Ismerős hang ütötte meg Jóska fülét. És valóban, ez az ő Mazdájuk volt, nemcsak a búgó motorhangot ismerte meg, hanem az ajtó csapódását is. Kisvártatva hosszú barna hajú lány lépett az állásba, és rávigyorgott Jóskára.
– Helló, hogy áll az én szépségem?
Jóska közelebb sétált a lányhoz. Tetszett neki vékony orra, telt ajka, meg aztán akadt rajta mit fogni, mármint akadt volna, de Jóskának épp csak eszébe jutott a dolog – a főnök mondta, hogy költő, egy szerelőnek ennyi épp elég, hogy visszavonulót fújjon.
Jóska a Nissan Figaro tanksapkájára mutatott.
– Itt is szétrohadt a kasztni, és akkor még a hátsó sárvédő.
A lány elkomorult. Közelebb lépett és megnézte a szétkaszabolt karosszériaelemet. Együtt hajoltak fölé, Jóska néhány másodperc után vette csak észre, hogy mindössze centiméterek választják el olajos overallját a lány krémszínű zakójától. Sietősen hátrált néhány lépést.
– Pénzben hol járunk? – kérdezte a lány.
– Az árat nem tudom – felelte Jóska. – De a főnök itt van az irodában.
A lány a szerelőre mosolygott.
– Köszönöm, akkor majd benézek megint pár nap múlva, hogy haladsz.
Már fordult el, hogy távozzon, de Jóska megszólította.
– A Mazda. Hogy szuperál?
A lány elvigyorodott és önkéntelenül az udvar felé fordult.
– Remekül. Imádom. Jó kis kocsi.
– Tényleg?
– Húz, mint állat. Főleg hármasban. De még ötösben is akkora ereje van!
– És… nem fulladt le?
A lány gyanakvó pillantást vetett a fiúra.
– Nem. Mert?
– Elég mélyen fog a kuplung.
– Na jó, de mit vársz egy tízéves autótól? Különben is, ha ezt adjátok cserekocsinak, akkor biztos agyon van nyúzva. Pont ezért lepődtem meg, milyen erős.
Jóska kényszeredett mosolyt préselt ki magából. A lány elbúcsúzott és felment az irodába, Jóska pedig fülelt, mikor távozik. Amikor hallotta, hogy beindul a Mazda motorja, kiszaladt az udvarra. A lány kis gázfröccsel indított, lendületesen kitolatott az utcára, egy pillantás alatt egyesbe tolta a sebváltót, majd a gázra lépett és elhajtott.
– Mit nézel?
A negyvenes, pocakos Tomi állt Jóska mellett, kikukucskált a válla felett az udvarra.
– A figarós lány. Edit. A Mazdát adtuk oda neki, és tényleg tudja vezetni.
Tomi elismerőn füttyentett.
– Mondjuk vagány kis csaj – mondta. Elgondolkodón Jóskára nézett, de nem szólt, sarkon fordult és ment vissza a Merdzsóhoz, amin még két felnit kellett lecserélnie.
A fiú fejében egész nap ez a néhány szó visszhangzott. Szeretettel dolgozott a kis Figarón. Tulajdonképpen már unta – sok gond volt vele, szinte minden elem rozsdásodásnak indult, Jóska már két hete szabta, de meg kellett hagyni, helyre kis darab volt, ritka Magyarországon. Megértette, hogy Edit beleszeretett.
Jóska elmosolyodott. Erre is csak a nők képesek. Hogy beleszeretnek egy autóba. A férfiak az autót ugyan szenvedéllyel birtokolják, ha arról van szó – de akkor is eszköznek tekintik.
Amikor Edit megint Jóska mellett állt néhány nappal később, a kis Figaro sokat haladt, de nem volt még kész.
– Ha minden jól megy, jövő héten megy fényezésre – magyarázkodott Jóska. – De akárhová nyúlok, porlad szét, alkatrész meg nincs. Sok munka.
– Nem baj, nem sietek. Legyen jó.
Edit csillogó szemmel tekintett végig a Figaro klasszikus vonalain, aztán elvigyorodott.
– Szép kis verda, mi?
– Gondolom, nagyon várod, hogy kész legyen.
A lány vállat vont.
– Nem, tényleg ne aggódj.
Edit már indult volna, de Jóska gyorsan megkérdezte:
– A Mazda jól megy?
– Persze – vigyorodott el a lány. – Nem hiszed, hogy tudok vezetni, vagy miért kérdezed?
– Nem, én…
– Gyere, elviszlek egy körre. Biztos van tíz perced!
Jóska tétován körülnézett, mintha a szerszámospolc vagy a nagy ablak választ adna a kérdésre, aztán rábólintott.
Egymás mellett siettek ki az udvarra; Jóska most vette csak észre, hogy majdnem egyforma magasak. Mondjuk a lány tűsarkút viselt. A fiú odaszólt Tominak, hogy mindjárt jön, aztán beült a Mazda anyósülésére. A lány ugyanolyan magabiztosan indított, mint ahogy előző nap Jóska kileste. Pontosan eltalálta azt a vékony mezsgyét, hogyan engedje fel a kuplungot és nyomja a gázt, fölpörgött a motor, ezt a dallamot hallgatva Jóska nem is értette, a többi kuncsaftnak mi baja van ezzel a kocsival.
Edit a hegyen indult felfelé, pakolgatta a sebességeket fel s le, kis utcákban kanyargott, betartva a jobbkéz-szabályt.
– Ezen a környéken laksz? – kérdezte Jóska.
– Nem, erre a fogorvosom lakik.
– Csak hogy olyan jól ismered a kereszteződéseket…
– Hát, szépek is a fogaim – mondta a lány, és szélesen ránevetett Jóskára.
A fiúnak eszébe sem jutott, hogy ez a lány nem illik hozzá. Felforrt a vére attól, ahogy Edit a kocsit kezelte. Uralta a gépet, a fémet, nyeregben volt, ő parancsolt. Combja megfeszült a sztreccsfarmer alatt, ahogy a pedálokat nyomta, kerek vállán meglepően jól kivehetőek voltak az izmok, miközben a kormányt vagy a sebváltót markolta. Közben a lány rátért a főútra és tolta a sebességet. Hidegvérrel előzött, de nem felelőtlenül, tisztában volt a Mazda képességeivel és korlátaival. Aztán lehajtott egy keresztutcán, és percekkel később a szerviz előtt állt meg.
– Egy élmény volt – mondta neki a fiú. Keze a kilincsen; minden vágya az volt, hogy közelebb hajoljon a lányhoz és megcsókolja.
Edit szeme most is csillogott.
Meg a kapu is.
A főnök nyitotta ki, ötvenes, magas, széles vállú, egyenes tartású férfi volt.
Jóska búcsút vett a lánytól és kipattant a kocsiból.
– Edit – jelentette a fiú a főnökének, teljesen feleslegesen. – Tényleg tudja kezelni a Mazdát.
A főnök pókerarccal bólintott.
Jóska beosont mellette, elvörösödött arcát a föld felé fordítva.
*
Edit a következő hét elején megint benézett. Kora reggel volt még, Jóska a falnak dőlve állt az udvaron, csészéből itta a kávét. Amikor a lány megjelent, kihúzta magát.
– Ugyan – legyintett Edit, és a fiú mellé állt, ő is a falnak támasztotta a hátát.
– Kérsz esetleg te is kávét?
Edit a csészére nézett.
– Jólesne. De előbb idd meg. Nem sietek.
– Sosem sietsz.
– A versek megvárnak.
A fiú belekortyolt a tűzforró feketébe.
– Tényleg költő vagy?
– A versírásból nem lehet megélni… Egy irodalmi lapnál dolgozom. Írok is, meg fordítok, jól beszélek franciául meg arabul, elbíbelődöm egy-egy darabbal.
– Aha.
A lány elnevette magát.
– Ha a fukar a kupát emelinti, mit néki már a nyereség, haszon. Küldd körbe balról jobbra hát, leányka! Tűröd, hogy társaimmal szomjazom? [1]
Jóska kikerekedett szemmel nézett vissza rá.
– Ez is egy arab vers. Mondjuk durván régi, és nem én fordítottam. De azért még jó.
Zavart csend ült közéjük. A lány keresztbe fonta kezét a mellkasán.
– Ugye nem gondolod, hogy ez valami extra dolog? – kérdezte végül a fiút.
Jóska kiitta a kávéját.
– Soha nem ismertem még senkit, aki fejből idéz verset – válaszolta halkan. – Talán a magyartanáromon kívül, de az olyan rég volt, nem emlékszem.
A lány sóhajtott.
– Én meg csupa ilyen emberrel vagyok körülvéve. Igazából… – kezdte, de elhallgatott.
Kis idő után Jóska megkérdezte:
– Igazából mi?
– Semmi.
A fiú csészéje kiürült. Megemelte.
– Megyek, hozok neked is.
Ellökte magát a faltól, mire a lány is.
– Nem, ne fáradj – hadarta.
– Nem fáradság. Kérlek, maradj.
Jóska megállt a lány előtt. Edit most tornacipőt viselt, fél fejjel alacsonyabb volt Jóskánál, és a fiúnak tetszett, hogy ilyen könnyen egymás szemébe nézhetnek.
– Mindjárt jövök.
Jóska magának is hozott még egy kávét; a lány türelmesen várta, tekintete a felhőket fürkészte. A fiú közeledtére felfigyelt ugyan, ám szeme mintha mégsem fókuszált volna.
– Mit akartál mondani az előbb? – kérdezte tőle Jóska.
A lány beleivott a kávéba.
– Hű. Jó forró. – Nem válaszolt a kérdésre, de Jóska nem sürgette. Edit kiitta a csészét, és valóban megszólalt. – Szívesen jövök ide hozzátok. Ti olyan normálisak vagytok. Nekem az egész családom művész. Apám híres író, anyám festőművész. Ha lenne testvérem, zenész lenne, az tuti… Ez a mérnökdolog, amit ti csináltok, nagyon bejön. Az ember valóban a két kezével alkot, ez megfogható. Amit én csinálok, az elszáll.
Jóska megköszörülte a torkát.
– Tűröd, hogy társaimmal szomjazom? – mondta.
A lány hitetlenkedve nézte.
– Nem vagy semmi. Megjegyezted?
– Ezek szerint mégsem száll el – válaszolta a fiú.
Olyan hosszan néztek egymás szemébe, hogy Jóska feje már megint szalonképtelen gondolatokkal telt meg.
– Dolgoznom kell – mondta végül a fiú.
– Kár.
– Szerdán vagy csütörtökön kész lesz a kocsid, már a fényezőnél van. A főnök majd hív.
Edit bólintott.
Jóska nem értette a kényszerű mosolyt, ami kiült a lány arcára.
*
A szerda vagy csütörtök péntekbe fordult; Edit egy óriási papírtálcával jelent meg a szervizben, pitét sütött a fiúknak, hálából, hogy végre megkapta a Figarót. Bevitte az irodába, majd Jóskához ment.
A fiú épp egy Subaru küszöbét vágta; leállította a gépet, amikor a lány megjelent, és a betonpadlóra rakta.
– Hoztam sütit. Köszönetképp – mondta Edit. – Csodás lett a kocsi.
Jóska lehúzta a védőmaszkot és egy törülközővel megdörgölte az arcát.
Edit elmosolyodott.
– Szabad? – kérdezte.
A fiúhoz lépett, elvette a kezéből a törülközőt, csúcsot formázott belőle, majd lábujjhegyre állva a fiú homlokához érintette.
– Olajos maradt – suttogta. – Vagy valami.
Ott álltak egymással szemben, talán egy centiméter választotta el őket. Mindketten szaporán lélegeztek. Jóska lábujja bizsergett, az érzés felfutott az idegein a lábába, összekuszálódott a gyomrában, majd a karjai belső felületén utazott egészen az ujjbegyekig. Összeszorította az öklét.
Aztán Edit előrenyújtotta ajkát és hozzáérintette Jóska szájához.
Tétova mozdulat volt, a fiú beledermedt.
A lány hátralépett és elpirult. Összekulcsolta maga előtt két kezét, a földet bámulta. Aztán a padlón heverő fűrészt. Beharapta az ajkát, Jóskára pillantott. A kezében szorongatott törülközőt viharos hirtelenséggel a pultra vágta, majd kimenekült.
Jóska tátott szájjal bámult utána.
Tomi lépett be a szomszédos állásból.
– A mindenit! – mondta.
Jóska beletúrt a hajába, majd a fűrészért nyúlt.
– Jóska, ne hülyéskedj! – szólt rá Tomi. – Rohanj utána!
A fiú megállt a mozdulatban. Megköszörülte a torkát.
– Gondolod?
– Szaladj! – vakkantotta, majd ahogy Jóska a nyakába kapta a lábát, hozzátette: – Hülye.
A fiú kiszaladt az udvarra, de a Figarót sehol nem látta, továbbrohant, ki az utcára, és jó néhány házzal lejjebb meg is látta a távolodó kisautót.
Nagyot káromkodott és utánasprintelt.
Az utca végén a közlekedési lámpa megállította Editet. A lány a visszapillantó tükörben megláthatta Jóskát, mert kiszállt a kocsiból és megállt mellette. Jóska lihegve, levegőért kapkodva ért oda. Két térdére támaszkodott, úgy zihált. Mire fölegyenesedett, Edit a száját eltakarva mosolygott.
– Tiszta mocsok vagyok – szólalt meg a fiú, amikor már képes volt rá. – De ha… de ha kimosakszom, mit gondolsz, felhívhatlak?
Edit zsebre vágta a kezét.
– Engem nem zavar.
– Hogy felhívlak?
– Hogy koszos vagy.
Jóska a mellkasára bökött, az olajfoltos overallra.
– De engem igen. Te olyan tiszta és csinos vagy mindig.
A lány közelebb lépett Jóskához. Elpirult. Felnézett rá, a szemébe, a fiú szájára, majd zavartan elfordult.
– Akkor hívj. Várni fogom – mondta.
Még néhány másodpercig ácsorogtak ott, majd a lány kinyitotta a kocsi ajtaját és beszállt.
Ahogy elhajtott, Jóska arra gondolt, nincs is meg neki a száma.
[1] Amr Ibn Kulthúm: Borivóknak való (Jékely Zoltán fordítása)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.