– Lívi hol van?
Levettem a fejemről a fülhallgatót, és anyára néztem.
– A szobájában. Gondolom.
Anya lerúgta a cipőjét és levette a kabátját – soha nem láttam még senkit, se anyukát, se mást, aki ilyen elegánsan bújt volna ki a kabátjából. Azután, hogy kigombolta, hátravetette a vállát, hogy lecsússzon róla az anyag, és hagyta továbbsiklani, le a karjain, hogy aztán megragadja a gallérjánál, egy villámgyors mozdulattal megpördítse és ráhelyezze egy vállfára.
Most is így tette, de a szokottnál gyorsabban, és már rohant is föl az emeletre. Kettesével vette a fokokat, pedig meredek a lépcső, régen nem volt ez így, régen nem járt kondizni és nem volt ennyire izmos, régen, amikor még nem ismerte Andrást.
A nevelőapám is bedugta a fejét a nappaliba.
– Marci, letakart füllel hogy hallod meg, ha Lívi hív?
Vállat vontam.
– Úgyis idejön, ha baja van.
– És ha leesik egy székről?
Visszaraktam a fülemre a fejhallgatót. Oda sem kellett néznem, tudtam, hogy András elrakja anya cipőjét, aztán kezet mos, és elmegy mellettem, a konyhában a hűtőt nyitja, narancslevet vesz elő, a piros macis pohárba önti.
Kisvártatva anyám jött le a lépcsőn, csípőjén L. V.-vel; szőke haja kócosan lobogott mögötte, nyilván megint kivette a hajgumiját, akármit is játszott odafent. András lánya nem volt rossz testvér, végül is cukin nézett ki, és azt hiszem, a vér szerinti húgok is épp ennyire bosszantják a bátyjukat, mint ő. Talán buta sem volt – egész sok dolgot megértett, amit magyaráztam. Persze időre volt szüksége, de ez nem meglepő, mert elég bonyolult dolgokat tanítottam neki, és ha jól emlékszem, ennyi idős koromban én is csak tízig tudtam elszámolni.
A szemem sarkából láttam, ahogy anyám L. V. homlokához hajtja a fejét és beszél hozzá, nyilván azt kérdezte, mivel múlatta az időt, amíg ők piacon voltak. András odament hozzájuk, és átölelte őket.
Ekkor lezuhant a repülőgépem. Mármint a telefonomon, épp egy ilyen repülős játékkal játszottam, te magad tervezhetsz és építhetsz repülőket, aztán különböző küldetésekre viszed őket, és azt vizsgálod, elég gyorsak, könnyűek, hatékonyak-e. Bosszankodva kerestem, mi baja lehetett, egy másik függőleges vezérsíkot akartam rárakni, de az túl drága volt, nem volt ennyi pénzem.
– Beszélhetek veled?
Anya ült le mellém. Levettem a fülhallgatót.
– Tudod, Marci, nagyon örülünk neki, hogy nem kell bébiszittert hívnunk, ha elmennénk valahová Andrással. Ez nagy könnyebbség. De fontos, hogy ilyenkor tényleg figyelj rá. Pont úgy, mintha az édestestvéred lenne.
– Jaj, anya, ne már, ezt százszor megbeszéltük.
– Persze, de ha nem hallasz semmit a játékodon kívül, az sajnos nem jó megoldás. Mit gondolsz, tudsz rá rendesen figyelni ilyenkor, vagy keressünk valakit, aki idejön?
– Még csak az kéne! Egy bébiszitter! Tizenkettő vagyok, anya!
– Tudom, kicsim, de ha nem tudsz…
– Jó-jó, odafigyelek, jó? Csak fölment, és tök jól elvolt, dumált a kis játékaihoz, engem meg zavart…
Anya élesen nézett rám. Felsóhajtottam.
– Többé nem dugom be a fülem.
– Helyes – mosolyodott el anya, és átölelt. – Lívi, gyere, te is öleld meg a bátyádat!
L. V. erre odarohant hozzám, és a másik oldalról rám akaszkodott.
– Leckét kell írnom – mondtam, mire anya elengedett, és L. V.-t is lehámozta rólam.
Felmenekültem a szobámba. Tényleg elővettem a matekot, mert néhány példát még nem oldottam meg. Szerettem a számokat, mert megbízhatóak voltak, igazán lehetett rájuk támaszkodni, egy lépés meg egy lépés mindig kiadott két lépést. Tudtam, hogy még a Tisza vízhozamát is ki lehet számolni, meg a partvonal hosszát fraktálokkal és tört dimenziókkal. Viccből átváltottam pár példát kettes számrendszerbe, és végeztem egy sor összeadást, míg el nem untam. Akkor elővettem a tervezőfüzetemet, mert eszembe jutott egy különleges hajtás, ami tengeralattjárókon különösen hasznos lenne. Éppen kész voltam a metszettel, amikor L. V. kopogott. Onnan tudtam, hogy ő az, mert kopog ugyan, de azonnal belekapaszkodik a kilincsbe, rácsimpaszkodik, mint egy kismajom, így nyitja ki.
– Ügyes voltam! Nem mondtam el nekik! – jelentette be elégedetten.
A szája széle sárga volt; soha nem használt szalvétát.
Mosolyt erőltettem az arcomra.
– Meglátod, milyen büszkék lesznek rá, ha kiderül, hogy ilyen kicsi létedre megtanultad!
Bólogatott – a haja immáron egyenes lófarokba fogva bólogatott vele együtt. Kár, hogy anya nem azután fésülte meg, hogy megitta volna a narancsdzsúszt, mert akkor a száját is letörölte volna.
– Legközelebb is gyakorlunk? – kérdezte.
– Persze. De most már hagyj, tanulnom kell. Kérd meg Andrást, biztos levisz a Tiszához pecázni. Dobálhatsz be köveket is, gyakorold a kacsázást!
L. V. arca felderült, bólintott, és behúzta maga után az ajtót.
A tengeralattjáróra meredtem. Egyre gyorsabban zakatolt a szívem, képtelen voltam a tervezésre koncentrálni, eltoltam magam elől a vázlatfüzetet, és az ágyra dobtam magam, elindítottam a Spotify-t, és becsuktam a szemem. A See you again indult el, a Halálos iramban 7.-ből; még apával láttuk, amikor Tunéziában nyaraltunk, és olyan igazán klassz volt erre az emlékre gondolni, belefeledkezni abba a nyugalomba, ami ilyenkor elárasztott. Anyának erről még beszélni sem tudtam, ő nem értette, hogy nekem nem fáj, így is sok energiámba telt, hogy meggyőzzem, ne vigyen pszichológushoz, jól vagyok.
A tört dimenzió járt a fejemben, meg a tengerpart, és hogy fraktálokkal vajon annak a nagy kőnek az adatait is ki lehetett volna számolni? Ezt még nem értettem, de tudtam, hogy ha eleget gondolkodom rajta, egyszer csak minden tiszta lesz. Az is, hogy néz ki egy tengerhullám két és fél dimenzióban, és hogy ott hogyan lehet érzékelni egy tócsa növekedését. Ha az idő két dimenzióban értelmezhető, akkor két és félben is.
Napokig ezen gondolkodtam. Aztán anyáéknak megint dolga akadt, pontosabban anyának, ki kellett húzni a bölcsességfogát, és félt, András elkísérte, mert András mindig ugrott, ha anya megkérte valamire. Mondjuk akkor is, ha én. Nem haszontalan tulajdonság ez egy mostohaapában. Ő beszélte rá anyát a PS-re is, egy tinédzser fiúnak ez létszükség, azt hittem, ő akar vele szórakozni, de nem, tényleg nekem szánta, és ha megkértem, leült elé velem.
Amint kiléptek az ajtón, L. V. a szokásos lelkesedéssel kiáltotta, játsszunk, rábeszéltem, hogy készítsen nekem gyurmasütiket, míg én a vonatos könyvemet olvasom, azután gyakoroltunk, L. V. egyre ügyesebb lett: fordít, lép, lép, nyit, zár, lép, lép, ugrik. Nem volt bonyolult koreográfia, de fogalmam sem volt, egy ötéves mit tud és mit nem, hisz korábban sosem volt testvérem. Csak annak örültem, hogy van valami született ritmusérzéke, meg hogy tényleg imponálni akar nekem, nekem, a nagytestvérnek, és ennek érdekében még a titkot is megtartja. Őszintén szólva valóban csodálkoztam. Pedig felkészültem a mesével, amit anyáéknak előadok, ha L. V. mégis elkottyantja magát. A legeslegrosszabb esetben azt mondtam volna, meglepetés, lebuktunk.
– Nagyon ügyes kishúg vagy, most már megy egyedül is, ha jelt adok, elkezded majd a bemutatót – mondtam neki, amikor elfáradt. – Az ugrás is fog menni? Egyedül is?
– Persze – prüszkölt L. V. boldogan. – Mikor lesz a bemutató?
– Hamarosan – mosolyogtam rá, és megfogtam a kis kezét, egészen hűvös volt, így inkább odaadtam neki a kardigánomat, vegye föl.
L. V. kacagott, bár összekoccant a foga a hidegtől, lóbálta a két hosszú pulcsiujjat, ami majdnem lelógott a földre; körbeforgott, felugrált. Amikor leültettem a tévé elé a nappaliban, bebugyoláltam egy takaróba, majd én is leültem, tőle tisztességes távolban, és játszottam a repülőmmel a telefonon.
A hétvégén kicsit melegebb lett, anya meg András sütögetést rendeztek, meghívták egy csomó barátjukat, az első házassági évfordulójukat ünnepelték. Túl sok ember nem érkezett, András néhány ismerőse meg a szüleim régi barátai, három család, akikkel már akkor is időnként összejártunk, amikor apa még élt. Nem hallgattam végig a „Jaj, Évikém, de szerencsés vagy, hogy ilyen jó embert találtál” jellegű ömlengéseket, inkább behívtam a haveromat, Viktort a nappaliba és PS-eztünk. Viktornak a Marvel volt a kedvence, ugyanaz, mint Andrásnak; fura, apával soha nem játszottunk volna, azt hiszem. Jobban szeretett anyával időt tölteni, mint velem. De ennek már nem volt jelentősége.
Már jó ideje játszottunk, amikor Viktor megjegyezte:
– A nevelőapád normálisnak látszik.
– Ja – válaszoltam, és ezzel megbeszéltük a dolgot.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor András robbant be hozzánk.
– Fiúk, nem láttátok Lívit?
Mindketten megráztuk a fejünket.
András felrohant az emeletre, mi játszottunk tovább.
Anya állt meg mellettem.
– Marci. – Sápadt volt az arca. – Nem találjuk a húgodat.
Az egész vendégsereg L. V. kutatására indult. Átfésültünk minden szobát, benéztünk minden sarokba, szekrénybe, ágy alá, de a kislány nem került elő.
– Jól elbújt – jegyeztem meg félhangosan.
L. V. nem lett meg. Anya felhívta a rendőrséget, és ők is jöttek, segítettek keresni – bevallom, ekkor én is megijedtem, mi lesz, még a See you again sem nyugtatott meg.
– A kapun nem mehetett ki? – kérdezte az egyik rendőr, pocakos, nagy bajszú, anya először hevesen tagadta, kicsi még, nem tudja kezelni a kulcsot, de aztán elgondolkodott, talán be sem zárták a kaput, így a társaság kiment az utcára és itt folytatták a keresést. Csak Viktor és én maradtunk otthon, hátha L. V. hazajön, ne legyen üres a ház.
A rendőrök sem találták.
Mindennap kutattak utána. L. V. loknis fotója bekerült a helyi lapba, az országosba, a tévéhíradóba. Öt nappal később fogták ki a holttestét a Tiszából, Csongrádnál.
Anya vigasztalhatatlan volt. Éjjel-nappal sírt – de hát L. V. nem a saját gyereke volt, no meg tudtam, hogy egyszer abbahagyja majd. Tudtam, mert utánanéztem a gyász fázisainak az interneten, persze csak azután, hogy Loknis Veszedelem sikeresen eltűnt. Nem akartam nyomokat hagyni. Ki akartam élvezni, hogy megint egyke lehetek.
