra ment vele a világban. Versenylovaknak néha szobrot állítanak. Nagy Sándor harci ménjének, Bukefalosznak a neve is fennmaradt. De ki emlékszik hajdan élt igáslovakra, bármennyire derekasan is húzták az igát? Egy ló az csak egy ló. Különösen, ha igavonó.

Fáin dolog a felejtés. Egyrészt van baj így is elég. Minek a múlttal tetézni? Ami volt, elmúlt. Jobb nem felemlegetni. Ha már úgysem lehet segíteni rajta. Ha már úgyis odalett a ló.

Másrészt amiről hírt adnak, annak híre marad.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 13-i számában.)

Legnézettebb
2020. október 23., 07:26
2020. október 21., 06:58
2020. október 24., 21:28
2020. október 26., 03:15
2020. október 24., 17:24