Épp itthon evickélt Bródy, ezt meg is neszelte Krúdy, és kereste veszettül a cimborát, mert tudván tudta, benne szintúgy gourmand géniusz lakozik.
Míg keresi, azonban beszéljünk másról.
Bródy a Körúton caplatott, s azon merengett, hol van több kínai szatócsbolt adott száz méteren, Bécsben-e vagy itt. Míg számolgatott, latolgatott, szöget mért, gyököt vont, azon vette észre magát, felettébb megehült, s ha megkordulnak gyomrának harangjai, az számára halaszthatatlan vágykiéléssel jár. Mit volt mit tegyen, beült a legközelebbi gyorsétkezdébe, amit gyakran gyrosnak olvasott, s aminők már Pesten is tucatával nyílnak, mint salétromvirág a nedves falon, és bár tudta, bécsi emlékeiből, ott semmi jóra nem számíthat, előkotort táskájából egy jegyzettömböt, s felvázolta tervezett színművének főbb karaktereit, míg a félig rakott tálcát tologatta egyre messzebb magától. Ennek a tálcajátéknak azonban nem volt tudatában. A büfé, kivételesen, nem távol-keleti huncutságokkal szolgált, hanem ámerikáner gyomorforgatókkal, de arra azért jó volt, hogy védett zugában egy szellem megbújjon, s megmerítkezzen az ízig-vérig romlott hús szagában.
Lai bácsit, aki kínai is meg nem is, Loli nénit, aki viszont abszolúte nem kínai, s Szi Tut, aki Szitu Lojzi ügyvéd úgy egyébként, s a többi kétes, drámai egzisztenciát nem egyszerű a semmiből előteremteni. Legjobb, ha megnézi, miképp telepednek meg a piros műbőr székeken. Csakhogy e helyt nem laktak belőlük annyian, hogy azon keveseket fel ne szippantsa a kínai gyorsbüféhálózat: reggelire, ebédre, vacsorára. Ellenben, nem messze tőle, helyet foglalt Big Manus és Dupla Sajtos. Mindkettő a szerencse által túlsózott futtató, hétvégén behajtó, egyéb napokon (a sitten) szerény vállalkozó, aki megtöltött pillepalackokkal gyúrja degeszre sovány tetkóit. Hirtelen melléjük telepedett Sült Krumpli, a nyeszlett céda. Fején majonéz és kecsap, lábain sókristály papucs. Retiküljét kinyitotta, a pénzt kettéosztotta, négy bankó Manusnak, három bankó Sajtosnak, a kóláját megitta, a nyálát elfolyatta a sok gyorsfinomságon, amit az élet császárai épp habzsolni kezdtek, aztán röppent tovább a sztrítre fagyni. Bródy szórakozott figyelemmel leste őket. Főleg a tipológiájuk érdekelte. Mi a nagy közös halmaz Manusban, Sajtosban és Sült Krumpliban? Ezalatt unottan rágicsálta a minden igény alá rontható, fűrészporos bölényizét, amit bölénylábszárcsont, bölénylábszárín, bölénylábszárcsont-hártya és bölényfarokvég-szőr keverékéből mixelték egy amerikáner laboratóriumban, amit eredetileg azért építettek; újra kikeverjék a már a rezervátumokból is kihalt tatankák génjeit nemzetgazdasági hasznosításra, hogy a sok millió odatántorgót könnyebben étkeztethessék. Bródy hirtelen azon vette észre magát, hogy se saját drámájának karaktereit, se Manus, Sajtos és Sült Krumpli közös metszetét nem írja, hanem magát korholja, hogy idevetette a rossz sora. (Komolyabb étteremre ez idő tájt nem futotta!)
Már épp felpattanni készült mérgében, amikor egy nagykabát torpant a gyorsétkezde ajtaja előtt. A kalap alól bajszos fej tekingetett jobbra-balra, a nyak és a hátizmok jól behúzták a fejet a gallérok mögé, úgyhogy leginkább csak a szemek pásztázták a Körutat. A sok pásztázás vége az lett, hogy a hirtelen kélt figura nagy levegőt vett, s hopp!, bependerült a fotocellás ajtón az édeskés ájerű büfébe, ahol négy sor kígyózott a kasszákkal elegy vályúhoz. Bródy tekintete nem eresztette el az inkognitójára láthatólag kényesen vigyázó úriembert, aki már a villanyos étlapot fürkészte, s zsebeiben kotorászott pénz után.
– Akármi legyek, ha ez nem Krúdy – morzsolta maga elé a következtetést. Kirakta jegyzeteit a tálca mellé, jól láthatóan, szinte kérkedőn, bár kérkedni nem akart, csak ezzel jelezte a buzgómócsingoknak, nehogy elvigyék ittlétének műanyag relikviáit, a helyet pedig elfoglalja egy japán szelfikészítő brigád. (Nem mellesleg négy gyorsétkezőtől vette el nyámnyogásával a helyet.) Mikor mindent elrendezgetett, felpattant, s szinte bakugrásokkal termett ott a Krúdynak vélt alak mellett. Megkocogtatta vállát. S ki más is lett volna? Krúdy ránézett. Aztán összeszorította ajkait, és előremeredt. Szintén előre suttogta visszafojtott hangon szűrt szavait:
– Te pont itt? Kerestelek két cseh étteremben, három magyar kifőzdében, egy bécsi büfében, két üzemi konyhán, egy székely puliszkázóban, két kóser falatozóban, erre egy Tatankában talállak. Vicc!
– És vajh miattam tértél be ide? – szúrt vissza gúnyosan Bródy.
– Próba szerencse, végső elkeseredés, és nem-evés-általi gyomorpangás, ami erre csalt. Ültem volna máshová is, de ezen a bulvárszakaszon csak ez az egy étkezde nem kínál mandarinos macskabordát pirított kutyafüllel. (A pénzszűkét, mint indokot, Bródy magába fojtotta.)
– No, rendelj csak, barátom, ott ülök, ni, ahol… Hé, le ne szedje, megyek vissza, a gyorséttermi futószalagon termő nemjóját! Hé, igen, igen, maga ott, a tatankás köténykében…
Big Manus és Dupla Sajtos jót röhögtek a jeleneten meg a rövidesen egymás hullámhosszára hangolódó két furcsa figurán, akiknek csacska beszélgetésének foszlányait még a Baseball Ütőben is mesélték a spanoknak (csak más körítéssel, mint ahogy valójában történtek az elkövetkező események!), miközben az egész estére markukba ragadt női fenekeket gyömöszölték… Még csak hallgatóztak, rövidesen azonban két pofára teszik a megjegyzéseket, a merjenek csak visszaszólni erőfölényéből adódóan…
– Hát, Sándorom, egészen megkarcsúsodtál ott Bécsben. – Én mindig megsoványszom ott, egyszerűen nem bírom az osztrák étkeket, hisz hogy is jön egy fiáker gulyás egy jó alföldi, gazdag gulyásleveshez, vagy a Sacher torta egy túrós béleshez, egy lekváros buktához, kérlek. A töméntelen ízetlen wurst is az agyamra megy. Egyszer, képzeld, kolbászfüstölést álmodtam. Sőt, abált szalonna illatára ébredtem, erre meg egy tál kihűlt, megmerevedett gombóc nézett vissza rám az asztalról. Bár igaz, a pejsli az bejön, ja, a szalontüdő, azt sehol se tudják úgy, mint ott. De a sokknödel, a szószok, mártások. Buhhh! Nincs egy jó halászlé, egy ízes pincepörkölt. Egy értem remegő kocsonya…
[– Micsoda faszkalapok ezek. A kaviárt is kiköpnék, amilyen fejük van.]
– Hát szó, mi szó, nincs is jobb egy sűrű marhahúslevesnél, meg ami utána jön. De hát ismersz jól. Vagy egy tormás csülöknél! Édes istenem! Mi a franckarika ez ebben a zizegő papírhalmazban? Olyan büdös, mintha a reterátból rántották volna ki! Aztán meg az összest ízt elnyomó só és kecsap. Nem tudod már, hogy a bölénylábszárín vagy a sókristály recseg a fogad alatt.
[– Ezek aztán a szarbelű figurák, ezeknek baszd meg, semmi se kóser.]
– De végül is minek ültél be ide?
– Amiért te is?
– Én miért is? Ja, megéheztem. És hát kerestelek.
– Itt?
– Ott kereslek, kérlek, ahol megtalállak.
– Hát elég nyomozósan pillogtál a nagyvilágba, Gyulám.
– Te, én ezt nem tudom megenni. Vigyük vissza.
[– Tesó, meg kellene agyalni ezt a két faszkarimát…]
– Te, ezek a díjbirkózók rólunk teszik a megjegyzéseket? Ritka undorító figurák – vette magát halkabbra Krúdy. – Tudom is én… De olyat ne csináljunk, hogy visszavisszük. Megnézem a hátizsákom, mintha lenne még benne valami tegnapról. Némi házikoszt-jellegű. Csak nem tudom, a nagy spriccerezés után mennyit költöttem el belőle.
Míg Bródy a zsákban bújt el, a szomszéd asztal mellől kiköptek feléjük. Krúdy rezzenéstelen arccal fixírozott egy miniszoknyás negyvenest. Végre előkerült a zsákból Bródy, s diadalmas arckifejezéssel egy alufóliás csomagot helyezett az asztal közepére. Bontogatni kezdte. Előkandikált belőle két combcsontvég a kellően ropogós porcokkal, s a hús is, amit jelentősen feldagasztott a töltelék.
– Hm, ezt tegnap reggel sütötték, Gyulám. Egy írókonferencián jártam a szőlőhegyen, hiányoltalak is.
– Oda én nem járok – mordult közbe Krúdy.
– Az egyik a tiéd. Annyi ebédet adtak, hogy félrerakattam. Bár az egyik az asztaltársamé volt. Annyira másnapossá itta magát, hogy moccanni sem bírt, nemhogy menzázni.
– Persze, etetnek, itatnak, kóstoltatnak, hogy ne morogjunk. Megtömnek, mint a libát, hogy felragyogjon a májunk!
[– Nézd, a köcsögök házi kosztot nyomnak, hogy akadna a torkukon…
– ’gyenesedne ki az ékágéjuk!
– A rák egye ki a belüket!]
– Te, ez mennyei – ragyogott fel hirtelen Krúdy. – Így elsőre tojásos, gombás, áztatott zsömlés a töltelék, de hopp, van benne lila hagyma, és, és, igen!, sárgarépa is, itt meg egy petrezselyem mosolyog. Elég erős majoránna- és kakukkfűbehatásokkal bír, talán a borsból lehetne benne egy csipettel több, de a sótlansága megfizethetetlen ezen a helyen. Megmutassuk az üzletvezetőnek? – kérdezte az analízis végén a korpulensebb író.
– Á, reménytelen, hogy megtanulnak főzni, ezek központilag ilyen stupidok.
– Lehet, jövőre mégis lenézek a szőlőhegyre, de legalábbis az aljába…
– Hé, faszszopók, van pofa a bőrötökön, basszátok a kurva anyátokat, hogy otthoni csirkecombot zabáltok egy étteremben?! És ingyen, igeeen, te, te, te ballonos, a kurva anyádat, ne nézegesd a csajom ott a sorban, mert lebaszok egyet kétszer, érted?
– Kedves uram, ez nem étterem, csak silány gyorsbüfé, azt meg nem tudhattam, hogy az a nő magával van. Micsoda világ, már a férfiak is lehetnek madame-ok?!
– Mit ugatsz, mi nem tetszik? – terebélyesedik a két író fölé Dupla Sajtos. Integető izma csak úgy kileng a hajdani karkörméret romjain.
– Mit óhajt a madame? Már megebédelni sem lehet itten békességben?
– Hagyjad, Gyulám, menjünk!
– Hagyja a fene! Kard ki kard, nesze! – nyújtja Bródy felé a csirkecombról lefejtett tűcsontot, a másik már ujjai között. Krúdy hevenyészett vívóállást vesz föl, vagy valami olyasmit, s mire Dupla Sajtos moccan, vagy Big Manus feltápászkodhatott volna, a csontot belemélyeszti Dupla Sajtos archúsába. Az vonyítva rogy össze, és jajveszékelve kotorász a mobilja után, míg Manus hősiesen retirál a nagyvilág mentshelyét kínáló fotocellás ajtó felé…
Az események lecsengésére megérkezik az éttermi felvigyázónak beöltöztetett fogpiszkáló. De addigra Krúdy és Bródy már felszívódnak a műbukszusok között…
Igen, néha megesnek az efféle perpatvarok, gyorsan kélnek, s mintha semmi sem történt volna, enyésznek el a sorban álló másodpercek karjain. A fogpiszkáló visszahuppan a használt szalvéták közé, a tálcát pedig beleüríti a nagy, közös semmibe egy tatankával hímzett kötényes szabadbölcsész leány. Aki észre sem veszi, hogy Bródyt és Krúdyt egyazon mozdulattal borítja ki a létezésből, hisz minden csak illúzió.
A gyors- és gyrosbüfék nemkülönben.
Egy gyomorbajos világ tünékeny impressziói…
