Előre kell bocsátanom, hogy sohasem hittem a természetfölöttiben. Bár az itt leírt történet igaz, és számomra máig teljesen megmagyarázhatatlan, elképzeléseimben mégsem inogtam meg. Eddig egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy a módszeresen kigondolt világképemen, amit családi és baráti beszélgetések alkalmával többször fennhangon védtem, csorba essék. Mindig úgy gondoltam, hogy a világmindenség titkai kifürkészhetők fizikával, kémiával, biológiával és egy kis matekkal. Ha pedig van is valaki, valahol, aki ezt az egészet létrehozta, ezeket hagyta itt rendezőelveknek, mielőtt visszavonult. És minden más csak az emberi fantázia szüleménye.
Fél évtized távlatából visszatekintve azt kell mondanom, minden makacsságom ellenére sem az én döntésem volt, hogy abba a házba költöztünk, amiben ma is élünk. Számtalan ingatlan megtekintése után azért esett arra a Paks óvárosában lévő házra a választásunk, mert kislányunk, Abigél, attól a pillanattól kezdve, hogy a küszöböt átlépte, ledobta minden vele született félénkségét és rögtön birtokba vette a lakást. Addig mindenhol megállt az ajtóban, nem mert belépni a számára idegen helyekre. Mintha kiszagolta volna a dohos falakat, a túlterhelt kábeleket, a ház alatt húzódó régi pincét. Érzékenysége nekünk természetes volt, a lakóknak rossz ómen. De ebben az esetben mintha csak a ház édesgette volna magához. Az idős hölgy, aki addig benne élt, el volt ragadtatva. A szobák megteltek élettel, a sok kitömött állat, amit a néhány éve elhunyt vadász férj hagyott maga után, hirtelen nem az elmúlás mementói volt, hanem pusztán játék egy ártatlan gyermek szemében.
Mikor megvásároltuk a házat, Abigél még három sem volt. Négy is elmúlt, mire beköltöztünk, és a következő évben megszületett Rebeka. Annak az évnek a nyarán jelent meg Arnulfo Segovia.
Aki azt várja, hogy a történetben egy poltergeist keseríti meg az idilli családi életet, annak csalódnia kell. Mert Arnulfo Segovia nem egy kopogó, könyveket dobáló szellem volt, hanem egy gyík, egy közönséges kis zöld gyík, aki a kertünkben élte látszólag háborítatlan életét.
Abban az évben korán jött a nyár. A május a júliust mímelte. Reggel a teraszunkról a folyó felett függő gyöngyházszín pára miatt alig lehetett látni az atomerőművet és a város déli részén a Makovecz-templomot. Kilenc körül az erős napfény már bántotta a szemet és tejfehérré festette az eget. Napközben nehéz volt a délkeletre néző domboldalon, ahol a kivágott szőlőtőkék helyén a frissen ültetett facsemeték még szemernyi árnyékot sem adtak. Talán pont ez tetszett meg az udvarban Arnulfo Segoviának. A kegyelmet nem ismerő, kérlelhetetlen napfény.
Abigél találkozott vele először. Reggeli előtt szokása szerint kirohant a teraszra, majd le a kertbe. Az ő feladata volt a feketerigókat távol tartani az epertől, és ezt véresen komolyan is vette. De aznap a játékos kiabálás elmaradt. Hallottam, ahogy a szúnyoghálót becsapja maga mögött, majd pár másodpercre rá még egyszer. Az ajtónál, a küszöbön állt, ott találtam rá. Mögé léptem, ujjaimmal a füle mögé tűrtem néhány rakoncátlan hajtincset. Le sem vette a szemét a teraszon álló nagy terrakottakaspóról, amiben a citromfa volt.
– Mit lesel? – kérdeztem.
– Ott van egy kis kígyó – mondta selypítve.
Nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy kígyó legyen a kertben. Szüleim házánál a kilencvenes években hemzsegtek a homoki viperák. Ásóval vadásztunk rájuk a kertben, a borsó között, és apám a ház körül minden szegletet, repedést a betonban bepermetezett, hogy anyámnak végre nyugta legyen. Ahogy megjelentek, úgy tűntek el, egyik napról a másikra.
Komolyan kellett vennem a dolgot. Harcra készen léptem ki az ajtón, kezemben egy szelfibottal, hogy majd lenyomjam a fejét, ha támadna. Abigél szorosan a nyomomban. A földön, a citromfa agyagkaspójához simulva egy teljesen ártalmatlannak tűnő gyík napozott.
– Egy gyík – mondtam halkan.
– Ő? – mutatott rá Abigél.
– Igen, ő csak egy kis gyík. Ha óvatosan, lassan mozgunk, talán nem szalad el. –Lehasaltam, talán egy méternyire tőle. Abigél szorosan mellém bújt.
– Nem bánt? – kérdezte suttogva.
– Nem. Ha melegebb lenne a teste, talán el is szaladna. De még álmos, kifeküdt a napra, hogy erőre kapjon.
– Hogy hívják?
– Fogalmam sincs.
– Arnulfo Segovia.
– Micsoda? – néztem rá elképedve.
– Arnulfo Segovia.
Nevetnem kellett, és erre a gyík felkapta a fejét. Végigszaladt a teraszon, el az asztal és a fonott székek alatt, és eltűnt a sövényben.
– Elfutott – mondta Abigél szomorúan.
– El bizony. Gyere, hozzunk reggelit. Együnk itt kint.
Mikor mindegyik szelet kalácsot megkentük aranyló mézzel, és a kakaót szürcsöltük, újra feltűnt Arnulfo Segovia. Felmászott a zöldellő sövényre, lábaival ügyesen egyensúlyozott a vékony ágakon, és fejét óvatos, apró mozdulatokkal csavargatta. Minket nézett, és okos szemével egyenként végigmérte a családot. Feleségem, kezében Rebekával, átült az asztal másik oldalára, annyira zavarta a kis állat.
– Mami, téged néz. Arnulfo Segovia téged néz. Tetszel neki – nevetett Abigél.
Onnantól kezdve Arnulfo Segovia minden reggelinél feltűnt. Vagy a kaspó mellett lapult, vagy a sövényben bújt meg, néha a lépcső tetején sziesztázott, farkát lelógatva a felső fokon. Abigél morzsákat dobott neki, de ő nem kért belőlük. Nem láttuk enni, de egyre nagyobb lett. Június lett, és ő nem tágított. Figyelt minket. Napközben ritkán láttuk, nem igazán tudtuk, merre jár, de Abigél minden reggel kiszaladt, lehasalt a kőre, úgy, mint első nap, és csacskaságokat sugdosott neki. A kis gyík pedig nyugodtan hallgatta, és nem csinált mást, csak tekergette a nyakát.
Egyik délelőtt, amikor a redőnyt engedtem le, hogy kizárjam a nap forró sugarait, észrevettem, hogy a gyík ott terpeszkedik a párkányon. Felszaladhatott a kőporos falon.
– Abigél, itt a gyíkod.
– Ő nem gyík. Ő Arnulfo Segovia – mondta, miközben a plüssállatait rendezte az ágyán.
Akkor már egy jó ideje nem beszéltünk a gyíkról. Természetesnek vettük, hogy ott volt, ugyanúgy, mint a galambokat vagy a rozsdafarkúcsaládot a fiókákkal. Feleségem nem örült a jelenlétének, engem lefoglaltak más dolgok, nem foglalkoztam vele. Meglepődtem, hogy még mindig ennyire ragaszkodik ehhez a névhez. Vajon honnan vehette? Egy meséből? El sem tudtam képzelni. Tesztelni kezdtem. Mikor az utcán, sétálás közben és a Stella cukrászda előtt üldögélve észrevettem egy gyíkot, majd rámutattam, hogy „hé, ott van Arnulfo Segovia!”, akkor morcosan, lefitymálva annyit mondott, „az csak egy gyík, nem Arnulfo Segovia”.
Nagyon sok időt töltöttem Abigéllel, részt vettem és alakítottam minden kis játékát. Heverésztem mellette, ha ő belemerült egy rajzfilmbe, elolvastam minden mesekönyvét, és mindig megkérdeztem, mi történt az óvodában. Úgy gondoltam, mindenről beszámol. De ez a név nem tűnt ismerősnek.
– Vajon honnan vehette ezt az Arnulfo Segovia nevet? – kérdeztem egyszer a feleségemet, de ő sem tudta.
Egy este beírtam a nevet a Google-ba. Fogadni mertem volna, hogy egy rajzfilm szereplője lesz. De semmi ilyesmi. Aztán több kevésbé érdekes írás mellett egy nekrológot is találtam. Egy öreg texasi fickó halálhírét, aki hetvenegy éves korában, 2009. március 17-én halt meg egy texasi kisvárosban, Edinburgben. Pont a bajszos, cowboykalapos fickó képét nézegettem, amikor Abigél pizsamában odalépett az asztalhoz.
– Ő az! – kiáltotta.
Annyira bele voltam merülve a dologba, hogy fel sem fogtam, mit beszél.
– Kicsoda, micsoda? – kérdeztem csak úgy mellékesen, mint aki választ sem vár.
– Arnulfo Segovia.
Becsuktam a szemem és lehajtottam a laptop tetejét. Az ismeretlen szorongatta a torkom. Ledöbbentem és megijedtem, úgy éreztem, valami olyasmibe keveredtem, ami túl van azon a határon, ami épeszű embernek elviselhető.
– Menj aludni, Abuska. Adok teát, aztán betakargatlak.
Utána visszaültem a gép elé. Néztem a fickó képét. Arnulfo Segovia. Ő lenne? De hát én nem hiszek az ilyesmiben! Nem hiszek semmi ilyesmiben! Vagy csak véletlen az egész? Csak játék? Meg voltam zavarodva. Nem tudtam, mit kellene tennem ebben a helyzetben, nem tudtam, kinek szólhatok, egyáltalán van-e értelme szólni bárkinek is? Mert mi történt tulajdonképpen? Nem történt semmi. Semmi, de semmi. Mégis, akkor félni kezdtem a gyíktól. A gyíkban lakozó ismeretlentől, a természetfelettitől.
Először nem akartam róla szólni, de aztán mégis elmeséltem a feleségemnek. Keresztény emberként nem hitt a lélekvándorlásban, ahogy én sem, mégis elkezdtem védeni a még fel sem állított elméletet. Hogy a kis zöld gyík, akit Abigél Arnulfo Segoviának hív, nem más, mint a néhány éve elhunyt, Texas állambeli Arnulfo Segovia reinkarnációja. Hogy abban a kis gyíktestben annak az embernek a lelke lakik, akit felesége, Josefina, és gyermekei, Selma, Letty, Arnie, Marco, Mari, Rey, és Cesar mind, mind gyászolnak. Feleségem természetesen elhessegette a gondolatot, hogy emögött valami mélyebb tartalom lehet. Én régebben kíváncsiságból olvastam efféle dolgokat, ahogy sok minden mást is, de ez csak még jobban összezavart. Egész éjjel nem aludtam. Ültem a teraszon, néztem a csillagokat, és fizikailag szinte megszűntem létezni a langyos, balzsamos éjszakában. A gondolataim útra keltek a csillagok között, téren, időn és filozófiákon át. Mindent okosan kigondoltam, hidat vertem a vallások közé és megoldottam a túlvilág rejtélyét, majd mindent elvetettem és kezdtem elölről, mígnem pirkadni kezdett és a fonott székben ülve elaludtam.
Két óra múlva a nap a háztetők fölé tornázta magát, és a fénye felébresztett. Arnulfo Segovia ott hasalt az asztalon, arcomtól fél méterre. Olyan hirtelen ugrottam fel, hogy a szomszéd ház tetején a galambok csapatostul reppentek fel. Rettegtem attól a gyíktól. A megmagyarázhatatlantól.
A papucsomat az asztalhoz vágtam. Szerencsére nem talált. Arnulfo Segovia elszaladt, én pedig ott maradtam, dobogó szívvel, remegő lábakkal. És nagyon szégyelltem magam. Kiderült, hogy én sem vagyok különb! Ilyenek vagyunk mi, emberek. Ha valamit nem értünk, megpróbáljuk elpusztítani.
– Nem iszol egy kávét? Mikor keltél? – kérdezte a feleségem, amikor bementem.
– Most nem hiszem, hogy szükségem lenne rá. Találkoztam Arnulfóval – mondtam, de egy szót sem szóltam a merényletemről.
Amikor Abigél felkelt, megkérdeztem tőle, mit tud Arnulfo Segoviáról. A vállát vonogatta, nem akart róla beszélni, de azért kiszaladt a teraszra. A gyík nem volt ott. Jól ráijeszthettem.
Már majdnem befejeztük a reggelit, amikor megjelent Arnulfo. Abigél szeme felcsillant. Egy ideig némán figyelte a gyíkot, majd felém fordult.
– Nem haragszik rád – mondta mosolyogva. – Szeret minket.
Kedvem lett volna kirohanni a világból. Nem tudtam, mit tegyek. Kezdtem úgy érezni, hogy az az állat akar valamit tőlünk.
Végső kétségbeesésemben írtam a fiának, Marco A. Segoviának, aki az apja halála után Weslacóba költözött. Csak őt tudtam beazonosítani. Nem volt mit szépítenem a dolgon, teljesen tárgyilagosan megírtam a történetet úgy, ahogy van. Hogy az apja egy gyík képében megjelent a kertünkben, és jóban van a lányommal. Gondoltam, hogyha buggyant európainak néz, az nem az én hibám. De nem ez történt. Nagyon komolyan vette az ügyet, és a családja más tagjai is írogatni kezdtek nekem. Azt akarták, hogy meséljek nekik a gyíkról. Letty még egy kis levelet is írt, amit aztán felolvastam neki. Arnulfo nyugodtan, a terrakottakaspóhoz bújva hallgatta végig. Szomorú volt a szeme, de lehet, hogy ezt már csak én képzeltem bele. Azokban a napokban néha eszelős nevetés jött rám, és egyszer már csak otthon vettem észre, hogy vettem egy üveg tequilát a Sparban.
Aztán egy augusztus eleji, fátyolfelhős, szeles napon a mese véget ért. Valahová indultunk, épp a szandált adtam rá Abigélre. Az előszobából, a nyitott ajtón át láttuk, ahogy a szomszédban lakó gebe macska felugrott a teraszra és megölte Arnulfo Segoviát. Abigél sírt, olyan keservesen és vigasztalhatatlanul, mint még soha. Csak remélni mertem, hogy Arnulfo lelke idővel egy erősebb testbe vándorol vagy végre nyugalomra lel.
Ám az én kálváriám ezzel nem ért véget. A Segovia családnak nem mertem elmondani, mi történt. Szerettek volna skype-olni Arnulfóval. Hiába bizonygattam, hogy kint már nincs ereje a wifinek, és amúgy is elszaladna, ha közel mennék hozzá. Ők komolyan hittek benne, hogy a nagypapa gyíkként él Magyarországon, és beszélni akartak vele. Nekem ez nonszensznek tűnt, de ők mások, és ezt el kellett fogadnom. Vagy el kellett menekülnöm. Búcsúzásul még küldtem nekik egy fotót egy másik gyíkról, aztán töröltem a Facebook-profilomat.
Próbáltam megnyugodni, nem beszélni róla. Még hónapokig hajtottam azt a gebe macskát, hogy bosszút álljak Arnulfóért. Eszembe jutott, hogy hátha ő is valaki, valami más volt korábban. És vajon én ki lehettem? Vagy őrültség az egész? El kellett engednem, mert nem tudtam megmagyarázni. Túl sok energiámat emésztett fel. Aztán ahogy a nyár őszbe, az ősz télbe hajlott, ahogy a citromfát a nagy kaspóban beköltöztettem a tárolóba, ahogy a fények elhalványultak, az árnyak megnyúltak az udvarban, hagytam kihunyni magamban az érzést, hogy valami rendkívüli történt, és egyre csak azt hajtogattam, hogy nem történt semmi, nem történt semmi.
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.