Ábel a házas nőket szereti. Többször próbáltam elmagyarázni neki, hogy a hervadásban nincs kaland. Szerinte van. Hiába győzködtem a huszonévesek frissességéről, azzal felelt, hogy huszonéves lánya van, és a lánya korosztályához mégsem nyúl az ember. Már miért ne nyúlna? Ábel író akar lenni. A debreceni filozófia tanszéken tanított óraadó tanárként. Állítólag már ott vadászott minden egyetemista lányra, később be kellett érnie a férjes asszonyokkal. Örök kalandor, amolyan vérbeli ragadozó, aki nem élhet feszkó nélkül – akkor sem, ha néha elpanaszolja nekem, hogy a tizenegy képben levő foglalt harmincas nő közül mindennap más tetszik neki, de a ma legjobban tetsző kifejtette neki, hogy lehetetlen vele normális életet élni. – Miért várják el valakitől, hogy egyszerre legyen normális és zseniális? – próbálom kérdéssel vigasztalni. Sikerül is, azonnal kihúzza a mellét és megnyugszik: – Így van! – Tudom, ha valami új és veszélyes dolgot akarok kipróbálni, Ábel jó társ ebben, azonnal kapható mindenre, ami kaland. Eldöntöm tehát, hogy vele megyek a folyamra – lóháton. Napokig készülünk. Bíztatjuk egymást, hogy nem lesz semmi baj, a ló nem fog megbotlani a Duna köveiben, nem repülünk fejjel – se a vízbe, se a partmenti homokba. A naplementét választjuk startidőnek Tom tanyáján, ahol három korcs lovat tartanak. Grófót kapom meg, akiben állítólag lipicai vér is van. Almaderes színe különösen tetszik, de sokáig nem csodálhatom, mert miközben nyergelek, Tom, a tanya tulajdonosa kifejti, hogy ő is író akar lenni. Marad még Magyarországon, aki nem író? Olvasó ki lesz? Végül is a számok törvénye alapján, minél többen lépnek erre a pályára, annál nagyobb az esély az új magyar Nobel-díjasra. Elkészülünk az indulásra. Ábel ideadja autó- és lakáskulcsát, hogy vigyázzak rá, mert neki nincs zsebe. Elteszem. Mindhárman felpattanunk a lovakra, körbejárjuk a tanya udvarát, hogy megbizonyosodjunk, minden rendben, majd elindulunk a Megyeri Híd irányába. A parton velünk szembe jövő motorosok és biciklisek fejüket csóválják. Egy tökmagot áruló idős ember meg is jegyzi: – Úgy néztek ki, mintha Bulgáriából kergettek volna ide titeket valami szar western-forgatásról! Naptárat szoktatok nézni? Hányat írunk? – Szavai hallatán hangos nevetésben törnek ki a parton fürdőző diákok. Egyikük kijavítja az öreget: – Nem cowboyok, te, ők a sötétség lovagjai A hobbitból! – Erre még jobban röhögnek. Ábel legyint, és hangosan idézi a jól ismert sorokat:
„Wer reitet so spät durch Nacht und Wind, Es ist der Vater mit seinem Kind…”
Intek neki, hogy tudom, honnan az idézet, majd megkérem, soroljon pár szerzőt, akik magyarra fordították. Pap Endre volt az első, a második Thaly Kálmán, majd Szász Béla, Szász Károly, Vas István, Závodszky Zoltán, aki Schubert megzenésítéséhez alkalmazta, aztán Képes Géza. – Megdöbbenek a felsoroláson. Ábel látva az arckifejezésem, magyarázatba kezd: – Erlkönig – az Erle a németben égerfát jelent, a német értelmezők szerint azonban, mivel a balladának egy dán népballada az alapja, ahol az Ellenkonge elle-je, ami csupán az összetételekben elle-, valójában elf, az ónémet alp vagy elp szóból származik, ez egyjelentésű az angolszász alf- vagy elf-fel. Utóbbi szót ma már mi magyarok is használjuk: A gyűrűk urában így fordították: tünde.
– Ne folytasd – kérlelem, majd megsarkallom Grófót, hogy ügetésben haladjunk tovább. Tom szigorúan elöl halad, hogy érezzük: ő a főnök. A nap lebukik a szentendrei dombok felett, amikor vízbe visszük a paripákat. Nemigen tudjuk vágtára fogni őket, állandóan ki akarnak jönni a partra. Tom megáll, és nézi, ahogy Ábellel kínlódunk, végül kiabálni kezdek, és addig húzom a folyam közepe felé Grófó kantárszárát, amíg az állat térdig merül az örvénylő Dunába, izmai megfeszülnek, és végre vágtázni kezd. Fejét előre tartva gyorsul, miközben hangosan préseli ki magából a levegőt. Leírhatatlan érzés, ahogy haladunk, sörénye lobog a dunai szélben. Elképzelem, milyen szép lehet egy kívülálló szemével, ahogy Grófó egyszerre emeli első, majd hátsó lábait, aztán a vágtára összpontosítok. Mindketten csuromvizesek leszünk. Szanaszét röpködnek a vízcseppek, még az inggalléromon is érzem, hogy nedves, miközben hallom, ahogy Ábel mögöttem fújtat lovával együtt. Ügyes, hogy követ, nem adta fel, igazi harcos. Száz méternyi vágta után visszaporoszkálunk indulási helyünkre, és elölről kezdjük. Nem tudom, hányadik menetnél tartunk, amikor döbbenetes dolog történik. Grófó egyik ugrásánál kinyílik vágta közben mellzsebemen a tépőzár. Hallom, ahogy Ábel kulcsai egymáshoz koccanva vízbe repülnek. Érdekes módon, agyam csak később fogja fel, mi történt. Vágtázunk még párat a folyam szélében, amikor belém villan: nincs kulcs! Azonnal szólok Ábelnek, aki kétségbe esik: – Neee! Nem lehet igaz! – Lepattanunk a lovakról, és lázas keresésbe kezdünk. Tom segítségünkre siet, de hiába nyúlkálunk ide-oda az iszapos vízben, esélytelenek vagyunk. Hamar sötétedik, így lassan fel kell adnunk a keresést. Ekkor jut eszébe Ábelnek, hogy mobilja, személyes iratai a bezáródott autóban maradtak. Órákon át tartó küzdelem következik, hogy kinyissuk a több mint húsz éves Fordot, de hiába segítünk egymásnak lámpával, hiába próbáljuk lehúzni az autó ablakait, hiába hozunk mindenféle drótot, többféle rudat, a mobil a személyivel a kesztyűtartóban marad. – Holnap is nap van – von vállat Tom, mire összenézünk. – Fel kell törnöm a saját autóm! Be kell törnöm a saját lakásomba! Milyen élet ez? – szörnyülködik Ábel. – Hazaviszlek – ajánlom fel. Szótlanul haladunk a Megyeri Hídon át, majd a nulláson Mátyásföld felé vesszük az irányt. Hazaérve Ábel lámpát gyújt, majd hiába próbálja vállal benyomni a bejárati ajtót. – Majd én! – tolom magam mögé. Súlypontom lesüllyesztem. Célzok. Az első egyenes rúgásom lepattan a kilincsről. Elszégyellem magam, és másodszor is készenlétbe helyezkedem. A lábam elindul. Egyenesen a zárra viszi a csípőm. Huszonhét év harcművészet segíti ezt az egyetlen – elsőre elhibázott – mozdulatot. Talppárnám közvetlenül a kilincs alatt, a kulcslyuknál landol. Az ajtó hatalmas robajjal bevágódik. Bent a sötétből megszólal egy hang:
– Mondtam, hogy nem lehet veled normálisan élni…
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. márciusi számában)
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.
Erika férje nem érez szagokat, újságolta Lacinak a felesége. Andi informatikát tanított, Erika a kolléganője volt. Mikepércsen laktak, néha elhívták Andit és Lacit szalonnát sütni. Olyankor mindig volt némi vita, ki vezessen. Laci szívesen sörözött volna Ferivel, Andi viszont azt mondta, Erika megígérte, hogy lesz finom édes vörös bor az apjától, feltétlenül kóstolja meg.