Nagy Balázs: Arnulfo Segovia rejtélye

2020. május 17., 06:46
Tenk László: Esti kérdés II. (olaj, tempera, farostlemez, 90 × 120 cm, 2012)

 Előre kell bocsátanom, hogy sohasem hittem a természetfölöttiben. Bár az itt leírt történet igaz, és számomra máig teljesen megmagyarázhatatlan, elképzeléseimben mégsem inogtam meg. Eddig egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy a módszeresen kigondolt világképemen, amit családi és baráti beszélgetések alkalmával többször fennhangon védtem, csorba essék. Mindig úgy gondoltam, hogy a világmindenség titkai kifürkészhetők fizikával, kémiával, biológiával és egy kis matekkal. Ha pedig van is valaki, valahol, aki ezt az egészet létrehozta, ezeket hagyta itt rendezőelveknek, mielőtt visszavonult. És minden más csak az emberi fantázia szüleménye.

Fél évtized távlatából visszatekintve azt kell mondanom, minden makacsságom ellenére sem az én döntésem volt, hogy abba a házba költöztünk, amiben ma is élünk. Számtalan ingatlan megtekintése után azért esett arra a Paks óvárosában lévő házra a választásunk, mert kislányunk, Abigél, attól a pillanattól kezdve, hogy a küszöböt átlépte, ledobta minden vele született félénkségét és rögtön birtokba vette a lakást. Addig mindenhol megállt az ajtóban, nem mert belépni a számára idegen helyekre. Mintha kiszagolta volna a dohos falakat, a túlterhelt kábeleket, a ház alatt húzódó régi pincét. Érzékenysége nekünk természetes volt, a lakóknak rossz ómen. De ebben az esetben mintha csak a ház édesgette volna magához. Az idős hölgy, aki addig benne élt, el volt ragadtatva. A szobák megteltek élettel, a sok kitömött állat, amit a néhány éve elhunyt vadász férj hagyott maga után, hirtelen nem az elmúlás mementói volt, hanem pusztán játék egy ártatlan gyermek szemében.

Mikor megvásároltuk a házat, Abigél még három sem volt. Négy is elmúlt, mire beköltöztünk, és a következő évben megszületett Rebeka. Annak az évnek a nyarán jelent meg Arnulfo Segovia.

Aki azt várja, hogy a történetben egy poltergeist keseríti meg az idilli családi életet, annak csalódnia kell. Mert Arnulfo Segovia nem egy kopogó, könyveket dobáló szellem volt, hanem egy gyík, egy közönséges kis zöld gyík, aki a kertünkben élte látszólag háborítatlan életét.

Abban az évben korán jött a nyár. A május a júliust mímelte. Reggel a teraszunkról a folyó felett függő gyöngyházszín pára miatt alig lehetett látni az atomerőművet és a város déli részén a Makovecz-templomot. Kilenc körül az erős napfény már bántotta a szemet és tejfehérré festette az eget. Napközben nehéz volt a délkeletre néző domboldalon, ahol a kivágott szőlőtőkék helyén a frissen ültetett facsemeték még szemernyi árnyékot sem adtak. Talán pont ez tetszett meg az udvarban Arnulfo Segoviának. A kegyelmet nem ismerő, kérlelhetetlen napfény.

Abigél találkozott vele először. Reggeli előtt szokása szerint kirohant a teraszra, majd le a kertbe. Az ő feladata volt a feketerigókat távol tartani az epertől, és ezt véresen komolyan is vette. De aznap a játékos kiabálás elmaradt. Hallottam, ahogy a szúnyoghálót becsapja maga mögött, majd pár másodpercre rá még egyszer. Az ajtónál, a küszöbön állt, ott találtam rá. Mögé léptem, ujjaimmal a füle mögé tűrtem néhány rakoncátlan hajtincset. Le sem vette a szemét a teraszon álló nagy terrakottakaspóról, amiben a citromfa volt.

– Mit lesel? – kérdeztem.

– Ott van egy kis kígyó – mondta selypítve.

 Nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy kígyó legyen a kertben. Szüleim házánál a kilencvenes években hemzsegtek a homoki viperák. Ásóval vadásztunk rájuk a kertben, a borsó között, és apám a ház körül minden szegletet, repedést a betonban bepermetezett, hogy anyámnak végre nyugta legyen. Ahogy megjelentek, úgy tűntek el, egyik napról a másikra.

Komolyan kellett vennem a dolgot. Harcra készen léptem ki az ajtón, kezemben egy szelfibottal, hogy majd lenyomjam a fejét, ha támadna. Abigél szorosan a nyomomban. A földön, a citromfa agyagkaspójához simulva egy teljesen ártalmatlannak tűnő gyík napozott.

– Egy gyík – mondtam halkan.

– Ő? – mutatott rá Abigél.

– Igen, ő csak egy kis gyík. Ha óvatosan, lassan mozgunk, talán nem szalad el. –Lehasaltam, talán egy méternyire tőle. Abigél szorosan mellém bújt.

– Nem bánt? – kérdezte suttogva.

– Nem. Ha melegebb lenne a teste, talán el is szaladna. De még álmos, kifeküdt a napra, hogy erőre kapjon.

– Hogy hívják?

– Fogalmam sincs.

– Arnulfo Segovia.

– Micsoda? – néztem rá elképedve.

– Arnulfo Segovia.

Nevetnem kellett, és erre a gyík felkapta a fejét. Végigszaladt a teraszon, el az asztal és a fonott székek alatt, és eltűnt a sövényben.

– Elfutott – mondta Abigél szomorúan.

– El bizony. Gyere, hozzunk reggelit. Együnk itt kint.

Mikor mindegyik szelet kalácsot megkentük aranyló mézzel, és a kakaót szürcsöltük, újra feltűnt Arnulfo Segovia. Felmászott a zöldellő sövényre, lábaival ügyesen egyensúlyozott a vékony ágakon, és fejét óvatos, apró mozdulatokkal csavargatta. Minket nézett, és okos szemével egyenként végigmérte a családot. Feleségem, kezében Rebekával, átült az asztal másik oldalára, annyira zavarta a kis állat.

– Mami, téged néz. Arnulfo Segovia téged néz. Tetszel neki – nevetett Abigél.

Onnantól kezdve Arnulfo Segovia minden reggelinél feltűnt. Vagy a kaspó mellett lapult, vagy a sövényben bújt meg, néha a lépcső tetején sziesztázott, farkát lelógatva a felső fokon. Abigél morzsákat dobott neki, de ő nem kért belőlük. Nem láttuk enni, de egyre nagyobb lett. Június lett, és ő nem tágított. Figyelt minket. Napközben ritkán láttuk, nem igazán tudtuk, merre jár, de Abigél minden reggel kiszaladt, lehasalt a kőre, úgy, mint első nap, és csacskaságokat sugdosott neki. A kis gyík pedig nyugodtan hallgatta, és nem csinált mást, csak tekergette a nyakát.

Egyik délelőtt, amikor a redőnyt engedtem le, hogy kizárjam a nap forró sugarait, észrevettem, hogy a gyík ott terpeszkedik a párkányon. Felszaladhatott a kőporos falon.

– Abigél, itt a gyíkod.

– Ő nem gyík. Ő Arnulfo Segovia – mondta, miközben a plüssállatait rendezte az ágyán.

Akkor már egy jó ideje nem beszéltünk a gyíkról. Természetesnek vettük, hogy ott volt, ugyanúgy, mint a galambokat vagy a rozsdafarkúcsaládot a fiókákkal. Feleségem nem örült a jelenlétének, engem lefoglaltak más dolgok, nem foglalkoztam vele. Meglepődtem, hogy még mindig ennyire ragaszkodik ehhez a névhez. Vajon honnan vehette? Egy meséből? El sem tudtam képzelni. Tesztelni kezdtem. Mikor az utcán, sétálás közben és a Stella cukrászda előtt üldögélve észrevettem egy gyíkot, majd rámutattam, hogy „hé, ott van Arnulfo Segovia!”, akkor morcosan, lefitymálva annyit mondott, „az csak egy gyík, nem Arnulfo Segovia”.

Nagyon sok időt töltöttem Abigéllel, részt vettem és alakítottam minden kis játékát. Heverésztem mellette, ha ő belemerült egy rajzfilmbe, elolvastam minden mesekönyvét, és mindig megkérdeztem, mi történt az óvodában. Úgy gondoltam, mindenről beszámol. De ez a név nem tűnt ismerősnek.

– Vajon honnan vehette ezt az Arnulfo Segovia nevet? – kérdeztem egyszer a feleségemet, de ő sem tudta.

Egy este beírtam a nevet a Google-ba. Fogadni mertem volna, hogy egy rajzfilm szereplője lesz. De semmi ilyesmi. Aztán több kevésbé érdekes írás mellett egy nekrológot is találtam. Egy öreg texasi fickó halálhírét, aki hetvenegy éves korában, 2009. március 17-én halt meg egy texasi kisvárosban, Edinburgben. Pont a bajszos, cowboykalapos fickó képét nézegettem, amikor Abigél pizsamában odalépett az asztalhoz.

– Ő az! – kiáltotta.

Annyira bele voltam merülve a dologba, hogy fel sem fogtam, mit beszél.

– Kicsoda, micsoda? – kérdeztem csak úgy mellékesen, mint aki választ sem vár.

– Arnulfo Segovia.

Becsuktam a szemem és lehajtottam a laptop tetejét. Az ismeretlen szorongatta a torkom. Ledöbbentem és megijedtem, úgy éreztem, valami olyasmibe keveredtem, ami túl van azon a határon, ami épeszű embernek elviselhető.

– Menj aludni, Abuska. Adok teát, aztán betakargatlak.

Utána visszaültem a gép elé. Néztem a fickó képét. Arnulfo Segovia. Ő lenne? De hát én nem hiszek az ilyesmiben! Nem hiszek semmi ilyesmiben! Vagy csak véletlen az egész? Csak játék? Meg voltam zavarodva. Nem tudtam, mit kellene tennem ebben a helyzetben, nem tudtam, kinek szólhatok, egyáltalán van-e értelme szólni bárkinek is? Mert mi történt tulajdonképpen? Nem történt semmi. Semmi, de semmi. Mégis, akkor félni kezdtem a gyíktól. A gyíkban lakozó ismeretlentől, a természetfelettitől.

Először nem akartam róla szólni, de aztán mégis elmeséltem a feleségemnek. Keresztény emberként nem hitt a lélekvándorlásban, ahogy én sem, mégis elkezdtem védeni a még fel sem állított elméletet. Hogy a kis zöld gyík, akit Abigél Arnulfo Segoviának hív, nem más, mint a néhány éve elhunyt, Texas állambeli Arnulfo Segovia reinkarnációja. Hogy abban a kis gyíktestben annak az embernek a lelke lakik, akit felesége, Josefina, és gyermekei, Selma, Letty, Arnie, Marco, Mari, Rey, és Cesar mind, mind gyászolnak. Feleségem természetesen elhessegette a gondolatot, hogy emögött valami mélyebb tartalom lehet. Én régebben kíváncsiságból olvastam efféle dolgokat, ahogy sok minden mást is, de ez csak még jobban összezavart. Egész éjjel nem aludtam. Ültem a teraszon, néztem a csillagokat, és fizikailag szinte megszűntem létezni a langyos, balzsamos éjszakában. A gondolataim útra keltek a csillagok között, téren, időn és filozófiákon át. Mindent okosan kigondoltam, hidat vertem a vallások közé és megoldottam a túlvilág rejtélyét, majd mindent elvetettem és kezdtem elölről, mígnem pirkadni kezdett és a fonott székben ülve elaludtam.

Két óra múlva a nap a háztetők fölé tornázta magát, és a fénye felébresztett. Arnulfo Segovia ott hasalt az asztalon, arcomtól fél méterre. Olyan hirtelen ugrottam fel, hogy a szomszéd ház tetején a galambok csapatostul reppentek fel. Rettegtem attól a gyíktól. A megmagyarázhatatlantól.

A papucsomat az asztalhoz vágtam. Szerencsére nem talált. Arnulfo Segovia elszaladt, én pedig ott maradtam, dobogó szívvel, remegő lábakkal. És nagyon szégyelltem magam. Kiderült, hogy én sem vagyok különb! Ilyenek vagyunk mi, emberek. Ha valamit nem értünk, megpróbáljuk elpusztítani.

– Nem iszol egy kávét? Mikor keltél? – kérdezte a feleségem, amikor bementem.

– Most nem hiszem, hogy szükségem lenne rá. Találkoztam Arnulfóval – mondtam, de egy szót sem szóltam a merényletemről.

Amikor Abigél felkelt, megkérdeztem tőle, mit tud Arnulfo Segoviáról. A vállát vonogatta, nem akart róla beszélni, de azért kiszaladt a teraszra. A gyík nem volt ott. Jól ráijeszthettem.

Már majdnem befejeztük a reggelit, amikor megjelent Arnulfo. Abigél szeme felcsillant. Egy ideig némán figyelte a gyíkot, majd felém fordult.

– Nem haragszik rád – mondta mosolyogva. – Szeret minket.

Kedvem lett volna kirohanni a világból. Nem tudtam, mit tegyek. Kezdtem úgy érezni, hogy az az állat akar valamit tőlünk.

Végső kétségbeesésemben írtam a fiának, Marco A. Segoviának, aki az apja halála után Weslacóba költözött. Csak őt tudtam beazonosítani. Nem volt mit szépítenem a dolgon, teljesen tárgyilagosan megírtam a történetet úgy, ahogy van. Hogy az apja egy gyík képében megjelent a kertünkben, és jóban van a lányommal. Gondoltam, hogyha buggyant európainak néz, az nem az én hibám. De nem ez történt. Nagyon komolyan vette az ügyet, és a családja más tagjai is írogatni kezdtek nekem. Azt akarták, hogy meséljek nekik a gyíkról. Letty még egy kis levelet is írt, amit aztán felolvastam neki. Arnulfo nyugodtan, a terrakottakaspóhoz bújva hallgatta végig. Szomorú volt a szeme, de lehet, hogy ezt már csak én képzeltem bele. Azokban a napokban néha eszelős nevetés jött rám, és egyszer már csak otthon vettem észre, hogy vettem egy üveg tequilát a Sparban.

Aztán egy augusztus eleji, fátyolfelhős, szeles napon a mese véget ért. Valahová indultunk, épp a szandált adtam rá Abigélre. Az előszobából, a nyitott ajtón át láttuk, ahogy a szomszédban lakó gebe macska felugrott a teraszra és megölte Arnulfo Segoviát. Abigél sírt, olyan keservesen és vigasztalhatatlanul, mint még soha. Csak remélni mertem, hogy Arnulfo lelke idővel egy erősebb testbe vándorol vagy végre nyugalomra lel.

Ám az én kálváriám ezzel nem ért véget. A Segovia családnak nem mertem elmondani, mi történt. Szerettek volna skype-olni Arnulfóval. Hiába bizonygattam, hogy kint már nincs ereje a wifinek, és amúgy is elszaladna, ha közel mennék hozzá. Ők komolyan hittek benne, hogy a nagypapa gyíkként él Magyarországon, és beszélni akartak vele. Nekem ez nonszensznek tűnt, de ők mások, és ezt el kellett fogadnom. Vagy el kellett menekülnöm. Búcsúzásul még küldtem nekik egy fotót egy másik gyíkról, aztán töröltem a Facebook-profilomat.

Próbáltam megnyugodni, nem beszélni róla. Még hónapokig hajtottam azt a gebe macskát, hogy bosszút álljak Arnulfóért. Eszembe jutott, hogy hátha ő is valaki, valami más volt korábban. És vajon én ki lehettem? Vagy őrültség az egész? El kellett engednem, mert nem tudtam megmagyarázni. Túl sok energiámat emésztett fel. Aztán ahogy a nyár őszbe, az ősz télbe hajlott, ahogy a citromfát a nagy kaspóban beköltöztettem a tárolóba, ahogy a fények elhalványultak, az árnyak megnyúltak az udvarban, hagytam kihunyni magamban az érzést, hogy valami rendkívüli történt, és egyre csak azt hajtogattam, hogy nem történt semmi, nem történt semmi.

 

(Karantének)