A Rátót felé vezető országúton egy idősebb ember bandukolt. Öltözete semmiben sem különbözött a Vas megyei szegényparasztok szokásos viseletétől. Jobb kezében nagy görcsös botját szorongatta, az volt a támasza a hosszú úton, baljával hosszú szárú pipáját igazította a szájába. Pipázott és gondolkozott. A családra gondolt, a sok küzdelemre, nyomorúságra és szűnni nem akaró szegénységre. Sok a gyerek, sok az éhes száj, sok cipőt és ruhát kell venni. A nagyobbak meg már iskolába járnak, az pedig tenger pénzt emészt föl
– Szegény asszony – jut eszébe a felesége – mennyit dolgozik, örökké mos és vasal, varr és foltoz, közben pedig nem győzi betömni a sok éhes gyerekszájat.
Ha a Riska nem volna, nem tudom, hová lennénk – gondolja az öreg, és jóleső büszkeség tölti el. Riska a család eltartója, ellátja a gyereksereget tejjel, vajjal és túróval. No, de dédelgetik is ám az apróságok. Mindnek büszkesége a Riska. Nincs is még egy ilyen szép tehén a faluban.
Megérkezett lassan Rátótra. Az állomáson jegyet váltott Körmendre, mert Körmenden ma állatvásár van. Steiner bácsi, a gasztonyi kupec odaigyekszik.
Hanem szerencsétlenségére, ahogy a jegyet váltotta, az üvegablakon át meglátta őt a rátóti állomásfőnök.
– Steiner bácsi, jöjjön csak be hozzám – szólt ki az ablakon barátságosan.
Az öreg lassan becsoszogott az irodába, kivette szájából a pipát, és várta, mi következik.
– Steiner bácsi, megveszem én a maga tehenét, a Riskát.
– Nem eladó az – válaszolta az öreg.
– De ha én jó pénzt adnék érte – erőltette tovább a másik. Az öregben felébredt a kereskedő.
– Mennyi lenne az a jó pénz? – kérdezte.
– Hatvan forint.
Az öreg egy pillanatra meghökkent. Ennyi pénzt tehénért még sosem kapott. Hanem gyorsan elhessegette magától a gondolatot. Mit szólna az asszony, mit szólnának a gyerekek?
– Még annyiért sem adhatom – mondta röviden, aztán felült a vonatra és elutazott Körmendre. A vonatban megpróbált másra gondolni, de folyton csak a hatvan forint birizgálta. Az üzlet nem megy úgy, mint másnak. Steiner bácsit nem viszi rá a lelke, hogy becsapja a szegény parasztokat. Azt tartja, a tisztességes haszon kicsi, de jól alszik tőle az ember. Mennyire elkelne egy kis pénz a házban, tért vissza a hatvan forintra. De nem, ez lehetetlenség. A Riskát nem lehet eladni.
Hanem a sors másképp akarta. A körmendi vásáron meglátott egy tehenet. Nagyon megtetszett neki. Majdnem olyan szép állat – gondolta – mint a Riska. Elfogulatlan szemlélő talán még szebbnek is tartotta volna Riskánál.
Az öreg hirtelen nagyot gondolt. Alkudozni kezdett a tehénre, végül is negyvenöt forintért megvette. Kezébe vette a kötőféket, és most gyalog indult Gasztony felé. Lassan poroszkáltak a hosszú úton és öreg este lett, mire hazaértek. Szép csendesen bevezette a tehenet az udvarra, behajtotta az istállóba. Hanem az asszony meghallotta, hogy valaki szöszmötöl az istállóban, kijött, nyomába tódult a gyereksereg.
– Édesapám, kié ez a tehén? – kérdezték.
– Hát a miénk. Virág a neve – válaszolta az öreg.
– Minek nekünk kettő? – nézett rá szemrehányóan az asszony
– Majd elmondom azt is.
Néhány napig két tehenük volt Somogyi-Steineréknek. Úgy látszott, hogy a gyerekek nagyon megszerették a Virágot is. Ugyanúgy dédelgették, babusgatták, mint a Riskát. Tejet is adott eleget, így hát egy szép napon kora hajnalban, amikor a gyerekek még aludtak, Steiner bácsi kivezette Riskát az istállóból. Az állat szomorúan elbődült, amikor kiléptek a kapun, mintha megérezte volna, hogy eladni viszik. Az asszony fejcsóválva csukta be utánuk az utcaajtót.
Steiner bácsi hamarosan lebonyolította az eladást, megitták az áldomást, aztán hazaballagott.
– Nem lesz semmi baj – nyugtatta meg önmagát –, a gyerekek szeretik a Virágot, néhány nap alatt majd elfelejtik a Riskát.
Amikor hazaért, éktelen sírás-rívás, sivalkodás fogadta.
– Hol a Riska, édesapám?
– Hozza vissza nekünk a Riskát! – könyörögtek a gyerekek.
Steiner bácsi gyorsan eltűnt a gyereksereg elől és csak estére került elő. Hanem a gyerekek, ahogy meglátták, újból könyörgésre fogták a dolgot.
– Édesapám, a Riskát akarjuk! Kérje vissza a Riskát!
Így ment ez három napon keresztül. Steiner bácsi alig mert már hazamenni a saját házába.
A harmadik napon, lefekvés előtt a gyerekek félrevonultak a pajtába. Csodálatosképpen nem hallatszott ki onnan semmiféle lárma. Nem ordítoztak, nem ugráltak le a kazal tetejéről, mint máskor, hanem figyelmesen, csöndben hallgatták Bélát, aki suttogva magyarázott nekik valamit.
Másnap reggel látszott, hogy valami történni fog. A gyerekek már nem sírtak, nem rimánkodtak, hanem ünnepélyesen komolyak voltak. Amikor édesanyjuk behozta a reggeli tejet, kijelentették, nincs étvágyuk, nem kérnek tejet.
– Milyen furcsa – gondolta az asszony, hiszen máskor majd összevesznek, melyiknek jusson több.
Az ebédet farkasétvággyal megették, de amint a délutáni aludttejre került a sor, megint csak nem volt egynek sem étvágya.
Az anyjuk faggatta őket, csak nem vagytok betegek, mi van veletek? Végül a Béla fi ú előállott:
– Sztrájkolunk, édesanyám. A Virág tejét ezután egyikünk sem fogja meginni. Édesapám hozza vissza nekünk a Riskát!
Az öreg eleinte nem állt kötélnek. Majd megunják a gyerekek. Hanem azok komolyan vették a sztrájkot. Nem akadt köztük egy sem, aki ivott volna a Virág tejéből.
Most már az asszony is könyörögni kezdett.
– Micsoda apa maga? Hiszen a gyerekei így lassanként tönkre mennek. Menjen már el Rátótra és kérje vissza a tehenet – hajtogatta egyre.
– Nem tehetem én azt. Hová lennék a szégyentől? Ujjal mutogatnának rám az emberek. Micsoda kereskedő az, aki ma elad valamit, holnap pedig visszakönyörgi?
De a koplalás tovább tartott. Nem csoda, hiszen Béla és Jenő voltak a megszervezői. A gyerekek már nem sírtak, nem rimánkodtak, hanem sztrájkoltak.
Mit volt, mit tenni, Steiner bácsi megfogta görcsös nagy botját és elballagott ismét Rátótra.
– Tudom, hogy oda a becsületem, de a Riskát haza kell vinnem. Mindenáron.
Elmondta, hogy mi történt otthon és a főnök mit tehetett egyebet, megvette a Virágot és visszaadta a Riskát.
Somogyi-Steiner bácsi lehajtott fejjel, szomorúan bandukolt a tehénnel hazafelé.
Hiába minden, oda a becsületem – gondolta nagy búsan.
A gyerekek diadalmenetben vezették Riskát az istállóba, ölelték, csókolták, ahol érték.
Kiharcolták akaratukat, véget ért a sztrájk.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)
Láttad a képeidet abban a lapban? Egészen szenzációsak, megfogtad az Isten lábát, barátom! – hívta fel lelkesedve Kerenicset egy esős délután a barátja. Milyen lapban, még sosem hallottam róla, s hol lehet kapni? – kérdezett vissza az, mire Joshua csak annyit mondott, ugorjon át hozzájuk, az anyjának jár a lap, s oda is adja neki ezt a számot.
Lindgren maga elé tekintett. Kék szemeivel végigpásztázta a hófödte tájat, alaposan szemügyre vette az apró pelyhek lassan hulló áradatát, az előttük elterülő domb minden részletét, s végül az égre is felnézett. Még látni lehetett a felhőket, melyek fátyolos abroszként terültek el a csillagok alatt.
Egy hideg havas hajnalon a román front a tanya mellé ért. Meg nagyapa is, a kényszerkatona. Nem látta ugyan a tanyát, az néhány kilométerrel arrébb volt, de érezte a friss széna illatát, szájában volt a frissen fejt tej íze, orrában a pörzsölt disznó szaga, és hát várja arrébb egy lyány...
A hajnal és az alkony kinyíló és becsukódó könyvek, a füvek és a csillagok a földre és az égre vésett betűk. Mi magunk sem vagyunk mások, csupán igék és főnevek, jelzők és határozók egy hatalmas kötetben, amelyek ellátják a szerepüket egy történetben a saját minőségük szerint.
Tente, baba, tente, itt van már az este, köszöngetnek szépen csillagok az égen, tente, tente, aludjál, kisnyulakkal álmodjál, szép legyen az álmodás, mintha nem is álmodnál. Kisfiacskám, gyöngyöm, gyöngyvirágom, egy szem gyermekem, hozok neked habos tejet, finom ropogós kiflivel, megiszod majd szépen, mártogathatod is, dehogy bánom, főzök én neked kakaót is, ha azt jobban meginnád, ha akarod, azt is elmesélem, mit álmodtam, szeretnéd-e....
Támadás! – kiáltja el magát a király, miután a két alak néhány percen át némán méregette egymást. Embere előreugrik, de a nyurga kitér, és egy balhoroggal beleöklöz a másik gyomrába. A zömök kissé meggörnyed, de ez csak csel volt, mert bal lábával most elkaszálja ellenfelét, és már ugorna is rá, de amaz gyorsan félregurul, így a fűre huppan.