Egy fura nő jött le a lépcsőn, olyan ötven körüli. Zavart volt, magában beszélt, közben csóválta a fejét és a tenyerével nagyokat ütött a homlokára. Sok az elmebeteg, gondoltam.
A lépcsőn leszaladva hallottam, hogy utánam kiált. Megfordultam. Indulatosak voltak a szavai, s miközben hozzám beszélt, hol a plafont, hol pedig a lépcsőt figyelte. Van ilyen. Eltelt egy kis idő, mire megértettem, mit is akar tőlem. Vagy legalábbis azt gondoltam, hogy értem.
Kizárta magát, a kulcsot a lakás kitárt ajtajában hagyta. Belülről. A telefont pedig az asztalon. Csak a szemetet vitte le az udvarra, közben találkozott a gázszerelővel, aki tegnap jelentkezett be. De ez mellékes, a baj megtörtént. Az ajtó, amely a folyosót a ganggal összekötötte, becsukódott. Nem tudom, mit csináljak, legjobb lesz, ha kitöröm, mondogatta halkan többször is, szinte csak önmagának. Aztán megfizetem, nincs más választásom. Van, mondtam neki, mindig van egy jobb megoldás, csak gondolkodni kell.
Nincs telefonom, nem tudok hívni senkit, jaj, istenem, mit csináljak? Nekem van, ha tudja a számot, szívesen segítek, ajánlottam fel. A szeme komikus módon elkerekedett a felcsillant lehetőség hallatán. Közben azért azt sem rejtette véka alá, hogy bár ártatlan voltam mindenben, dühítette, hogy engem semmi sem korlátoz. Nyitom-csukom az ajtót, szabadon járkálok. Valakire haragudnia kellett, s most ez én voltam. Én, aki segíteni akartam. Nem baj.
Telefon a kezemben, mondja a számot, tárcsázom. Téves. Gondolkodik, újra elhadarja, hívom a férjét, kicseng. Nem veszi fel. Dolgozik, szól elgondolkodva. Ajaj, akkor most mit csináljak? Kitöröm, hebegi dühösen. Megszállottan törni akar. Ez lett a rögeszméje. Ezt az üveget? Lehetetlen. Vastag, edzett, ráadásul dupla. Hirtelen mozdulattal lekapja a falról a poroltót, felemeli, hogy odacsapja. Az ajtóhoz. Méregből. Ordítok. Ne, ezt ne!
A keze a magasban maradt a poroltóval. Akkor mit csináljak? Azt tanácsolom, tegye le, nyugodjon meg, majd menjen el a gondnokhoz. Minek? Mit tud az csinálni? Például van pótkulcsa, amivel nyitni tudja az ajtót. Kabát nélkül? Biztos nem, megfagyok, mondja haragosan. Bocsánat, jobb ötlet? Közel van az iroda, plusz hat fokban még senki nem fagyott meg. Kitöröm, hörögte újra, úgy, hogy az arcára kiült a pánik minden jele. Már kezdtem sértve érezni magam, de heves kitörésére a legnagyobb lelki nyugalommal csak annyit feleltem, hogy asszonyom, kérem, gondolkodjon! Szépen kérem. Bár nem érek rá, szívesen segítek, de ehhez szükségem van arra, hogy higgadt maradjon. Újrahívom a férjét, már nem adom át a telefont, felesleges. Ha csoda történik és felveszi, csak annyit mondok majd, jöjjön. Gyorsan.
De a férjnek esze ágában sem volt felvenni. Feladom. Kinyomozom a gondnok számát, és megcsörgetem. Kedves hang, a meglepődés jele nélkül szól a telefonba. Küldi a takarítónőt, mondja, s hív, ha az indul. Szólok az asszonyságnak. Aki nem ért semmit. Neki nincs szüksége takarítónőre, neki a nyitott ajtó kell. Mondom, hogy nyugi, a hölgynek van kulcsa, kinyitja az ajtót, és minden rendben lesz. Én is megyek, s ígértem, ha hívnak, szólok.
Kisvártatva cseng a telefon, egy határozott női hang közli, hogy hamarosan érkezik. Megköszönöm, majd indulok, hogy szóljak az asszonynak. Abban bízva, hogy örülni fog. Kinyitom az összekötő ajtót, s a lépcső korlátját görcsösen szorongató, saját magát kizárt asszonyság rikkant egyet, de jó, végre, sikerült! Nem értem, miért szedi kettesével a lépcsőt, ahogy azt sem, miért akar örömében a nyakamba ugrani. Aztán mégis.
Asszonyom, ez nem a második emelet, hanem az első, s nem itt záródott be, hanem eggyel feljebb. Nem? Ez nem az? Tényleg? Jaj, pedig már úgy megörültem!
A szerelő mellette állt, a telefonját nyomogatta, közben azt mondta, hogy nem azért, neki mindegy, nem akar ő beleszólni, csak szórakozásból figyeli a dolgokat, a takarítónőt még megvárja, ráér, órabérre fizetik.
A nőnek szüksége volt pár percre, hogy megértse, nincs más dolga, mint mély levegőt venni, és okulni az esetből, hogy kulcs és telefon nélkül soha. Még akkor sem, ha csak a szemetet viszi ki.
Azért nem hagyom magára, várom a történet végét. Megérkezik a segítség, majd hallom, amint kattan a zárban a kulcs. Az asszonyság boldog, túlságosan is. Megmenekült. Hálálkodik, megköszöni, épphogy csak kezet nem csókol. Mondja a magáét, a takarítónő már a lépcsőfordulóban, siet, de azért még tőmondatokban válaszol. Illendőségből. Majd eltűnik.
Az asszonyság pedig szökdel a boldogságtól, köszönetet mond az égieknek, egészen addig, amíg a folyosó végén lévő lakásához nem ér. S akkor döbbenten mered az ajtóra. A bejáratira. Masszív szerkezet, precíz kivitelezés biztonsági zárbetéttel, a védelem tehát tökéletes. Annyira, hogy minden betörőt alaposan megizzasztana. Az ajtó viszont becsukódott, a kulcs pedig az ajtóban. Belülről. A mobil is. Az asztalon. A férjnek pedig esze ágában sincs felvenni a telefont.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. februári számában)
Vera bármikor kapható az ilyen jó cselekedetekre, mert általuk többszörösen írhatja fel magának a piros pontot képzeletbeli (de lehet, hogy valódi) jegyzetfüzetébe: jót tesz a szomszédnak, mert egy kis többletkeresethez juttatja, ugyanakkor azoknak is, akik maguk nem tudják elvégezni az időnként felmerülő szabászati műveleteket.
Csenevész, későn érő kislány voltam. Hosszú, szőke copfokkal, amelyekbe anyám nagy szeretettel, gyengéden nem is két, hanem sokszor három masnit is belefont, beletűzött. Kettőt a varkocsaim végére, egyet pedig a halántékom közelébe. Majomszeretettel csüggött rajtam.
Na, csak ez hiányzott az apámnak!
A szürke ég szitálva ontja az áldást a fekete esernyőkre. Kilépve a ravatalozó eresze alól egy pillanatra megállok, hagyom, hogy belepjen a vízpára és az eső ázott temetőföld szaga az orromba kússzon. Elégedettséggel tölt el, hogy épp olyan szomorú az idő, mint az alkalom megkívánja.
– A Le Petit Parisien falai között mindenki egyenlő, akárcsak a temetőben – mondogatta Jules oly gyakran, viccelődve.
Aki ide betért, egy-két kedves szót is kapott az itala mellé ajándékba. Igaz, a legtöbben nem vártak válaszokat a kérdéseikre. Mégis feltették őket. Nyugtalanul, zavartan, óriási kérdőjelekkel. A fény városában élők azért keresték az öreg főúr társaságát, mert kávéházában szégyenérzet nélkül próbálhatták pár pohárkával leplezni szomorúságukat.
Tizenhat éves volt, és elég magas, a korához képest. Még nem lehetett tudni, kövérkés lesz-e, vagy csak izmos. Ritka kis bajszát leborotválta már párszor, de utána mindig kipattogott a bőr az ajka felett. Gimnáziumba járt, albérletben lakott, hogy ne kelljen utaznia mindennap. Bár napjai egyhangúan teltek, nem bánta, hogy nincsenek lakótársai, hogy nem kell reggelente vagy az esti sötétben a buszra várnia. Tanult, iskolába járt, hétvégente hazautazott. Késő ősz volt már, amikor észrevette, hogy szobája apró ablaka a történelem-tanárnője udvarára néz.
Elképzeli, hogy ő a drágám, aki otthon Noémit eteti, és aki papírzsepit szeretne a boltból. A naplemente fénye bekúszik a szemközti ablakon, el akarja takarni az arcát, de közben nem szeretné levenni a szemét a férfi tükörképéről, mert soha többé nem fogja újra látni. Pedig már régen elmosódott előtte. A torka száraz, a nyelés fáj, a gombócba bele lehet fulladni, összeroskad a súly alatt.
Michael Piry Baumeister tervezte magának a háború után a várostól északnyugatra, a szomszédos falu határába benyúló területen, a Duna medrének szabályozása, meandereinek kiiktatása után állóvízzé degradált folyóághoz közel a szép tanyát, amelyet többholdnyi szántó vett körül. Nagyon pontos tervrajzot készített, hogy az építkezés engedélyezését simán megkapja.
A padlásajtó öreg kilincsét lenyomva mintha a múlt egy szelete tárult volna fel előtte. Kislánykorában babázni járt ide – senki sem zavarta, hangosan mondhatta a babák közti párbeszédeket. Serdülőként elbújni, hogy önmagával találkozzon, felnőtt korára pedig annyi maradt meg mindebből, hogy a fontos döntések meghozatala előtt a padláson vett mély, üdítő lélegzetet.