Novák Valentin: Dr. Rotács falova

2021. augusztus 28., 09:59
Dobolyi Tamás: Öreg táti – színes linómetszet

Dr. Rotács egy idő óta inkognitóba vonult, ami nem jelentett egyebet, mint hogy beleszürkült a rögvalóságba, a tizenhat emeletes lakótelepi űrsikló, központifűtés-párákat lehelő kipufogója mellé, amit egy alumíniumkuka védett a világegyetem rajta kívül eső részétől. Odaszürkült, annak ellenére is, hogy a hullámpapír ágybetét más színt hazudott, hisz tudjuk, minden szín hazugság, a tárgyaknak nincs is színük, csak fényvisszaverő képességük, ahogy dr. Rotács is csak egy látszat volt, olyan látszat, amelyről sokak, a bölcsebbek, tudomást sem vettek, mert a dolgok mögé láttak, ebben segítette őket dr. Rotács néhanapi áttetszősége is. Akik ellenben észrevették, nem törődtek vele, csak annyira, hogy elkerülhessék. Néhány ember azonban akadt, aki hitt is benne, ők odaléptek hozzá, meghallgatták kissé boros történeteit, cigarettával, jó szóval kínálgatták, néha még ebédjük maradékát is megosztották vele. 

Dr. Rotács tulajdonképp rájuk gondolt, amikor úgy döntött, hogy a lomtalanításkor kiszórt deszkahulladékból falovat ácsol, hogy azzal vehesse be a benne még nem hívők szívét. Mert a hitetlenek dr. Rotács-hívővé tétele, neki újabb pakli cigaretteket, újabb flaska borokat, újabb félebédeket hozhat… Nem is tétlenkedett. A hajnali portya során, mikor a környék kukáit fésülte át, hóna alá nyalábolta a temérdek deszkát. Még egy félig beszáradt festéket és kővé szilárdult ecsetet is talált. Érdekes kinézete lehetett, ahogy vacka felé lavírozott két rafiaszatyrával és a válla alatt billegő faszálakkal. Délután, ahogy sejtette, a nem messzi barkácsboltos látogatta meg, hogy cigarettaizzásnyit diskuráljon vele. Dr. Rotács azonban nem fogadta el a szenvedéscsökkentőt, hanem felvázolta nagy ívű tervét, s a szükséget, melyet Kovács úr úgy tudna csökkenteni, ha az amúgy egy hét alatt rápazarolt doboz cigaretta helyett adna neki kölcsön – egy kalapácsot, s örökbe – egy zacskó szöget. S ha még ezután is van kedve, továbbra is meghívhatja cigarettázni, mert annyira jól elbeszélgetnek arról, hogy szar a világ. Kinek így olyan, kinek úgy, kinek a fázástól, kinek attól, hogy nem tud külföldön nyaralni már két éve, de mindenképp olyan. Hát jó, hajlott a megsegítésre Kovács úr, s a következő cigarettaszünetkor kihozott egy rozzant, lötyögő fejű szerszámot, és egy maréknyi, félig berozsdált szöget. Dr. Rotács nem győzött hálálkodni. A cigarettek a korán jött sötétben narancsvörös, izgatott fénnyel vibráltak a két beszélgető leheletpárájában. 

Reggel nekilátott. Még egy ló megrajzoláshoz sem volt képessége, nemhogy szoborba öntéséhez, mégis úgy dolgozott, oly megszállottan, átszellemülten, tudatosan, mint egy reneszánsz művész, akit a mecénási megrendelés határideje ösztökél villámgyors precizitásra. Délelőtt már elkészült a lótörzs s a hozzá passzoló farok, s tulajdonképp a lábak is ott hevertek körülötte, csak össze kellett volna szerelnie a léctesttel a négy végtagot. A fej megformálásánál azonban már látszott a szobrászi rutin, mit szobrászi!, az alkotói rutin, mit rutin, a tudás teljes hiánya. Mert valljuk meg, a törzsből, a négy lábból és farokból még bármi is kisülhetett volna. Bármiféle állat. Még ember is, ha átalakít két lábat kézzé, a farkat meg hajnak teszi meg. De egy lófej annyira speciális, annyira az egyedire hajaz, hogy azt nem lehet csak úgy lemásolni a fantáziában elmentett lóideaképek előidézésével. Addig kesergett e fölött, mígnem elnyomta az álom. Éjfélkor riadt, hogy el akarják ragadozni a lábakat, a farkat, a törzset olyan arcú emberek, akik a műalkotással begyújtottak volna valami rosszul szelelő kályhában. Felpattant, s nagy káromlások közepette kattintotta ki a rugós kést. Suhintás jobbra, suhintás balra. Innen is, onnan is nyöszörgés. Megérdemlik, el akarták venni tőlem a lovam – konstatálta ekképp a halálosztást. A ló oltárán hozott áldozatokat bevonszolta e legközelebbi bokorba, s nekiült a fejnek, mert tudta, nem maradt már sok ideje.

 Dr. Rotács pragmatikus ember volt, amíg egzisztenciának számított, nyilvánvaló tehát számára, hogy a cselekedetek elnyerik jutalmukat, ezen még a fejében keletkezett borháló sem módosított. Tempósan dolgozott. S ahogy nem kezdte érdekelni a lófej anatómiája, egyre inkább lófejre kezdett hasonlítani a keze között formálódó szoborfő. Hajnal előtt elkészült. Közben többször is elsétált előtte az áldozati emberek rokonsága, de nem firtatták, kinek a vére tapad a flaszterhez, inkább azt firtatták, nekik adja-e a falovat, ha majd beverte az utolsó szeget. Még fizetnek is érte egy flaska Bikatorit. Kell nekik a nagyszobába. A fázó kölkökről és az éhesen tátogó, csempéi között füstöt eresztő cserépkályháról mélyen hallgattak. De dr. Rotács tudta, hogy méltatlanok, és a késért kezdett kotorászni, tekintete akkor már sok jót nem ígért, a tíz, utcán töltött év minden pszichopátiája benne örvénylett. Elkotródtak. Két óra lett. Tudta, hogy a tizenhat emeletes űrhajót először a trolivezető hagyja el három óra tizenöt perckor. Addigra el kell készülnie, fel kell szívódnia, nehogy gyanút fogjanak… 

A maradék szögekkel lábra állította a farkát boldogan legyező, sörényét rázó, talpig barnában pompázó, büszke falovat. Mire a ló hármat nyerített, köszöntve a hajnalt, dr. Rotács sem volt sehol. Csak a hullámpapír ágybetét, a két rafiaszatyor s egy rozzant kalapács jelezte nem sokkal korábbi ottlétét annak, aki jelzéseket akart fogni, például a gyanús zajok bejelentésére kiszálló rendőr járőröknek és az épp rájuk köszönő s egy röpke megszokáspillantást a hajléktalantanya felé vető trolivezetőnek. Kék-piros fényben villogott a ló. A flaszteren vér. Talán egy késről csöpögött alvadhatatlanul… Valami telepi emberáldozat… Egy árnyék az ötödik magasából boldogan nyugtázta, hogy kiszállt a rend és vége az éktelen kopácsolásnak. – Biztos az a szakadék volt, az a büdösbogár! – kiabáltak egy másik erkélyről. Hajnali tivornyából megtérő fiatalok bambulták kíváncsian a zseblámpázó rendőröket, de hozzájuk szólni nem mertek, inkább csótányként iszkoltak el a falak mellett, mert zsebtartalmuk megért pár esztendőt… – Halló, központ! Nem találtunk itt semmit. Csak egy fából tákolt ló ácsorog itt. Folyik a hasából a vér, de semmi egyéb. Igen, a vér! Most mit intézkedjek? Minden este találunk ehhez hasonló falovakat, amik véreznek. Erről nem írok jelentést, hagyjál már, baszki, ne szórakozz velünk! 

Elmentek. A kék-piros fények helyét átvette a napderengés. Hét körül lép ki a ház kapuján a már reggel részeg gondnok, hogy köszöntse birodalmának határait. És egy betolakodót lát. Egy falovat. Alvadt vérrel a hasán. Megragadja, s megpróbálja beszuszakolni a szeméttároló ajtaján, de nehéz. Fogás sincs rajta. Várakozik. Érkezik egy lakó. (Trósz Antal, azok közül való, akik soha észre nem vették dr. Rotácsot, pedig mindketten diplomások, csak az egyiknek sikerült, a másiknak nem.) De ketten sem bírják! Végül összesereglik még vagy öt harcos, és bevonszolják a várba a falovat. Meg is emelik, bele is vetik a kukába. – Á, így nem viszik el, szét kellett volna verni… 

És nem viszik el valóban… Ott áll a ló a szemétledobó helyiség fanyar bűzében. A lakógyűlés is foglalkozik vele. Híres lesz a ház, hiszen a tövében két meggyilkolt embert találnak, egy hajléktalan eltűnik. Egy ló pedig megjelenik. Két stáb kameráz egyszerre. Csúcsra jár a nézettség. A Trója TV bűnügyi krónikája tarol. Még a lóval foglalkozó kultúrműsort is megtekinti néhány éjjeli bagoly…