– Ez a tyúkgomba, ez meg a rókagomba, a színéről kapta a nevét, mert vörös, mint a róka koma – bólogattam és lóbáltam a lábam, közben simogattam a konyhaasztalra kirakott gombákat. – Ebből leves lesz – mondtam, és tudtam, hogy az apró gombák szárának csak a végét kell lecsípni, és a levesben lesz sárga- és fehérrépa, meg petrezselyem, piros lesz a színe, és lesz benne galuska is. A rókagombából paprikás lesz, fehér lesz a tejföltől, megszínezi majd a pirospaprika, de csak egy kicsit, épp csak, hogy pírt adjon neki. Nokedlit eszünk majd hozzá.
– A gombát százszor kell átöblíteni – fordult vissza hozzánk anyu a mosogató mellől.
– Az nagyon sok! – kacsintottam Éri nénire, ő meg visszakacsintott.
Előrekunkorodó fürtjeit visszatűrte a kendője alá, és körbenézett a konyhában, aztán fel a mennyezetre.
– Na, megint megvédett a Szűzanya! – mondta.
– Mi történt? – kérdezte anyu, és szerintem már nem számolta, hogy hányadszor öblít.
– Szedtem az erdőben a gombát, közben hirtelen beborult az ég, a sötét felhőkből villámok törtek elő, gondoltam, na, most van véged! Keresztet vetettem, most fogok meghalni, utolér a villám, és kettéhasít…
– Ne ijessze meg a gyereket, Éri néni! – mondta anyu és leöblítette a gombákat (szerintem csak ötödször).
– És mi lett? – kérdeztem izgatottan, és láttam magam előtt Éri nénit kettéhasítva.
– Hát, odarohantam a nagyfához, a Szűzanya-képeshez, és letérdeltem: „Most segíts meg, Mária!”, mondtam, a villám pedig hirtelen irányt váltott, és a mellettem álló fába csapott bele, úgy égetett, perzselt, mint a pokol….
– És bepisiltél? – kérdeztem.
– Nem – mondta, és durcásan visszaigazította tincseit a kendő alá. – Csak imádkoztam és imádkoztam.
– És mit mondott Mária? – kérdeztem.
– Nem mondott semmit, megsegített.
– Egyszer elviszel ahhoz a fához, hogy engem is megsegítsen? – kérdeztem, de ekkor már mérgesen felemelte üres kosarát és indulni készült.
– Csak gyerek! – mondta anyu, és újra leöblítette a gombákat (szerintem csak hetedszer).
Másnap azt mondta anyu a fejem felett apunak:
– Majd Éri néni vigyáz rá este.
Ez fájdalmas felismerés volt számomra. Eddig úgy hittem, én vigyázok Éri nénire, mikor néha rám hagyták. Mert mikor kettesben maradtunk, ő csak ült a cserépkályha mellett, néha motyogott valamit, aztán elaludt. Én meg előrángattam a játékaimat, vizet engedtem a kádba, hogy megmosom a haját az összes babámnak, meg kimosom a ruhájukat. Előkerestem a vasalót, bedugtam a konnektorba, hogy amíg mosok, melegedjen. Betakartam Éri nénit egy pléddel, hogy ne fázzon, mert mindig mondta, hogy az a rusnya hideg, meg azt is, hogy reuma. A vasaló közben felforrósodott a dohányzóasztalon.
Az ötvenméteres sugarú körben lakó szomszédok mind átrohantak, az állatorvos a körön kívül lakott, ő csak telefonon hívta fel Éri nénit, hogy kell-e jönnie. Éri néni mondta, semmi baj, csak a gyerek combján egy kis pír, de a hideg víz gyógyítja. Én ezzel vitatkoztam volna, nem így éreztem. Azonnal anyut és aput követeltem, és nem hagytam magam megvigasztalni, ezért aztán a szomszédok haza is mentek.
– Anyut meg aput akarom, és most! – toporzékoltam, hajthatatlan voltam és elszánt, záporoztak a könnyeim, annyira sajnáltam magam.
– Na jó, sírj tele egy kádat, és akkor megjelenik egy kiskacsa… az felborítja a kádat, és akkor minden kívánságod teljesül – mondta Éri néni.
Ettől belém szorult a sírás.
– Mekkora kádra gondolsz? – kérdeztem.
– Egy kádra – mondta.
– Jó-jó, de nagy kádra vagy babakádra?
– Egy kádra – mondta ő.
– És mekkora kacsára?
– Egy kacsára – igazította vissza kendője alá a kilógó fürtöket, láttam, kezd megsértődni.
– Biztos vagy ebben? – a szemem száraz volt, de gyanakvó.
– Biztos! – bólintott.
– Akkor sem hiszem! – ezt már a párnának mondtam, mert úgy kifáradtam a sírástól, hogy lassan lecsukódott a szemem. Most már tudom, hogy átvertek. Nem jön semmiféle kacsa, azóta is hiába sírok tele kádakat, és különben is, a gombát hülyeség százszor átmosni.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 9-i számában.)
