Nagy Irén: Az első sztrájk

2021. december 22., 08:54
Kopriva Attila: Pásztorélet (olaj, farostlemez, 50 × 70 cm, 2012)

A Rátót felé vezető országúton egy idősebb ember bandukolt. Öltözete semmiben sem különbözött a Vas megyei szegényparasztok szokásos viseletétől. Jobb kezében nagy görcsös botját szorongatta, az volt a támasza a hosszú úton, baljával hosszú szárú pipáját igazította a szájába. Pipázott és gondolkozott. A családra gondolt, a sok küzdelemre, nyomorúságra és szűnni nem akaró szegénységre. Sok a gyerek, sok az éhes száj, sok cipőt és ruhát kell venni. A nagyobbak meg már iskolába járnak, az pedig tenger pénzt emészt föl

 – Szegény asszony – jut eszébe a felesége – mennyit dolgozik, örökké mos és vasal, varr és foltoz, közben pedig nem győzi betömni a sok éhes gyerekszájat.

Ha a Riska nem volna, nem tudom, hová lennénk – gondolja az öreg, és jóleső büszkeség tölti el. Riska a család eltartója, ellátja a gyereksereget tejjel, vajjal és túróval. No, de dédelgetik is ám az apróságok. Mindnek büszkesége a Riska. Nincs is még egy ilyen szép tehén a faluban.

Megérkezett lassan Rátótra. Az állomáson jegyet váltott Körmendre, mert Körmenden ma állatvásár van. Steiner bácsi, a gasztonyi kupec odaigyekszik.

Hanem szerencsétlenségére, ahogy a jegyet váltotta, az üvegablakon át meglátta őt a rátóti állomásfőnök.

– Steiner bácsi, jöjjön csak be hozzám – szólt ki az ablakon barátságosan.

Az öreg lassan becsoszogott az irodába, kivette szájából a pipát, és várta, mi következik.

– Steiner bácsi, megveszem én a maga tehenét, a Riskát.

– Nem eladó az – válaszolta az öreg.

– De ha én jó pénzt adnék érte – erőltette tovább a másik. Az öregben felébredt a kereskedő.

– Mennyi lenne az a jó pénz? – kérdezte.

– Hatvan forint.

Az öreg egy pillanatra meghökkent. Ennyi pénzt tehénért még sosem kapott. Hanem gyorsan elhessegette magától a gondolatot. Mit szólna az asszony, mit szólnának a gyerekek?

– Még annyiért sem adhatom – mondta röviden, aztán felült a vonatra és elutazott Körmendre. A vonatban megpróbált másra gondolni, de folyton csak a hatvan forint birizgálta. Az üzlet nem megy úgy, mint másnak. Steiner bácsit nem viszi rá a lelke, hogy becsapja a szegény parasztokat. Azt tartja, a tisztességes haszon kicsi, de jól alszik tőle az ember. Mennyire elkelne egy kis pénz a házban, tért vissza a hatvan forintra. De nem, ez lehetetlenség. A Riskát nem lehet eladni.

Hanem a sors másképp akarta. A körmendi vásáron meglátott egy tehenet. Nagyon megtetszett neki. Majdnem olyan szép állat – gondolta – mint a Riska. Elfogulatlan szemlélő talán még szebbnek is tartotta volna Riskánál.

Az öreg hirtelen nagyot gondolt. Alkudozni kezdett a tehénre, végül is negyvenöt forintért megvette. Kezébe vette a kötőféket, és most gyalog indult Gasztony felé. Lassan poroszkáltak a hosszú úton és öreg este lett, mire hazaértek. Szép csendesen bevezette a tehenet az udvarra, behajtotta az istállóba. Hanem az asszony meghallotta, hogy valaki szöszmötöl az istállóban, kijött, nyomába tódult a gyereksereg.

– Édesapám, kié ez a tehén? – kérdezték.

– Hát a miénk. Virág a neve – válaszolta az öreg.

– Minek nekünk kettő? – nézett rá szemrehányóan az asszony

– Majd elmondom azt is.

Néhány napig két tehenük volt Somogyi-Steineréknek. Úgy látszott, hogy a gyerekek nagyon megszerették a Virágot is. Ugyanúgy dédelgették, babusgatták, mint a Riskát. Tejet is adott eleget, így hát egy szép napon kora hajnalban, amikor a gyerekek még aludtak, Steiner bácsi kivezette Riskát az istállóból. Az állat szomorúan elbődült, amikor kiléptek a kapun, mintha megérezte volna, hogy eladni viszik. Az asszony fejcsóválva csukta be utánuk az utcaajtót.

Steiner bácsi hamarosan lebonyolította az eladást, megitták az áldomást, aztán hazaballagott.

– Nem lesz semmi baj – nyugtatta meg önmagát –, a gyerekek szeretik a Virágot, néhány nap alatt majd elfelejtik a Riskát.

Amikor hazaért, éktelen sírás-rívás, sivalkodás fogadta.

– Hol a Riska, édesapám?

– Hozza vissza nekünk a Riskát! – könyörögtek a gyerekek.

Steiner bácsi gyorsan eltűnt a gyereksereg elől és csak estére került elő. Hanem a gyerekek, ahogy meglátták, újból könyörgésre fogták a dolgot.

– Édesapám, a Riskát akarjuk! Kérje vissza a Riskát!

Így ment ez három napon keresztül. Steiner bácsi alig mert már hazamenni a saját házába.

A harmadik napon, lefekvés előtt a gyerekek félrevonultak a pajtába. Csodálatosképpen nem hallatszott ki onnan semmiféle lárma. Nem ordítoztak, nem ugráltak le a kazal tetejéről, mint máskor, hanem figyelmesen, csöndben hallgatták Bélát, aki suttogva magyarázott nekik valamit.

Másnap reggel látszott, hogy valami történni fog. A gyerekek már nem sírtak, nem rimánkodtak, hanem ünnepélyesen komolyak voltak. Amikor édesanyjuk behozta a reggeli tejet, kijelentették, nincs étvágyuk, nem kérnek tejet.

– Milyen furcsa – gondolta az asszony, hiszen máskor majd összevesznek, melyiknek jusson több.

Az ebédet farkasétvággyal megették, de amint a délutáni aludttejre került a sor, megint csak nem volt egynek sem étvágya.

Az anyjuk faggatta őket, csak nem vagytok betegek, mi van veletek? Végül a Béla fi ú előállott:

– Sztrájkolunk, édesanyám. A Virág tejét ezután egyikünk sem fogja meginni. Édesapám hozza vissza nekünk a Riskát!

Az öreg eleinte nem állt kötélnek. Majd megunják a gyerekek. Hanem azok komolyan vették a sztrájkot. Nem akadt köztük egy sem, aki ivott volna a Virág tejéből.

Most már az asszony is könyörögni kezdett.

– Micsoda apa maga? Hiszen a gyerekei így lassanként tönkre mennek. Menjen már el Rátótra és kérje vissza a tehenet – hajtogatta egyre.

– Nem tehetem én azt. Hová lennék a szégyentől? Ujjal mutogatnának rám az emberek. Micsoda kereskedő az, aki ma elad valamit, holnap pedig visszakönyörgi?

De a koplalás tovább tartott. Nem csoda, hiszen Béla és Jenő voltak a megszervezői. A gyerekek már nem sírtak, nem rimánkodtak, hanem sztrájkoltak.

Mit volt, mit tenni, Steiner bácsi megfogta görcsös nagy botját és elballagott ismét Rátótra.

– Tudom, hogy oda a becsületem, de a Riskát haza kell vinnem. Mindenáron.

Elmondta, hogy mi történt otthon és a főnök mit tehetett egyebet, megvette a Virágot és visszaadta a Riskát.

Somogyi-Steiner bácsi lehajtott fejjel, szomorúan bandukolt a tehénnel hazafelé.

Hiába minden, oda a becsületem – gondolta nagy búsan.

A gyerekek diadalmenetben vezették Riskát az istállóba, ölelték, csókolták, ahol érték.

Kiharcolták akaratukat, véget ért a sztrájk.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)