Nagy Koppány Zsolt: Még szerencse, hogy

2022. augusztus 29., 09:20
Balla Ákos Zwara: Fehér vonal

Nekem csak ne mondja senki, hogy időskori elbutulásban szenvedek. Egész életemben ettől féltem, egész életemben erre készültem. Elolvastam minden cikket, tudok róla mindent, de legfőképpen azt, hogy kell kivédeni.

Ez itt például a lányom. Na ugye, nemhogy felismerem, hanem mindenre emlékszem vele kapcsolatban: de nem ám csak a régi szép időkre, amikor kisbaba volt, és majd megettük, úgy szerettük, hanem a tegnapi napra is. Szóval ez sem elbutulás, mert az elbutulók legfeljebb a régi időkre emlékeznek, ha egyáltalán. Én meg: na ugye. Imádom, hogy mindig hófehérben jár, az én szépséges kicsi lányom. Egész kiskorától kezdve vonzódott a fehérhez, de tegnap is vonzódott, szóval nem csupán a régi dolgokra emlékszem, mint – épp az imént! – említettem.

Milyen aranyos, most is megetet. Persze, tudnék én magamtól is enni, de olyan jólesik a gondoskodás, akkor meg miért ne. Az idejéből kitelik, otthonról dolgozik, ezért is vagyok nála.

Szia, aranyom, milyen szép vagy ma is. Nagyon jól áll neked a fehér, mondtam már? Mondtam. Nos, nem lehet elégszer mondani.

De visszatérve az állítólagos elbutulásomra.

Először is: amíg az ember tud rá reflektálni, addig ugye nem uralkodott el rajta semmi. Erről eszembe jut Csáth Géza, aki éppen – egyebek mellett – elmeorvos létére nem vette észre magán az eluralkodó elmebaj jeleit. Bizony, ott kezdődnek a bajok, amikor az ember nem látja magát, képtelen magára reflektálni. De én képes vagyok, lám, most is magamról beszélek a magam baja kapcsán, ennél több önreflexió a posztmodern irodalomban sem volt, bassza meg.

Másodszor pedig: én treníroztam az elmémet arra, hogy mi várhat rá… Nem hagytam csak úgy megtörténni magammal. Mivel olvastam, hogy az agymunka serkenti az elbutulás elleni küzdelmet, egész életemben keresztrejtvényeket oldottam. Emlékszem, John Cleese milyen jópofán írja le a Graham Chapmannal folytatott egyik találkozását, melynek során egyebek mellett kitöltöttek egy keresztrejtvényt, majd miután elváltak, ő felszállt a vonatra, talált egy újságot, ugyanazzal a rejtvénnyel, és ott helyben emlékezetből kitöltötte, ráadásul két perc alatt: az utastársak legnagyobb csodálatára, persze, hogy milyen okos. Imádtam azt a fickót, és lám, erre a sztorira is milyen jól emlékszem, pedig több mint negyven éve olvastam.

Aztán pedig: verseket tanultam meg. Faludy Villon-átírásai voltak a kedvenceim, még ma is tudom őket, az őszi sárban már magamban járok, s lábam nyomában a Kaszás üget, hajam deres lett, és az utcalányok másnak mutatják már a mellüket, akármikor végigmondom, bazmeg, ezt a verset annyira szerettem, hogy sokszor sírtam, miközben egyedül a sötétben recitáltam magamnak.

De a legfontosabb mégis a Jurassic World volt: a fiam kedvéért kezdtem el játszani, ez egy ilyen dinoszauruszos pontgyűjtögetős, etetős, csatázós játék, és hát a drága fiam, aki szintén imádja a fehér ruhát, és a lányommal szokott bejönni a szobámba, nagyon kedvesek, és nagyon helyesek, szépek, bizony, szóval a fiam kezdte játszani, de aztán rabja lettem én is, és milyen jó, hogy így történt! Elképesztő szintekre jutottam benne, szerintem egy idő után már csak én játszottam egyedül az egész világon: a csaták egyszerűek voltak, de nagyon gyorsan és nagyon sokat kellett közben fejszámolni. Fej-szá-mol-ni, érted. Négy és nyolc közötti pontot osztottunk minden körben szét, és lehetett őket használni a három-három ellenfél-dinó támadására, de védekezésre vagy akkumulálásra is a következő összecsapáshoz, és bizony ez számtalan lehetőséget adott az életpontok fogyása, a tartalékolás és a támadási pontok exponenciálisan növekvő 1,20-as szorzója vonatkozásában, arról nem beszélve, hogy a támadóérték aszerint változott, hogy növényevő küzdött-e húsevővel, pteroszaurusz hüllővel, vagy ezek bármilyen más kombinációja működött. Hihetetlennek tűnhet, de minden egyes csata más volt, mégis voltak mintázatok, észre lehetett őket venni és felhasználni, csak ész kellett hozzá. És nekem volt eszem, na meg persze van is, szinte éreztem és érzem, ahogy pörögnek az agykerekek, és pörgetik ki maguk közül az Alzheimer rozsdaporát, nap mint nap.

Így teltek az évek, pedig sokan kárhoztattak érte, és néha én is haragudtam magamra, amiért fontosabb dolgok helyett játszom ezzel a hülye játékkal, szóval így telt el az élet, a lélek immár készen áll, de a test erőtlen lett közben, még szerencse, hogy így vigyáztam az eszemre, mert lám, mind megvan, jól is néznék ki elbutulva itt. Köszönöm neked, drága Jurassic World, hogy megmentetted az öreg napjaimat, köszönöm a játékfejlesztőknek, akik az egyszerű, mégis zseniális, már-már sakk-összetettségű csatározásokat kitalálták, köszönöm azoknak, akik mégsem zavartak el a játszótérről, munkahelyről, az otthonomból, mikor játszani támadt kedvem, illetve nem is kedvem, inkább késztetésem, hiszen vigyáznom kellett az eszemre.

Az eszemre, ami tessék, megmaradt, minden kortársam nyálazó hülye és öntudatlan öregember, én meg, a játéknak és mértékletes életmódomnak, továbbá óvatos előrelátásomnak és elmetrenírozásomnak köszönhetően íme, itt vagyok, íme, remekül, íme, nem betegen és/vagy elmeroggyantan. Bizony, így basztam ki ezzel a hülye kórral!

Köszöntöm, főorvos úr, az osztályunkon, akkor talán kezdjük ebben a kórteremben. Ő itt Nagy Koppány Zsolt, tíz éve lakik nálunk, teljesen demens, magában motyog naphosszat, folyik a nyála és maga alá csinál. Állítólag híres író volt a maga idejében, de hát ki nem az itt minálunk, ugyebár… Kedves bácsi egyébként, folyton mosolyog, és néha nagyon büszke a ráncos kis pofija. Ugye, ugye, Zsolti bácsi, ilyenek vagyunk mi itt szépecskén?! Na de haladjunk, kérem.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)

Legfrissebb hírek
2024. február 21., 09:14
2024. február 20., 12:58
2024. február 20., 12:56
2024. február 20., 10:27
Legnézettebb
2024. február 20., 10:27
2024. február 18., 11:25
2024. február 19., 12:39