Egy fura nő jött le a lépcsőn, olyan ötven körüli. Zavart volt, magában beszélt, közben csóválta a fejét és a tenyerével nagyokat ütött a homlokára. Sok az elmebeteg, gondoltam.
A lépcsőn leszaladva hallottam, hogy utánam kiált. Megfordultam. Indulatosak voltak a szavai, s miközben hozzám beszélt, hol a plafont, hol pedig a lépcsőt figyelte. Van ilyen. Eltelt egy kis idő, mire megértettem, mit is akar tőlem. Vagy legalábbis azt gondoltam, hogy értem.
Kizárta magát, a kulcsot a lakás kitárt ajtajában hagyta. Belülről. A telefont pedig az asztalon. Csak a szemetet vitte le az udvarra, közben találkozott a gázszerelővel, aki tegnap jelentkezett be. De ez mellékes, a baj megtörtént. Az ajtó, amely a folyosót a ganggal összekötötte, becsukódott. Nem tudom, mit csináljak, legjobb lesz, ha kitöröm, mondogatta halkan többször is, szinte csak önmagának. Aztán megfizetem, nincs más választásom. Van, mondtam neki, mindig van egy jobb megoldás, csak gondolkodni kell.
Nincs telefonom, nem tudok hívni senkit, jaj, istenem, mit csináljak? Nekem van, ha tudja a számot, szívesen segítek, ajánlottam fel. A szeme komikus módon elkerekedett a felcsillant lehetőség hallatán. Közben azért azt sem rejtette véka alá, hogy bár ártatlan voltam mindenben, dühítette, hogy engem semmi sem korlátoz. Nyitom-csukom az ajtót, szabadon járkálok. Valakire haragudnia kellett, s most ez én voltam. Én, aki segíteni akartam. Nem baj.
Telefon a kezemben, mondja a számot, tárcsázom. Téves. Gondolkodik, újra elhadarja, hívom a férjét, kicseng. Nem veszi fel. Dolgozik, szól elgondolkodva. Ajaj, akkor most mit csináljak? Kitöröm, hebegi dühösen. Megszállottan törni akar. Ez lett a rögeszméje. Ezt az üveget? Lehetetlen. Vastag, edzett, ráadásul dupla. Hirtelen mozdulattal lekapja a falról a poroltót, felemeli, hogy odacsapja. Az ajtóhoz. Méregből. Ordítok. Ne, ezt ne!
A keze a magasban maradt a poroltóval. Akkor mit csináljak? Azt tanácsolom, tegye le, nyugodjon meg, majd menjen el a gondnokhoz. Minek? Mit tud az csinálni? Például van pótkulcsa, amivel nyitni tudja az ajtót. Kabát nélkül? Biztos nem, megfagyok, mondja haragosan. Bocsánat, jobb ötlet? Közel van az iroda, plusz hat fokban még senki nem fagyott meg. Kitöröm, hörögte újra, úgy, hogy az arcára kiült a pánik minden jele. Már kezdtem sértve érezni magam, de heves kitörésére a legnagyobb lelki nyugalommal csak annyit feleltem, hogy asszonyom, kérem, gondolkodjon! Szépen kérem. Bár nem érek rá, szívesen segítek, de ehhez szükségem van arra, hogy higgadt maradjon. Újrahívom a férjét, már nem adom át a telefont, felesleges. Ha csoda történik és felveszi, csak annyit mondok majd, jöjjön. Gyorsan.
De a férjnek esze ágában sem volt felvenni. Feladom. Kinyomozom a gondnok számát, és megcsörgetem. Kedves hang, a meglepődés jele nélkül szól a telefonba. Küldi a takarítónőt, mondja, s hív, ha az indul. Szólok az asszonyságnak. Aki nem ért semmit. Neki nincs szüksége takarítónőre, neki a nyitott ajtó kell. Mondom, hogy nyugi, a hölgynek van kulcsa, kinyitja az ajtót, és minden rendben lesz. Én is megyek, s ígértem, ha hívnak, szólok.
Kisvártatva cseng a telefon, egy határozott női hang közli, hogy hamarosan érkezik. Megköszönöm, majd indulok, hogy szóljak az asszonynak. Abban bízva, hogy örülni fog. Kinyitom az összekötő ajtót, s a lépcső korlátját görcsösen szorongató, saját magát kizárt asszonyság rikkant egyet, de jó, végre, sikerült! Nem értem, miért szedi kettesével a lépcsőt, ahogy azt sem, miért akar örömében a nyakamba ugrani. Aztán mégis.
Asszonyom, ez nem a második emelet, hanem az első, s nem itt záródott be, hanem eggyel feljebb. Nem? Ez nem az? Tényleg? Jaj, pedig már úgy megörültem!
A szerelő mellette állt, a telefonját nyomogatta, közben azt mondta, hogy nem azért, neki mindegy, nem akar ő beleszólni, csak szórakozásból figyeli a dolgokat, a takarítónőt még megvárja, ráér, órabérre fizetik.
A nőnek szüksége volt pár percre, hogy megértse, nincs más dolga, mint mély levegőt venni, és okulni az esetből, hogy kulcs és telefon nélkül soha. Még akkor sem, ha csak a szemetet viszi ki.
Azért nem hagyom magára, várom a történet végét. Megérkezik a segítség, majd hallom, amint kattan a zárban a kulcs. Az asszonyság boldog, túlságosan is. Megmenekült. Hálálkodik, megköszöni, épphogy csak kezet nem csókol. Mondja a magáét, a takarítónő már a lépcsőfordulóban, siet, de azért még tőmondatokban válaszol. Illendőségből. Majd eltűnik.
Az asszonyság pedig szökdel a boldogságtól, köszönetet mond az égieknek, egészen addig, amíg a folyosó végén lévő lakásához nem ér. S akkor döbbenten mered az ajtóra. A bejáratira. Masszív szerkezet, precíz kivitelezés biztonsági zárbetéttel, a védelem tehát tökéletes. Annyira, hogy minden betörőt alaposan megizzasztana. Az ajtó viszont becsukódott, a kulcs pedig az ajtóban. Belülről. A mobil is. Az asztalon. A férjnek pedig esze ágában sincs felvenni a telefont.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. februári számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.