Két éve tervezem, ha Lukács vadőr Magyarországon jár, kilövetek vele egy vaddisznót. Most Budapesten, a Múzeumok Éjszakáján, a Petőfi Irodalmi Múzeum indián-tárlatvezetésén a székely Lukács lett a díszvendég, így eljött a kedvező alkalom.
A szlovákiai Kis-Duna harcsái felé tartunk, miközben megállunk pár napra a Pilishez közeli Pócsmegyeren. Másnap kora este izgatottan érkezünk a Pilisbe, ahol István, a fiatal helyi vadász vár. Átülünk az autójába. Elhagyjuk az aszfaltutat, befelé haladunk a sűrűbe, mígnem egy tisztáson megállunk. István a saját fegyverét hozta. Átadja Lukácsnak, majd egymás után gyalogolunk a nyitott leshez. Helyet foglalunk a keskeny padon. Még világos van. Szinte körbedonganak a szúnyogok, nem győzöm fújni magam az irtóspray-vel.
A vadász megjegyzi, hogy nagy a szárazság, ezért eltűntek a dagonyák, viszont tele turistákkal az erdő, folyamatosan zavarják a leseket, kész csoda, hogy még egyáltalán csapást találnak a vadak. Nem is erdő ez, hanem park, amely a nagy forgalom miatt igen kevéssé kedvez a vadászatnak. Az, hogy a főváros ily közel van, rányomja bélyegét a környezetre. Vaddisznó viszont sok van, ellentétben a székely havasokkal, ahonnan a medve kiszorítja. Erről Lukács kezd mesélni suttogva, miután István elénk helyez a táskájából két hideg Borsodit. A sörök kinyitását követően Lukács megjegyzi, hogy csak ennyi alkoholt enged meg magának, mert küldte már haza részeg kliensét, lefújva ezzel a hajtóvadászatot.
– Az ittas vadászatáról annyit, hogy az elküldött golyót visszahívni nem lehet… – jegyzi meg sokatmondón komor tekintettel.
Sötétedik. A fák lassan árnyékká válnak, a parkerdő csendjét pusztán a város távoli zajai törik meg. Körülnézek. Amerre csak látok, mindenfele szentjánosbogarak röpködnek. Elképesztő látvány, megannyi élő apró lampion hirdeti a természet fenségét. Valami méltóság van abban, ahogyan tovalibbennek az avar fölött. Nem bírom levenni róluk a szemem. Nem tudom, mennyi idő telik el, amikor ágreccsenésre kapjuk fel fejünket.
– Lassan jönnek! Éjfél előtt, tizenegy óra körül érnek be mindennap a szóróra – jegyzi meg István.
Elnémulunk. Nagyokat nyelünk az immár koromsötét lesben. A reccsenés ismétlődik, majd egyre több helyről hallatszik.
– Csorda – mondja István, és átadja Lukácsnak a hőkamerát.
– Egy koca kismalacokkal, mellette süldők – suttogja Lukács.
Izgatottá válok. Életem első vadkilövésén veszek részt mint megfigyelő.
Átveszem a hőkamerát, és pásztázni kezdem a terepet. A sötét háttérben hófehéren jelennek meg egymás után a vadak, körvonaluk teljesen kivehető.
Lukács már a puskatávcsőből figyeli őket. Egyszer csak csend lesz.
– Elmentek! – engedi le a fegyvert a székely indián.
A hőkamera már Istvánnál van. Hosszasan néz bele, majd megszólal:
– Egy süldő elindult visszafelé! Kövesd a spektívvel! A szóró felett fog megjelenni a fák között! Ha tudod, lődd meg!
– Babos! Egy pillanatra tudtam megnézni! Már megint takarásban van, hadd figyeljem, kilép-e, nem látom még a célkereszttel! – suttog Lukács.
Hangján így is érezni az izgatottságot. – Még mindig nem látom jól a bokrok miatt! Most be fog lépni két fa közé…
A lövés eldördül. A fegyver hatalmasat villan az éjszakában. Istvánnal mindketten felugrunk a meglepetéstől, mert Lukács nem szólt, hogy lőni fog. A székely indián villámgyorsan döntött. A két vadász szinte egyszerre szólal meg:
– Nem rogyott le! – Áll! Sántálni kezd!
– Nem fut el! – jegyzi meg István a hőkamera mögül. – Add meg a kegyelemlövést!
Lukács céloz, és másodszor is meghúzza a ravaszt. Újabb villanás és dörrenés.
– Ott maradt! – emeli fel mutatóujját István. – Ez már megvan!
Az izgalom a tetőponton, még abban a negyedórában is, ennyit lövés után vár a vadász a lesben, hogy végleg eldőljön a vad sorsa. Csakis a tizenöt perc elteltét követőleg szállunk ki a lesből, hogy megközelítsük a vaddisznót.
Izgatottan gyalogolok ki a két vadásszal a helyszínre, ahol a vadat sejtjük.
Mindketten megvilágítják fejlámpával az állatot.
– Már nem él! – fordul felém Lukács. – Életem első babos disznója!
Nagyon ritka!
– Miért? – kérdem, miközben figyelem a felborult süldő fehér testét, amin alig van egy-két fekete folt.
– A házidisznóval kereszteződik, ezért kapja ezt a tarka színt. Tényleg ritka – mondja István, miközben együtt nézzük még a két lövés helyét.
– Az első úgy találta el a mellkasa szélét, hogy nagy nyílt seb keletkezett, de nem ért érzékeny szervet, „csak” eltörte az egyik lábát. A második már pontos volt, nemes szerveken ment át a lapocka alatt – elemzi István, ezután zöld ágakat tördel a legközelebbi fáról, két csokrot a vad két sebére tesz, a harmadikat átadja töretnek Lukácsnak. Kezet fognak. Átölelik egymást. Ezt követően én is átölelem a sikeres vadászt, és gratulálok neki. Amíg István a terepjáróért megy, Lukács egyedül behúzza a tetemet a keréknyomig, majd cigarettára gyújt. Szótlanul figyeli zsákmányát. Mire gondolhat? Arca láthatóan elégedett; mintha öröm járná át. Felnézek. Gyönyörködöm az éjszakában. Fent is szentjánosbogarak: csillagok ezrei ragyognak a Dunakanyarban a Pilis felett.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)
Erdély: 2021. szeptember, IV. évfolyam, 10. (40.) szám
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.