A mély dekoltázsú, miniszoknyás, vélhetőleg csak egy lotyó zavart tekintettel, hajnali egykor, zárás előtt nem sokkal lépett a pulthoz. A pultos, bár már a márványozott padló felmosását végezte, de megértő mosollyal a láthatóan szomjas nőhöz lépett, aki a markában szorongatott tömérdek aprópénztől talán csak még szomorúbb látványt nyújtott, mint első pillantásra. A helyzetet tetézendő, kicsit megszeppent, elfúló hangon megkérdezte:
– Már nagyon zártok?
A csapos elnéző mosollyal visszaállt a söntés mögé, és baráti hangot ütött meg, látható fáradtsága ellenére:
– Még egy kis italt tudok adni, hisz mégiscsak a Balkánon vagyunk, nem igaz?
A nő mohón megmarkolta a pult lapját, és tüzetesen vizsgálni kezdte az itallapot, hosszú körmeit végigszántva a lapon. Végül hunyorogva, szájába harapva, alázatosan szólalt meg:
– Ne haragudj, nincs férfitestízű pálinkátok?
Rövid döbbent csönd után a pultos azt mondta, még csak nem is hallott ilyesmiről.
– Akkor esetleg egy kis fenékcsapdosó likőrötök? – szólt a következő, reménykedő kérdés.
– Ne haragudj, édikém, nincs ilyesmink, nem is tudom mire gondolsz. Felizgatott abszintunk van, ha esetleg…
A nő megcsóválta a fejét, és láthatóan leplezni igyekezte a csalódottságát.
– És esetleg nem tartotok egy kis nedvesítősört?
A csapos megcsóválta a fejét és felhúzta a szemöldökét, jelezve, hogy nagyon sajnálja, de ez nem az a hely, ahol ilyesmiket mérnek. Erre a hajnali, mély dekoltázsú nő egyértelmű és átütő csalódottsággal lehorgasztotta fejét, majd mintegy hirtelen mentőötlettől vezérelve a miniszoknyája zsebébe túrt, és egy kis zacskó mellsimogató ánizst húzott elő.
– Akkor legalább egy kis rumot tudnál löttyinteni az ánizsomra?
A pultos hitetlenkedve nézett egy darabig, mint akivel szórakoznak, aztán, mivel a lotyó szemében egy csepp tréfát sem látott, megtette, amit kért. A nő fizetett, és vidáman, kielégülten indult útnak.
(Karantének)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.