Szeptember nyolcadika van. Anna ma lenne tizennégy. Hosszú, szőke haja lenne, mint nekem, gyakorlott mozdulattal fogná össze lófarokba, az egész copfon végigsimítva húzná a mellkasára, idegesen készülődne a gimibe, pufogva, hogy miért nem keltettem fel, magára mérgesen, miért nézett a legjobb barátnőjével éjfélig filmet.
– Készítek rántottát, jó? – kérdezi Ádám, és belecsókol a hajamba, kizökkent a gondolatmenetemből, az esti gofrizásból itt maradt sütőforma takarítását is abbahagyom. – Azt hittem, ágyban leszel még, visszabújtam volna melléd – mormogja, és én úgy teszek, mintha nem érteném, mire céloz, elhúzódom, a nyelőcsövem görcsbe szorul, hánynak az ereim, le kell csuknom a szemem, hogy kibírjam.
– Tudtam, hogy koszos a konyha, felkeltem, amint elindultatok Lilivel – mondom, amint összevakarom magam. A hangom is koszos, bemocskolja az őszintétlenségem, de tudom, hogy Ádám nem veszi észre, Ádám semmit nem vesz észre, néha leköpném, annyira ideális férfi, negyvenhez közeledve is észbontóan néz ki, jól keres, jó állása van, Lilit hozza-viszi az iskolába, ja, és tud főzni. A testbeszédemből megérti, hogy ebből nem lesz szex, tudom, hogy arra gondol, csak kedden dolgozik itthon, és én számíthattam volna rá. Lábujjhegyre állva veszi le a kék serpenyőt a fejem feletti szekrényből, megcsap a testéből áradó, elfogadó meg nem értettség, aztán hirtelen lesz hideg, ahogy ellépve mellőlem, a tűzhelyhez megy.
– Liliék holnap az állatkertbe mennek – mondja, miközben hagymát és paprikát vesz elő a hűtőből. – Neked kell vinned, én korán indulok Debrecenbe, egy tárgyalásra. Csomagolj neki szendvicset meg üdítőt.
A felháborodás zsarátnoka gyullad meg a torkomban, kiordítanám magamból, hogy én is a szülője vagyok, minden év elején az állatkertbe mennek, így harmadjára már számítottam rá, és a dátumot ugyan elfelejtettem, azt tudom, mit kell egy gyereknek csomagolni, ha kirándulni megy, de inkább a szivacsot fogom erősebben, és úgy sikálom a gofriformát, mintha ráégett volna az a tizennégy év, ami az idegeimet köti gúzsba.
– Ma van a születésnapja – bukik ki belőlem, és Ádám kezében megáll a kés, amivel a hagymát szeleteli. Villan a szemében a megértés, kést tartó keze haboz, merre induljon, végül a vágódeszkát választja, befejezi az aprítást, mielőtt nagyot sóhajt.
– Ha folyton ezen jár az eszed, sosem lesz könnyebb – mondja, és a serpenyőbe kotorja a hagymát.
– Nem jár folyton ezen az eszem. És van neve. – Ádám a paprikáért nyúl, én befejezem a sütőforma kínzását, leöblítem és a csöpögtetőre rakom. – És van olyan, hogy napokig nem jut eszembe, de ma képtelen vagyok másra gondolni – folytatom.
Ádám összevágja a paprikát, beleteszi a teflonba, megtörli a kezét és odalép hozzám. Vigasztalón teszi karját a vállamra, én hozzábújok, és nem sírok.
*
– Lili megint összeverekedett Tomival. És ő volt az egyetlen gyerek, akinek nem volt szendvicse – mondja Ádám, ahogy behúzza maga mögött a gyerekszoba ajtaját. Ő vette fel Lilit az iskolából, kettőkor befejeződött a tárgyalása, és a gázra lépett, hogy az övé lehessen a csoda, amikor Lili, kilépve a fehér kapun, megpillantja az apját. Még így harmadikosként is olyan szélesen mosolyodik el, hogy Ádám szíve minden alkalommal belesajdul.
Barbi a nappaliban ül a kanapén, és filmet néz, bizonyára valami romantikusat, Ádám nem látja, de ez szokott történni. Neki mindegy, a nők szeretik valamiért a romantikus történeteket, de most bugyborékol benne a düh. Barbi a férje felé sem néz, de az állán megfeszül az izom, bizonyára valami jó kifogáson gondolkodik. Ádám elindul felé, úgy folytatja.
– És pénz sem volt nála, Jutka néni adott neki a szendvicséből, Dorka meg vitt egy csomag kekszet, azt elfelezték.
– Akkor megoldódott – mondja Barbi, és végre felnéz Ádámra; a férje időközben odaért hozzá, és csak ott áll, föléje tornyosulva, mintha a testi fölény mindent megoldana, Barbi kényelmetlennek érzi hirtelen a kanapét, mocorogva keresi a helyét. – Sajnálom – mondja végül, de nem gondolja komolyan –, holnap kárpótolom, bemegyünk az albán pékségbe és veszek neki virslis tekercset.
Ádám leroskad a feleségével szemben álló fotelbe.
– És ezzel szerinted el van intézve az ügy? – kérdezi, túl magas hangon, de Barbi nem veszi észre, még mindig nem veszi észre, hogy őt ez az egész ennyire zavarja, tekintete a képernyőre csusszan, követi a színészek mozdulatait.
– Az a kedvence, persze – feleli a nő.
– A vaníliás szív a kedvence – jegyzi meg a férfi. Ezzel megszerzi felesége figyelmét, Barbi a fejét csóválva néz vissza rá, áttámaszkodik a másik karfára, hogy közelebb legyen Ádámhoz.
– A virslis.
– A virslis az a te kedvenced.
Ez elnémítja Barbit, csak mered előre, megfeszült állal. Ádám nem bírja, feláll, tesz két lépést.
– És a verekedés? Az is megoldódott? Szerinted miért verekszik? – mondja, beletúr a hajába, és elindul a kanapé körül. – Tudod, lehet, hogy én elfelejtettem tegnap Anna születésnapját, de nem felejtem el Liliét. Rám mindig számíthat, én ott vagyok neki. De az anyjára is szüksége van. Barbi, miért gyászolod tizennégy éve azt az életképtelen magzatot?
– Nem volt magzat, hanem gyerek, és nem volt életképtelen, hanem…
– De igen. A karunkban tartottuk, deformált volt, néhány percig próbálkozott még, de nem tudott levegőt venni, meghalt.
– Hogy tudsz erről így…
– Barbi, én is belehaltam, de továbbléptem. Nem változik attól semmi, ha folyton lehúzod magad ezekkel a negatív gondolatokkal! Igen, volt neve, de nem lett belőle a gyermekünk. Őt nem pelenkáztuk, nem ringattuk, nem tanítottuk járni, nem vittük játszótérre meg dokihoz. Neki nincsenek… – Ádám elhallgat, megáll a kanapé mögött, és kinéz a terasz ablakán a sötétségben a fenyőfákra. – Így könnyebb, igaz? – mondja halkan. – Könnyebb egy olyan gyereket szeretni, aki nem verekszik, aki nem szájal, akinek nincsenek igényei, aki tökéletes.
– Én nem… – tiltakozik erőtlenül a felesége, de Barbi maga is érzi, hogy ezt a mondatot nem tudja befejezni.
Ádám visszafordul felé.
– Itt van az élő, lélegző lányod, akinek szüksége volna a figyelmedre, a szeretetedre. Tedd össze a két kezed, hogy Lili egészségesen született, hogy itt van nekünk. Nyolcéves. Nyolc éve él velünk, nyolc éve küzd egy tökéletes kislány szellemével, nyolc éve veszít minden áldott nap.
Barbi szemében könny csillog, és Ádám tudja, hogy ha igazán szeretné a feleségét, átölelné. Visszafordul az ablak felé, nagy levegőket vesz, azt latolgatván, ez a vége vagy az eleje. Aztán fogja magát, elvonul a hálószobájukba, és becsukja maga mögött az ajtót.
Hej-jej, a Keselyűhegy-kolostor apátja egész éjjel a teliholdat nézte. A mester üresség volt kívül és belül, átlátszó tükör a valóságnak és szikrázó fényvisszaverődés a magába zárult énhit minden tévedésének.
Senki sem nézett azonban ezen az éjjelen tükörbe, az egész kolostor mély álmát aludta. Sápadt fényével az egész tájat bevilágító telihold volt Hej-jej mester egyetlen társa a nagy döntés meghozatalakor. Tudta, hogy eljött a vég, és mint a kötelességtudó apátok teszik, gondoskodni akart a szangháról.
Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.
Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.
Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer.
Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?
Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart.
Legendák terjednek az újságírók között, hogy vajon miképpen alakulhatott meg a Kelet Az Új Nyugat folyóirat. Mivel az alapítás után húsz évvel csatlakoztam a szerkesztőséghez, így szokásommá vált, hogy kérdéseket tegyek fel ezzel kapcsolatban a munkatársaimnak. Tudni kell rólam, hogy még csak két éve kezdtem el újságírással foglalkozni. Ám a kollégáim sem tudnak többet, mint én, talán csak egyikük-másikuk, de persze ők sem mondhatják el. Miért? Mert titok övezi az alapítók kilétét, vagy csupán nem szeretnék, hogy megtudjuk, ki kicsoda volt akkortájt.
De íme, az ajtó nyílik. Apám érkezik. Vállára vetett kabátban belép és körülnéz. Az aranyozott székek, karcsú lábú, kecses asztalkák, festmények világa nem az övé. De apám, ez az én szülőm, minden képtelen helyhez és helyzethez azonnal, dühítően és villámgyorsan alkalmazkodik. Shit!, mondom magamban, nem változott. Nem remélhetek semmit tőle. Csak pénzt. De azt nagyon.