Anyámnál mindig korábban nyílnak az orgonák, mint mindenki másnál. Több bokrot is nevelget, lilát és fehéret, azt mondja, az az igazi, a rózsaszín árnyalat csak a hortenziának áll jól. Minden tavasszal visszavág egy ágat a földig, hisz ez nem fa, és igaza lehet, mert nemcsak az utcában neki a legszebbek az orgonái, hanem szerintem az egész világon.
Ahogy ott állok a bokor mellett a vörös térkővel burkolt teraszon, és beszippantom az illatot, ami most vállmagasságban a legerősebb, a híremet dédelgetem magamban. Anyám odabent kavarja a limonádét, fő a guatemalai a Szarvasi Mini Espressóban, én hoztam neki, szemes, anyámnak megvan még a nagyi régi, sárga kávéőrlő gépe, az a tölcséres, maga szereti átengedni rajta a kávébabokat. A Szarvasi Mini Espresso szerintem elrontja az ízét, de anyám ehhez is ragaszkodik, azt mondja, neki a kotyogós olyan, mint nekem az iwiw, a nyomógombra kávét főző automata meg a TikTok. Nem is tudtam, hogy anyám tisztában van vele, mi a TikTok, de tény, hogy igaza van. Így harmincévesen én már nem fogok megszokni egy újabb divatos applikációt, a játékok terén is megragadtam a Dungeons & Dragonsnél.
Megérkezik a limonádé, mellette éjbarna sütemény.
– Brownie-t sütöttem – mondja anyám, mintha nem lenne egyértelmű. Büszke erre a receptre; Ohridban ettük együtt a kis étteremben a Szveti Naum alatt, ahol egy akkora tavacska volt az udvaron, mint egy franciaágy, sással, az őt tápláló csatorna felett pallókból épített, keskeny híddal, az ohridi tó vizét vezette el ide a büszke tulajdonos, és pisztrángot tenyésztett benne. Mert a vad pisztrángot nem szabad kifogni és megenni, magyarázta, mire apám magyarul mondta nekünk, ne ijedjünk meg, azért mi igenis a vad pisztrángot kapjuk. Onnan lehet megismerni, folytatta apám, hogy rózsaszín a húsa, mint a lazacé. Mint a Szveti Naumé – bökött a templomra, ami az álmos nap fényében inkább tűnt őszibarackszínűnek, nem is igazi őszibarackszínűnek, hanem inkább a lakodalmas süteményre gondolok, amit kristálycukorba szoktak forgatni. És a hal húsa valóban ebben a színárnyalatban omlott szét a tányéromon. Sültpaprika-salátát ettünk hozzá, mint Makedóniában mindenhez, sült paprika meg fejes saláta, nem tűnik ínyencségnek, pedig az. Anyám szerint illett volna mögé az almás pite, de a tulajdonos megsimította tömött kefebajszát és makedónul mondta, most lett kész az amerikai sütemény, egy híres cukrász járt nála néhány napja, tőle kapta a receptet zálogba, a saláta pontos fűszerezését kérte érte, és hogy csak annak adja tovább, aki megérdemli.
Ahogy a teraszon ülve beleharapok a roppanós tetejű brownie-ba, hogy a középső rétege a nyelvemet szétégetve folyjon el a számban, újra ott termek a vendéglő kertjében. Tizennégy voltam. Apám negyven, ő dolgozott akkor a Balkánon, hőkamerákat adott el a határőrségeknek, olyan drágán, hogy már kamaszként sem akartam tudni, pontosan hogyan is tudta elintézni. Megtanultam behunyni a szemem és élvezni, hogy az Amazonról rendelhetek japán ecsetet a festéshez, hogy kérdezni sem kell, mindent megengedhetünk magunknak. Ehhez képest mégis rendre Makedóniában kötöttünk ki a családi nyaraláson, pedig elmehettünk volna Párizsba meg New Yorkba.
– Finom a brownie? – kérdezi anyám, mintha nem tudná, hogy tökéletes. Mintha nem tudná, hogy éppúgy szeretek enni, mint ő. A Balkánon felnőve nem is lehetett más oldalról közelíteni az élethez, mint a meze és a raki felől. Apám is a Pelisterkában ücsörögve alkudozott, ó, ott polipsalátát kell enni és csokiszuflét, igazán sajnálom, hogy annak a receptjét anyám nem szerezte meg.
– Apa? – kérdezek vissza, mire anyám felkel, fogja a metszőollót és az orgonabokorhoz megy, a lilához, levág róla egy csokorra való virágot.
– Ohridban. Hanem drágám, mi van a lakáskereséssel?
– Miért nem mentél vele? – kérdem. Anyám kezében megáll a metszőolló, leengedi a karját. Visszaballag a kerti polchoz, elrendezi rajta a vörös és lila kaspókat, csak úgy bugyognak belőlük kifelé a pozsgások. Leteszi az orgonákat a térkőre.
– Ja szum sztar – mondja, és megdörzsöli az ajkát. – Maradsz ebédre? Vagy csomagoljak neked és Zalánnak? – Belép a teraszajtón a házba, csattan a tolható szúnyogháló. Nem hagyom annyiban, utánamegyek. A konyhában grillezett hal szaga fogad, nem is értem, eddig hogy nem vettem észre, az asztalon ott a sültpaprika-saláta. Képtelen vagyok nemet mondani, Zalán bolond, hogy nem jött el velem, persze értem én, milyen, amikor az embert fogva tartja az ihlet, én is álltam már a vászon előtt tizenkét órán át, hogy aztán összeessem, amikor a lábamból hirtelen kiszalad az erő.
Elmesélem végre, amiért jöttem, megvan az álomlakásunk, mindkettőnknek a fény a fontos, Zalánnak és nekem is, ferde tetőtéri ablakokról áradozom a stúdiólakásban, de a gyerekszobáról egyelőre hallgatok, a sarkokba olyan magas szobapálmákat képzelek, mint én magam vagyok. Nem mintha magas lennék, épp csak túlnőttem törékeny kis anyámat, sosem fogom elfelejteni Zalán elképedését, amikor bemutattam a szüleimnek, azt a pillantást, amit anyámra vetett, aki akkor volt negyvenhat, Zalán az első adandó alkalommal vágyakozva a fülembe súgta, hogy ha továbbra is anyámra fogok hasonlítani, akkor alig várja, hogy megöregedjek.
– Te bárhol megtalálod a helyed – mondja anyám biztatón és leül mellém, mélytányérba szedte a halat, mellé a salátát, villával habzsoljuk, mert nem hiszünk abban, hogy a jó dolgokat lassan kell élvezni.
Velem szemben a polcon annak az amerikai cukrásznak a könyve áll, akitől a brownie receptje származik. A tenyeremet a farmernadrágomba törlöm és kihúzom a kötetet a többi közül, a konyhaasztalra fektetem, a tányérom mellé, és felütöm. Míg eszem a halat, forgatom a lapokat.
– Nincs benne – mondom.
– Persze hogy nincs – válaszolja anyám. Villájára szúrja az utolsó, mesterien összeállított falatot, van rajta mindenből egy kicsi, a paprika piros héján lecseppen a bazsalikomos olaj, mielőtt a szájába teszi. Lehunyja a szemét, ahogy lenyeli. – Azt nem kaphatja meg csak úgy, bárki, a pénzéért – mondja aztán, és a Szarvasi Mini Espressóhoz nyúl. – Kérsz kávét?
Aki a nagypapa hagyatékát hozta ide, vagy a lomtalanításkor megmentett kacatokat próbálta eladni, nyilván nem hozott annyi bevételt, mint egy milliós forgalmat bonyolító áruház. Pedig a bolhapiac igazi látványosságnak számított, turisták is gyakran megfordultak itt, a világ összes nyelvén beszéltek, kamerájuk ott lógott a nyakukban.
Apropó, szerelem. Dolgom volt egyszer egy lengyel lánnyal Szombathelyen. (Dolgom volt? Úgy értem, táncoltunk. Ő igazából egy vidám némettel szeretett volna, de csak én jöttem össze. Úgy hívták, Slawomira. Van a lengyeleknek ez az áthúzott ell betűjük.) Ebből is mi igaz? Tényleg táncoltam (még a múlt században) egy Slawomira (áthúzott ell) nevű lengyel lánnyal Szombathelyen.
Hunya tisztelendő jól ismerte az ernyicseieket. Egyes pletykák szerint mind a négyezer lakost név szerint. – Ha arra kérik őt, még ábécérendben is felsorol mindenkit – mondta Kapory Oszkár a hivatali asztala mögött. – Ha egyszer elfelejteném valamelyik nevem, csakis nála kérdeznék utána!
A szűz hóra egy vércsepp hullt. A vörös folt lassanként terjedt szét a fehér kristálytakarón. A vércsepp és a várpalota bejárata között friss lábnyomok követték egymást. Apró, piros topánkák süppedtek a kitaposott cipőlenyomatokba, és a lány így jutott el a bejáratig anélkül, hogy átnedvesedett volna a lába.
Bíró János lógó orral baktatott befelé a dombtetőről, az erdő alól. Telefonálni ment ki, lejjebb, a házuknál nem volt rendes térerő, ha fel akarta hívni a testvéreit, csak így tudott érvényesülni. Régebb leveleztek, de annak egy hét is kellett, amíg megérkezett, aztán ahogy a mobil terjedni kezdett, átálltak erre. Igaz, a szolgáltatók nem kényeztették el az ilyen eldugott, dombvidéki tanyasiakat: egyesek jelerősítőt szereltek fel a háztetőre, Bíró János megelégedett azzal, hogy kisétált a gerincre.
Ő mindig valami nagyon fontosat tud mondani. Egy lépéssel vagy tán kettővel is a többiek előtt jár. Sokszor beszél olyasmiről, amit csak a felnőttek tudnak. Például hogy a majorban kölcsönt lehet kérni házépítésre, vagy hogy nemsokára háború lesz. Ez utóbbiért a tanító néni megszidta, mert nem szabad rémhíreket terjeszteni. De hát ez nem rémhír, dédapám mondta, védekezett Kati.
Harmadnap a sikeres és elégedett író délben tért magához. Hasogatott a feje, hányinger kerülgette. Az ágyban fekve fogott hozzá az íráshoz, a fején vizes borogatással. Újra leírta a címet („A csend”), mivel előző nap elmulasztotta a dokumentum mentését. Ekkor elkezdődött a padláson a futkározás. Töprengett, hogy macska, nyest vagy menyét lehet-e.
Angyalnak születtem, és koraszülöttként jöttem a világra. A földi anyám szerint kész csoda, hogy életben maradtam, amikor ezt mondta, én mindig mosolyogtam, mert tudtam, hogy valódi csoda történt akkor. Az orvosok tehetetlenül álltak fölöttem, és azt mondták az anyámnak, hogy készüljön fel a legrosszabbra, mert szerintük a halál a legrosszabb. Semmit nem tudnak.