Szeptember nyolcadika van. Anna ma lenne tizennégy. Hosszú, szőke haja lenne, mint nekem, gyakorlott mozdulattal fogná össze lófarokba, az egész copfon végigsimítva húzná a mellkasára, idegesen készülődne a gimibe, pufogva, hogy miért nem keltettem fel, magára mérgesen, miért nézett a legjobb barátnőjével éjfélig filmet.
– Készítek rántottát, jó? – kérdezi Ádám, és belecsókol a hajamba, kizökkent a gondolatmenetemből, az esti gofrizásból itt maradt sütőforma takarítását is abbahagyom. – Azt hittem, ágyban leszel még, visszabújtam volna melléd – mormogja, és én úgy teszek, mintha nem érteném, mire céloz, elhúzódom, a nyelőcsövem görcsbe szorul, hánynak az ereim, le kell csuknom a szemem, hogy kibírjam.
– Tudtam, hogy koszos a konyha, felkeltem, amint elindultatok Lilivel – mondom, amint összevakarom magam. A hangom is koszos, bemocskolja az őszintétlenségem, de tudom, hogy Ádám nem veszi észre, Ádám semmit nem vesz észre, néha leköpném, annyira ideális férfi, negyvenhez közeledve is észbontóan néz ki, jól keres, jó állása van, Lilit hozza-viszi az iskolába, ja, és tud főzni. A testbeszédemből megérti, hogy ebből nem lesz szex, tudom, hogy arra gondol, csak kedden dolgozik itthon, és én számíthattam volna rá. Lábujjhegyre állva veszi le a kék serpenyőt a fejem feletti szekrényből, megcsap a testéből áradó, elfogadó meg nem értettség, aztán hirtelen lesz hideg, ahogy ellépve mellőlem, a tűzhelyhez megy.
– Liliék holnap az állatkertbe mennek – mondja, miközben hagymát és paprikát vesz elő a hűtőből. – Neked kell vinned, én korán indulok Debrecenbe, egy tárgyalásra. Csomagolj neki szendvicset meg üdítőt.
A felháborodás zsarátnoka gyullad meg a torkomban, kiordítanám magamból, hogy én is a szülője vagyok, minden év elején az állatkertbe mennek, így harmadjára már számítottam rá, és a dátumot ugyan elfelejtettem, azt tudom, mit kell egy gyereknek csomagolni, ha kirándulni megy, de inkább a szivacsot fogom erősebben, és úgy sikálom a gofriformát, mintha ráégett volna az a tizennégy év, ami az idegeimet köti gúzsba.
– Ma van a születésnapja – bukik ki belőlem, és Ádám kezében megáll a kés, amivel a hagymát szeleteli. Villan a szemében a megértés, kést tartó keze haboz, merre induljon, végül a vágódeszkát választja, befejezi az aprítást, mielőtt nagyot sóhajt.
– Ha folyton ezen jár az eszed, sosem lesz könnyebb – mondja, és a serpenyőbe kotorja a hagymát.
– Nem jár folyton ezen az eszem. És van neve. – Ádám a paprikáért nyúl, én befejezem a sütőforma kínzását, leöblítem és a csöpögtetőre rakom. – És van olyan, hogy napokig nem jut eszembe, de ma képtelen vagyok másra gondolni – folytatom.
Ádám összevágja a paprikát, beleteszi a teflonba, megtörli a kezét és odalép hozzám. Vigasztalón teszi karját a vállamra, én hozzábújok, és nem sírok.
*
– Lili megint összeverekedett Tomival. És ő volt az egyetlen gyerek, akinek nem volt szendvicse – mondja Ádám, ahogy behúzza maga mögött a gyerekszoba ajtaját. Ő vette fel Lilit az iskolából, kettőkor befejeződött a tárgyalása, és a gázra lépett, hogy az övé lehessen a csoda, amikor Lili, kilépve a fehér kapun, megpillantja az apját. Még így harmadikosként is olyan szélesen mosolyodik el, hogy Ádám szíve minden alkalommal belesajdul.
Barbi a nappaliban ül a kanapén, és filmet néz, bizonyára valami romantikusat, Ádám nem látja, de ez szokott történni. Neki mindegy, a nők szeretik valamiért a romantikus történeteket, de most bugyborékol benne a düh. Barbi a férje felé sem néz, de az állán megfeszül az izom, bizonyára valami jó kifogáson gondolkodik. Ádám elindul felé, úgy folytatja.
– És pénz sem volt nála, Jutka néni adott neki a szendvicséből, Dorka meg vitt egy csomag kekszet, azt elfelezték.
– Akkor megoldódott – mondja Barbi, és végre felnéz Ádámra; a férje időközben odaért hozzá, és csak ott áll, föléje tornyosulva, mintha a testi fölény mindent megoldana, Barbi kényelmetlennek érzi hirtelen a kanapét, mocorogva keresi a helyét. – Sajnálom – mondja végül, de nem gondolja komolyan –, holnap kárpótolom, bemegyünk az albán pékségbe és veszek neki virslis tekercset.
Ádám leroskad a feleségével szemben álló fotelbe.
– És ezzel szerinted el van intézve az ügy? – kérdezi, túl magas hangon, de Barbi nem veszi észre, még mindig nem veszi észre, hogy őt ez az egész ennyire zavarja, tekintete a képernyőre csusszan, követi a színészek mozdulatait.
– Az a kedvence, persze – feleli a nő.
– A vaníliás szív a kedvence – jegyzi meg a férfi. Ezzel megszerzi felesége figyelmét, Barbi a fejét csóválva néz vissza rá, áttámaszkodik a másik karfára, hogy közelebb legyen Ádámhoz.
– A virslis.
– A virslis az a te kedvenced.
Ez elnémítja Barbit, csak mered előre, megfeszült állal. Ádám nem bírja, feláll, tesz két lépést.
– És a verekedés? Az is megoldódott? Szerinted miért verekszik? – mondja, beletúr a hajába, és elindul a kanapé körül. – Tudod, lehet, hogy én elfelejtettem tegnap Anna születésnapját, de nem felejtem el Liliét. Rám mindig számíthat, én ott vagyok neki. De az anyjára is szüksége van. Barbi, miért gyászolod tizennégy éve azt az életképtelen magzatot?
– Nem volt magzat, hanem gyerek, és nem volt életképtelen, hanem…
– De igen. A karunkban tartottuk, deformált volt, néhány percig próbálkozott még, de nem tudott levegőt venni, meghalt.
– Hogy tudsz erről így…
– Barbi, én is belehaltam, de továbbléptem. Nem változik attól semmi, ha folyton lehúzod magad ezekkel a negatív gondolatokkal! Igen, volt neve, de nem lett belőle a gyermekünk. Őt nem pelenkáztuk, nem ringattuk, nem tanítottuk járni, nem vittük játszótérre meg dokihoz. Neki nincsenek… – Ádám elhallgat, megáll a kanapé mögött, és kinéz a terasz ablakán a sötétségben a fenyőfákra. – Így könnyebb, igaz? – mondja halkan. – Könnyebb egy olyan gyereket szeretni, aki nem verekszik, aki nem szájal, akinek nincsenek igényei, aki tökéletes.
– Én nem… – tiltakozik erőtlenül a felesége, de Barbi maga is érzi, hogy ezt a mondatot nem tudja befejezni.
Ádám visszafordul felé.
– Itt van az élő, lélegző lányod, akinek szüksége volna a figyelmedre, a szeretetedre. Tedd össze a két kezed, hogy Lili egészségesen született, hogy itt van nekünk. Nyolcéves. Nyolc éve él velünk, nyolc éve küzd egy tökéletes kislány szellemével, nyolc éve veszít minden áldott nap.
Barbi szemében könny csillog, és Ádám tudja, hogy ha igazán szeretné a feleségét, átölelné. Visszafordul az ablak felé, nagy levegőket vesz, azt latolgatván, ez a vége vagy az eleje. Aztán fogja magát, elvonul a hálószobájukba, és becsukja maga mögött az ajtót.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.