Automatikus frissítés
– Szóval velem jössz? – kérdezte a magas, vékony férfi, és kifújta a cigifüstöt.
A vele szemben álló lány bárgyún vihogott.
– Hülye vagy? Naná – röhincsélt. Kiéhezett tekintettel mérte végig a férfi kisportolt testét.
A férfi a lány kerek vállait, mély dekoltázsába hulló szőkített tincseit stírölte.
– És tudod, ki vagyok?
A lány nagyot húzott a sörösüvegből.
– Hogy emlékszem-e a nevedre? Nem vagyok ám részeg – röhögött, aztán komoly arcot vágott. – Annyit tudok rólad, amennyit kell.
– Azt én értem – mondta a férfi –, hogy eljössz egy ilyen klubba, és azt várod, hogy valaki felszedjen. De én pontos szabályok szerint játszom. Ha nem tudod, ki vagyok, felejtsük el az egészet.
Az ittas lány hátradobta a haját és kacéran a férfira kacsintott.
Megszólalni azonban már nem volt alkalma, mert egy másik lány lépett oda hozzájuk. Hosszú, hollófekete haja elegánsan lebbent utána, ahogy komoran a férfi elé állt.
– Fogalma sincs róla. Engem vigyél el.
A férfi átható tekintettel nézett rá. Sokáig nem válaszolt.
– Ez nem igazság – fakadt ki a dundi lány, sörösüvegét a földhöz vágta és otthagyta őket.
– Menjünk ki – intett a férfi a klub alagsorából az utcára vezető lépcső felé. – Itt túl meleg van.
A lány megindult, de a férfi utánaszólt:
– Nem fogsz így fázni?
A lány atlétát és farmert viselt. Végignézett magán.
– Úgysem megyünk messze, nem?
– Valóban nem. Az utcán a férfi eldobta a cigarettacsikket, és kezét fekete farmerének zsebébe dugta.
– Mostanában mindig ezt a fekete pólót hordod? – kérdezte a lány.
A férfi bólintott.
– Tudom, hogy részletkérdés, de… ez az egy van, vagy mindennap lecseréled?
A férfi elhúzta a pamutanyagot a mellkasától.
– Ez még soha senkit nem érdekelt. – A lány a választ várta. Átkarolta magát; fázhatott.
– Most, hogy belegondolok, én sem tudom. Amikor elindulok, ez van rajtam és kész.
A lány arcán vékony mosoly tűnt fel.
– Most min nevetsz?
– Ez olyan jellemző – mondta a lány, és most kicsit tényleg nevetett.
A férfi újra rágyújtott.
– Meg enélkül sem tudsz meglenni – bökött a lány a füstre.
A férfi a lány felé biccentett.
És miért akarsz velem eljönni?
– Mert bármi jobb, mint ami itt van. Apám addig verte anyámat, míg belehalt, az állásomból meg kidobtak, egy ruhaüzletben dolgoztam, talpon voltam napi tíz órát, visszerem lett, meg kellett műteni, és mire meggyógyultam, közölték, hogy betöltötték a státuszt.
– Te tényleg tudod, hogy ki vagyok, igaz?
A lány bólintott.
– Hallottam, ahogy bemutatkoztál annak a libának. Jézus herceg… ő meg azt hitte, viccelsz.
A férfi mosolyra húzta a száját.
– Ennyi?
– Hát, igen. Meg aztán elég… univerzális vagy. Fekete nadrág, kerek nyakú fekete póló, szürke sportcipő. Nem vagy túl idős, se túl fiatal. Magas vagy, vékony, de izmos. A hajad se túl rövid, se túl hosszú, ráadásul kicsit őszül, ami kifejezetten szexis.
A férfi hümmögött. A lány folytatta:
– Bejössz a fiatal lányoknak, az idősebb nőknek, a férfiak meg tuti olyan fajta pasasnak látnak, akivel szívesen legurítanának egy korsó sört.
– Rendben, lebuktam. Viszont nem jöhetsz velem. Mert van egy olyan szabály is, hogy csak azt viszem el, akinek itt az ideje. Szóval, kölyök, keress új melót és költözz el az apádtól.
– De…
A férfi beleszívott a cigarettába, majd kifújta a sűrű füstöt. A lány egy pillanatra behunyta a szemét, és mire kinyitotta, már egyedül álldogált az utcán.
Holnap feltámadás
– Lesz csokitojás!
Izgalom és csalódás: ebből áll az élete.
Ahogy bebújik mellém a paplan alá egyméteres kis testével, én is hároméves vagyok, és én is, vele együtt, remegek az izgalomtól, hogy holnap húsvéthétfő és a nap a kertben kezdődik majd, csokoládétojás-kereséssel. Hogy is lehetne most lefeküdni, amikor az élet ily szép?
Persze a nagyok már rég alszanak.
Fárasztó napjuk volt. A fiamhoz eljött ma a barátnője, körbebiciklizték a környéket, Máté megmutatta a kedvenc helyeit a szőke kislánynak: a titkos utat a kastélyhoz a nád és a sás közt, ami tulajdonképpen nem titkos, de csak a minket körülvevő pár utca lakói ismerik; meg a gát mögött a stéget, ahonnan nyáron a Dunába ugrunk, vagy kevésbé tikkasztó napokon kajakot eresztünk a vízre és felevezünk az öbölbe.
Lányom duzzogott kicsit, amiért a három évvel fiatalabb öccse már szerelmes, neki ugye meg még sehol senki, aztán fogott egy Kaland-játék-kockázat könyvet, amit még én vettem vagy húsz éve, és felvonult vele a szobájába, vacsoráig a színét se láttam.
Tizenegy óra múlt.
A kamaszok rég alszanak, de a pici képtelen másra gondolni, mint a holnapi csodákra. Leteszem a könyvet, amit olvasok (Ferdinandytól a Kagylócska, 2016-os, de nemrég találkoztunk, akkor kaptam tőle), és lekapcsolom a kislámpát az ágyam fölött, hogy együtt, a sötétben várhassuk a csodát.
– Ugye jön holnap a húsvéti nyuszi? – kérdezi kicsi lányom, ahogy a takaró után nyúl, hogy magára húzza.
– Persze, kora reggel, az lesz az első dolga – nyugtatom meg, és nem teszem hozzá, hogy most már aztán aludjon. Úgysem tud. Mindketten a holnapi napot tervezgetjük. Ő azt, hogyan járja be a kert zegzugait a nagytestvéreivel, amikor hajnalok hajnalán felébred, én meg azt, hogyan csusszanok majd ki pontban ötkor a paplan alól úgy, hogy ő ne vegye észre.
Mennyivel egyszerűbb volt, amikor még öten voltunk, amikor a férjem eljátszotta a húsvéti nyuszi szerepét, és ötkor kelt, csak hogy elrejthesse a csokoládétojásokat… mennyivel szebb volt az életünk, mielőtt… De nem, nem kesergek ezen, mert nem visz előre. Nem gondolok a motorbalesetre, nem gondolok arra a telefonhívásra… Négyen is szép család vagyunk.
Kislányom nyaka hajlatának puha redőibe szagolok, élvezem, hogy itt van nekem ez a kicsi gyerekecske, akinek az élete minden pillanatban vagy izgalom, vagy csalódás.
Ő én vagyok és én ő. Bőröm alatt minden sejt táncol és villámlik, mert a holnap csodálatos, a holnap izgalmas. Holnap húsvét, holnap tojáskeresés. Holnap feltámadás.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. áprilisi számában)
Anyuka fekete főkötőben ül a sötétben, lágyan ringatózik a karosszékben. Biztosan alszik. Vágó István éppen abban a pillanatban győzi meg a versenyzőt, hogy felezzenek, amikor a palóc szőtteshez érek. A távirányítóért nyúlok, de ahogy elérem, anyuka keze görcsösen szorongatja azt. Anyuka szeme nyitva, értelem nélkül figyel maga elé. Szája körül fehér fátyol fut végig, mint füstölt húsra lerakódott sóréteg.
Persze hogy mire gondol a nő, azt ritkán lehet sejteni pontosan. Mert a nő gondolhat bármire. Arab teára az északi sarkon. Sámson sírjára a kánai menyegzőn. Párizsi hajnalra egy firenzei éjszakán. Mert olyan a nőben a gondolat, mint a dzsesszben a szaxofon, nyugtalanító. A nő tehát felébredt. A nő. Hívhatnánk Jolánnak, Amálnak vagy Matildnak, de valahogy egyik név sem passzol a pizsamájához.
Amikor a szilva lehull, akkorra jól meg van érve, jó lesz a cefrébe, de amelyik penészes, azt ott kell hagyni. Egy műanyaghordóban bedögleszti a gyümölcsöt. Többféle szilvát tesz bele, hidegben tartja, míg összegyűjtögeti, s csak akkor teszi ki a napra, amikor megtelt a hordó, hogy ezután induljon be az erjedése.
Apám arca imbolyog a gyertyalángban, hol elfolyik, hol megnyúlik, vörös pillanatokká erősödik, aztán fehér fénnyé szelídül. A padlót bámulom, csizmám orrával egy aprócska fekete foltot maszatolok. Két ujjam közt forgatok egy pirulát, nem tudom eldönteni, lenyeljem vagy visszategyem a táskámba vészhelyzetre, ahogy az orvos javasolta. A csendből néma kérdések törnek elő.
Ezek azt sem veszik majd észre, ha egyszer elköltözöm – volt az első gondolata, amikor az íróasztalán lévő konzolos lámpafejet már a huszadik ragasztás után sem sikerült kellőképpen rögzítenie. Részint a „műanyagra műanyag” ragasztás lehetetlensége, részint a celluxnak a feltalálását követő időszakban tapasztalható drasztikus minőségi romlása miatt.
Ködös, kék színű hajnal ülte meg a hegyi főutat. Magas fenyők kísérték mindkét oldalán Linát, ahogy kék melegítőben futott. A nyári reggel ellenére halvány párafelhőt lihegett, mely elolvadt a nyirkos erdő levegőjében. Hűvös volt az idő, még a nap sem kelt fel, azonban a fiatal nő már három kilométert is maga mögött hagyott. Felkötött barna haja vadul csapkodta a vállait, ahogy küzdött a távolsággal.
A század vége felé normalizálódik a helyzet, az emberiség kicsit magára eszmél. A katasztrófák után meglepően hamar helyreáll a rend, de az addigi atavisztikus életritmus teljesen megváltozik, a lokális atomrobbanások genetikai hatásai révén a túlzottan üzleti irányba fordult világszemlélet 180 fokos fordulatot vesz. A gazdasági profithajszolás emléke is eltűnik, a Föld lakói hirtelen rájönnek, hogy a természet magától is terem, és mindenkit eltart, a mohóság, valamint az addigi hivatalok, meg az egymást ellenőrző és csesztető polgári foglalkozások teljesen fölöslegessé válnak.
Három napja távozott a nagyi, azóta várom, hogy hazaérjen. A fotel üres, nem szól a tévé, a falak kíváncsi fülükkel hallgatják, mikor veri ismét a radiátort. A horgolt terítőn – ami valójában egy bazári portéka – fekszik egy félig üres pohár, a műfogsora már nincs benne. Belelapozok a receptes könyvbe. Hullámos lapjai ropognak a kezem alatt, mint az a kétszersült, amit utoljára őröltek a fogai.
Elhanyagolt gyümölcsöst örököltem atyai nagybátyámtól; barátom tanácsára határoztam el, hogy valamikor a közeljövőben felkeresem a dombhajlatra kapaszkodó telket. Néhány hét múlva, lassan kúszó árnyak szemlélése közben döntöttem el, hogy másnap utazom. Kakasszóra ébredtem, bőségesen reggeliztem, vidám szavakkal búcsúztam a szomszédos ház előtt kapálgató öregasszonytól; emlékek között kutatva indultam.