Nagy Erika: Kulcs

2022. február 18., 09:48
Siklódy Ferenc: Mezőgazdaság (ceruzarajz)

Egy fura nő jött le a lépcsőn, olyan ötven körüli. Zavart volt, magában beszélt, közben csóválta a fejét és a tenyerével nagyokat ütött a homlokára. Sok az elmebeteg, gondoltam.

A lépcsőn leszaladva hallottam, hogy utánam kiált. Megfordultam. Indulatosak voltak a szavai, s miközben hozzám beszélt, hol a plafont, hol pedig a lépcsőt figyelte. Van ilyen. Eltelt egy kis idő, mire megértettem, mit is akar tőlem. Vagy legalábbis azt gondoltam, hogy értem.

Kizárta magát, a kulcsot a lakás kitárt ajtajában hagyta. Belülről. A telefont pedig az asztalon. Csak a szemetet vitte le az udvarra, közben találkozott a gázszerelővel, aki tegnap jelentkezett be. De ez mellékes, a baj megtörtént. Az ajtó, amely a folyosót a ganggal összekötötte, becsukódott. Nem tudom, mit csináljak, legjobb lesz, ha kitöröm, mondogatta halkan többször is, szinte csak önmagának. Aztán megfizetem, nincs más választásom. Van, mondtam neki, mindig van egy jobb megoldás, csak gondolkodni kell.

Nincs telefonom, nem tudok hívni senkit, jaj, istenem, mit csináljak? Nekem van, ha tudja a számot, szívesen segítek, ajánlottam fel. A szeme komikus módon elkerekedett a felcsillant lehetőség hallatán. Közben azért azt sem rejtette véka alá, hogy bár ártatlan voltam mindenben, dühítette, hogy engem semmi sem korlátoz. Nyitom-csukom az ajtót, szabadon járkálok. Valakire haragudnia kellett, s most ez én voltam. Én, aki segíteni akartam. Nem baj.

Telefon a kezemben, mondja a számot, tárcsázom. Téves. Gondolkodik, újra elhadarja, hívom a férjét, kicseng. Nem veszi fel. Dolgozik, szól elgondolkodva. Ajaj, akkor most mit csináljak? Kitöröm, hebegi dühösen. Megszállottan törni akar. Ez lett a rögeszméje. Ezt az üveget? Lehetetlen. Vastag, edzett, ráadásul dupla. Hirtelen mozdulattal lekapja a falról a poroltót, felemeli, hogy odacsapja. Az ajtóhoz. Méregből. Ordítok. Ne, ezt ne!

A keze a magasban maradt a poroltóval. Akkor mit csináljak? Azt tanácsolom, tegye le, nyugodjon meg, majd menjen el a gondnokhoz. Minek? Mit tud az csinálni? Például van pótkulcsa, amivel nyitni tudja az ajtót. Kabát nélkül? Biztos nem, megfagyok, mondja haragosan. Bocsánat, jobb ötlet? Közel van az iroda, plusz hat fokban még senki nem fagyott meg. Kitöröm, hörögte újra, úgy, hogy az arcára kiült a pánik minden jele. Már kezdtem sértve érezni magam, de heves kitörésére a legnagyobb lelki nyugalommal csak annyit feleltem, hogy asszonyom, kérem, gondolkodjon! Szépen kérem. Bár nem érek rá, szívesen segítek, de ehhez szükségem van arra, hogy higgadt maradjon. Újrahívom a férjét, már nem adom át a telefont, felesleges. Ha csoda történik és felveszi, csak annyit mondok majd, jöjjön. Gyorsan.

De a férjnek esze ágában sem volt felvenni. Feladom. Kinyomozom a gondnok számát, és megcsörgetem. Kedves hang, a meglepődés jele nélkül szól a telefonba. Küldi a takarítónőt, mondja, s hív, ha az indul. Szólok az asszonyságnak. Aki nem ért semmit. Neki nincs szüksége takarítónőre, neki a nyitott ajtó kell. Mondom, hogy nyugi, a hölgynek van kulcsa, kinyitja az ajtót, és minden rendben lesz. Én is megyek, s ígértem, ha hívnak, szólok.

Kisvártatva cseng a telefon, egy határozott női hang közli, hogy hamarosan érkezik. Megköszönöm, majd indulok, hogy szóljak az asszonynak. Abban bízva, hogy örülni fog. Kinyitom az összekötő ajtót, s a lépcső korlátját görcsösen szorongató, saját magát kizárt asszonyság rikkant egyet, de jó, végre, sikerült! Nem értem, miért szedi kettesével a lépcsőt, ahogy azt sem, miért akar örömében a nyakamba ugrani. Aztán mégis.

Asszonyom, ez nem a második emelet, hanem az első, s nem itt záródott be, hanem eggyel feljebb. Nem? Ez nem az? Tényleg? Jaj, pedig már úgy megörültem!

A szerelő mellette állt, a telefonját nyomogatta, közben azt mondta, hogy nem azért, neki mindegy, nem akar ő beleszólni, csak szórakozásból figyeli a dolgokat, a takarítónőt még megvárja, ráér, órabérre fizetik.

A nőnek szüksége volt pár percre, hogy megértse, nincs más dolga, mint mély levegőt venni, és okulni az esetből, hogy kulcs és telefon nélkül soha. Még akkor sem, ha csak a szemetet viszi ki.

Azért nem hagyom magára, várom a történet végét. Megérkezik a segítség, majd hallom, amint kattan a zárban a kulcs. Az asszonyság boldog, túlságosan is. Megmenekült. Hálálkodik, megköszöni, épphogy csak kezet nem csókol. Mondja a magáét, a takarítónő már a lépcsőfordulóban, siet, de azért még tőmondatokban válaszol. Illendőségből. Majd eltűnik.

Az asszonyság pedig szökdel a boldogságtól, köszönetet mond az égieknek, egészen addig, amíg a folyosó végén lévő lakásához nem ér. S akkor döbbenten mered az ajtóra. A bejáratira. Masszív szerkezet, precíz kivitelezés biztonsági zárbetéttel, a védelem tehát tökéletes. Annyira, hogy minden betörőt alaposan megizzasztana. Az ajtó viszont becsukódott, a kulcs pedig az ajtóban. Belülről. A mobil is. Az asztalon. A férjnek pedig esze ágában sincs felvenni a telefont.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. februári számában)